Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem. (Pál Korinthusbeliekhez írt I. levél, 13. rész)
Utazásra hívnak Tolnay Imre munkái – konkrét, de mégis fiktív tájakra, emlékek tengerén evezve túl időn és téren, az ember távozása utáni utópisztikus földre, mely olykor feldúlt, romos, de egyszerre békés, sőt, halálosan csöndes is. S ez a csönd csordultig tele létkérdésekkel, melyek átszövik a győri születésű alkotó egész képzőművészeti munkásságát.
Tolnay művészete egyfajta alkímia, mely hétköznapi élményekből és benyomásokból képes a legmélyebb mondanivaló előállítására a grafika, festészet, fotóművészet és installáció műfajain keresztül. Alkotásainak kiindulópontja az élmény – egy benyomás, egy inger, egy emlékfoszlány, egy gondolat. Ennek kifejező ereje dönt a születendő mű témájáról, megelevenítési módjáról, anyagáról és az alkalmazandó technikáról. A művész kiforrott alkotói stílusa mellett bátran kísérletezik, s ez egyúttal a folyton megújulni képes művészek ismérve is. Leginkább vegyes technikával dolgozik, anyagokat és technikákat ötvöz, miközben egyszerre kapcsolódik az egyetemes és a kortárs magyar művészethez.
Enteriőrkép Tolnay Imre 2016-os római kiállításáról (Magyar Akadémia, Palazzo Falconieri)
Rendkívül széles skálán mozog Tolnay Imre képzőművészeti munkássága, a művek alkotói elgondolása számos elágazást hordoz. Vannak köztük festmények, különböző installációk, melyek témái a valódi érték fogalmával, értékhagyással és az értékteremtés gesztusával foglalkoznak, az emberi léthez intéznek nyers kérdéseket, szembesítik nézőjüket a múlt és jelen kapcsolatával és saját múltjához fűződő viszonyával.
Tolnay Imre: Út leletekkel 2, 2015
A líraibb hangvételű fotók és grafikák egyik fő szervező elve a vonal. A hétköznapibb tárgyú fotókon különböző irányú fénysugarak jelennek meg, a felületek találkozásánál geometriai alakzatok jönnek létre, s az ismerős képrészletek hirtelen látványgazdag struktúrákká rendeződnek a befogadó előtt. Tolnay képrészletei a megfelelő beállítás, nagyítás eredményeképpen különös együttállásokat és hasonlóságokat fednek fel, melyek más körülmények között láthatatlanok maradnának.
Tolnay Imre: Alatt 1, 2015
A hétköznapibb témák mellett Tolnay Imre művészetében ugyancsak meghatározó minőségként van jelen a szakralitás, mely az ilyen irányú alkotásokat egyértelműen a keresztény kultúrkörhöz kapcsolja. A vallásosság direkt és indirekt módon is megjelenik az életműben. Sokszor teljesen önálló témaként, vagy egy másik gondolatkörhöz kapcsolódva. Közös térben különleges szimbiózisban működnek ezek Tolnay útábrázoló és az úti élményekből táplálkozó alkotásaival, melyek kapocsként funkcionálnak az életmű különböző részei között. E témában egyaránt születnek ábrázoló és absztrakt képek is, s kapcsolódva a vallásos témával, önön minőségüknek megfelelően a szakralitás különböző szintjeit képesek megszólítani.
Az út ábrázolása a képzőművészetben ősi toposznak számít, így az ábrázolások értelmezésére is többféle lehetőséget enged. Az út, úton levés fizikai értelemben vett bolyongást vagy metafizikai válaszok keresését is jelöli, melyeket az individuum, vagy az alkotói lélek is feltehet. A kérdésekre adott válaszok minőségét saját életünk is befolyásolja – életkorunktól, adott élethelyzetünktől függően, műveltségünkből adódóan különbözőképpen viszonyulunk e témához.
Az utat ábrázoló művek mögött, ha legtöbbször nem is valamilyen narratívát keresünk, de igyekszünk a képeken ismerős elemeket, tárgyakat beazonosítani. Összefüggéseket kutatunk, melyeket aztán saját tudásunknak megfelelően interpretálunk. De létezik-e útábrázolás, amely nem ábrázol? Utazás során benyomások és ingerek érnek minket, ezek emlékeket és érzéseket váltanak ki belőlünk. Megérint a szép táj látványa, a repce vagy levendularétek színgazdagsága, a nyár és a környék illata, melyek képzőművészi felidézéséhez elegendő egy szín vagy egy gesztus.
Tolnay Imre: Bajor táj 1, 2014
Tolnay Imre útélményből születő, 2016-os autószélvédős alkotásai ezen elgondolásból finoman egyensúlyoznak figuratív és absztrakt ábrázolásmódok között, a lágyabb, szinte jelzésszerű ecset- és anyagkezeléstől egészen a lendületes, gesztusfestészeti megelevenítési módokig. Tájképek ezek, melyek egyrészt kilépnek a festészet kétdimenziós síkjából, s szabadon élnek a kortárs művészet adta anyaghasználat lehetőségeivel.
Az autószélvédőre plasztikusan felvitt és applikált anyagok már szinte relief-szerű hatást keltenek, mintha domborzati térképeket látnánk. Eredetüket tekintve olyan emlékekből táplálkoznak, melyek ösztöndíj-tanulmányút, rezidensprogram vagy művésztelepi részvétel során keletkeztek, s legtöbbször a képek címe is ezt sugallja. Emlékek képkockái ezek, melyekről csak töredékekben éles a kép, az emlék többi része már elmosódott, így a többi részletet már az elme alakítja egésszé. Ennek megfelelően a táj darabkái konkrét, de mégis fiktív helyszínek, ahol legtöbbször nem is ez utóbbi a lényeges, hanem az inger, mely az emléket felidézte. Egy illat, egy szín, egy név, egy napszak.
A Nyári reggel 1, 2 és a Téli reggel 1, 2 képpárok címadása az ihletet adó napszakok nevét őrzi. Reggel a legintenzívebbek a fények, a nap korai dőlésszögének köszönhetően a talaj struktúrái, rétegei is másképp jelennek meg a festményeken, amit az arra edzett szem különösen szépnek talál, s szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak a keréknyomok is a nedves földben. A Bajor tájon viszont az esős kocsiúton a késő nyári táj épp csak felvillan előttünk a nedves hatást keltő festett szélvédő előtt. Itt már a hangsúly a konkrét ábrázolásról a jelzésértékűség felé billen.
Tolnay Imre: Téli reggel 1, 2016
A festménysorozat más elemein az egymásba futó nyomvonalak a történések valamifajta egymásutániságát villantják fel előttünk. A történetmesélésnek is megvan a maga folyamata és iránya. Ezek az irodalmi vagy képzőművészeti alkotások esetében a balról jobbra történő haladást jelentik. Gondba akkor ütközünk, amikor ezek az irányok ketté ágaznak, a horizontvonalon „megakadnak”, ahol a perspektíva sem mutat „kiutat” az értelmezésből. A sáros úton a kocsinyomok egymásra rakódnak, rétegződnek, mintha csak helyben toporognánk, „benne ragadva egy élethelyzetben”, vagy sokadszorra kényszerülnénk „újratervezni”.
A kettéágazott út a mitológiai Herkulest is eszünkbe juttathatja, kinek az Erény és Boldogság istennői kínálták fel ösvényeiket, s a két út közötti vacillálás szorongatóan egzisztenciális kérdéssé válik. Teljesen azért mégsem vagyunk elveszve: A Nyári reggel 2 című alkotáson a keréknyomokat idéző ecsetvonalak mellett lévő víztócsákban az ég látszik tükröződni, a sár barna színeibe égkék vegyül. Ennek a kéknek pedig többszörös üzenete van, hiszen jegyzetei között maga Tolnay is megfogalmazza, hogy e szín a teljesség színe. Szűz Mária színe, a tisztaságé, a mennyeié, s ez okból a vízben való tükröződése maga az Isten jelenléte a hétköznapi tárgyakban.
Tolnay Imre: Nyári reggel 2, 2016
Mindezek mellett az autószélvédős munkák rendkívül önreflektívek is. Nem csupán irányokat mutatnak a nézőjüknek, de komolyan felkészítenek a szükségszerű kérdésekkel való szembenézésre, a számvetésre önmagunkkal szemben. Az autószélvédőkön a kép felületére további autóalkatrészek kerültek applikálásra, s az alkotó a szélvédő tetejére – valamivel szemmagasság fölé – visszapillantó tükröket is szerelt, melyekbe belepillantva a nézőnek nem mással, mint éppen önmagával kell szembenéznie.
Tolnay 2011 és 2015 között az autógumikat grafikai eljárások festészeti továbbgondolásaként hablemezre készített munkák létrehozásához is felhasználta. Az autógumi egyenetlen, rusztikus felülete a szigetelő hablemezre vitt vakolaton nyomódúcként működik, s ettől az új alkotás ikonikussá, jelszerűvé minősül. A művészet ösztönösen keresi a jelszerűt. Jeleket és motívumokat keres, hogy kérdésére válaszokat találjon. A kerék emberi találmány, az évezredek találmánya. Általa elevenedik meg a ciklikus és ritmikus ismétlődés, felületének mintázata, a hablemezre kerülő mintázat (például fekete alapon fehér festékkel) jelszerűvé és kódolttá teszi az alkotást, mely kódot az út során kell megfejteni.
A keréknyom azért is briliáns, mert a hétköznapi ember útkeresése mellett a metafizikai léthez kapcsolódó nyomhagyás rítusa is benne rejlik. A művész kiválóan mutatja be a szakralitásban meghúzódó hétköznapiságot, és fordítva: a kemény hétköznapiság változik rendkívül mély jelentéssel felruházott szakrális alkotássá.
S míg a szélvédős festmények elemei konkrét, de mégis fiktív tájakra visznek, addig az életmű későbbi, 2018-as munkái egyértelműen kilépnek az ábrázoló tartományokból, elrugaszkodnak a konkrét, impresszionisztikus benyomásokat rögzítő alkotásoktól. Az ábrázolás az absztrakció irányába nyílik meg, és vele egyúttal valamiféle belső út ábrázolását képezi le. A lúg (Domestos) kémiai reakcióban földön túli fényként fakítja ki a vászon felületét, amely ekkorra már „megtisztult” az idő által rárakódott rétegektől, a plaszticitás megszűnik. Az action painting festőmódszerével fröccsenések, tócsák jelennek meg a vásznon – a máshol is felbukkanó víz motívumával. A képi világ ábrázolta út iránya is megváltozik, már nem egymásba futó nyomvonalakat látunk. A képen a vonalak alapvetően egyenesen haladnak alulról felfelé. A sötét úton a víztócsákban lámpák fényeit látjuk tükröződni, de más értelmezésben ezek az utak létraként nyílnak meg felfelé.
Tolnay Imre: Fakított helyek 4 és 5, 2018
Az út és szakralitás kapcsolata az életműben leghangsúlyosabban azonban a De Profundis 2023-as című videómunkában összegződik. A videóinstalláció képsorai egy autómosó élményén vezetnek keresztül, miközben a fényekkel, fröcskölődésekkel átitatott képkockák alatt Jan Dismas Zelenka Miserere című zenéje szólal meg.
Tolnay Imre: De Profundis, 2023 (képkocka a videóinstallációból)
Az installációs mű egyszerre válik a legprofánabb és legszakrálisabb alkotások egyikévé, hiszen a homályos és szappanhabos képsorok nem a tisztító tűz metaforájával, hanem éppen a szentelt víz metaforájával apellálnak. A víz, a keresztség eltörli az eredendő bűnt, és vele egyúttal az összes többi bűnt is. Az autózás már nem fizikai útként értelmezhető, hanem átnemesedik a lélek tisztulási folyamatának metaforájává. Hangsúlyosan érezzük a számvetés szükségességét, de a képsorok felidézik azt a szubjektív látást és tudást is, ahogy az ember a világot szemléli, a mindent-tudás hiányában éppen „tükör által homályosan”.
