„kerek fehér köveken, fogaidon”
(J. A.)
Talán újra és megint.
Balaton, vízpart, mosoly.
Ha mosoly, attól, akitől.
Nem remélek semmit.
Pedig szeretném. Ha lehet.
De nem kérek, nem, soha.
Láttam a mosolyát, ami
egy pillanatra az enyém.
Vízpart, napfény. Banalitás.
És hihettem azt, hogy nekem.
Nem nekem, de mindenkinek.
Mindenkinek. Aki itt.
Milyen gyönyörű, suttogom.
Tudnám megölelni, nagyon is.
Balaton, vízpart, napfény.
Itthon vagyok, magam. És:
maradok is, újra, megint,
távoli mosoly, ha látom.
Balaton, vízpart, banalitás.
Mindig magam, ugyanúgy.
És a mosoly is, ami megérint.
Emlékszem majdan, igen, igen.
Augusztus, napfény, Balaton.
És minden mindig ugyanaz.
És megköszönöm, hogyha lehet.
Hogy újra itt, hogy itthon is.
Talán, talán, de távoli.
*
Lehet majd egyszer közeli.
Magához, magához, feltétel nélkül.
Nem is tudom, nem is tudom.
