Az árnyékok, téri tárgyak sajátos megjelenési formái különböző felületeken, titokzatos módon magukba foglalják az eredeti tárgy lényegét és így gondolkodóba ejtik az érdeklődő szemlélőt. Sokféle árnyékot figyelek meg, különböző megvilágítási módokkal kísérletezem, az ide kapcsolható munkáimhoz elsősorban mégis egyszerű, hétköznapi tárgyak vetett árnyékai szolgálnak.
Kétdimenziós alakzatokat háromdimenziós téri formákká alakítok. Ez azt jelenti, hogy térbeli tárgyak vetett árnyékaiból, vagyis a síkba redukált alakzatokból új, más téri alakzatokat hozok létre, melyeknek a kialakítása ugyan kissé behatárolt, ennek ellenére a fantáziának szabad utat enged. Egyetlen árnyékból számtalan téri forma jöhet létre. A tárgyakat többféleképpen meg lehet világítani, ezért is variációs lehetőségek tárháza. Kreatív megoldások, fantázia és játékosság – benne rejlenek. Miközben az árnyék világát meghagyom, jelentést adok neki és valami újat tárok fel. Az eredeti, vagyis a kiinduló tárgy és a kialakított szobor közös pontja maga az árnyék.
Az árnyék témához kapcsolódó kísérleteim egyik legelső darabja a 2000-ben megvalósított Árnyék és információ volt. Hétköznapi tárgyak árnyékképei inspiráltak, mint például egy szék, és ezekhez kötődő, sajátos szobrokat készítettem. Egy árnyék mint kétdimenziós alakzat a síkon számtalan háromdimenziós téri formációnak a leképezése lehet. A szobrokat konzekvensen fényt át nem eresztő anyagokból, műkőből és gipszből készítettem. A különböző háromdimenziós formák egyesített, közös árnyéka a vetített fény által kétdimenziós leképezéssé vált. A projekció a nagyon különböző formákat, objekteket összekötötte, és a különbözőségüket ugyanakkor fel is oldotta.
Horváth Erzsébet: Árnyék és információ, 2000
A fénnyel és árnyékkal kapcsolatos alkotói munkát tovább folytattam. Különböző absztrakt formák, kör-árnyék projekciók foglalkoztattak, ahol közös elemként a kör kapcsolta össze az általam készített tárgyakat. A kör az egyszerűség és a harmónia szimbóluma, az önmagába visszatérő legzártabb forma.
A sorban a második a Körárnyék (2001/2002), mely több objektből álló térbeli kompozíció. Ennél a munkánál a téri elemek megvilágításával nyert értelmet a műegyüttes. A szemközti falon hasonlóan egyforma árnyékmezők, kör formák jelentek meg, míg a szobrok önmagukban nem árulkodtak a kör vagy a gömb tulajdonságairól. A szobrokban a közös az azonos árnyékuk. A térformáknak egyetlen közös pontjuk van, a kör formájú árnyék a falon. Egy olyan kitüntetett pontjuk létezik, mely egyetlen szemszögből megvilágítva vetíti ki a kör formájú árnyékmezőt. Ez a „szempont” azonos a fényforrás térbeli elhelyezkedésével. Amennyiben ez változik, torzul, illetve megszűnik a körforma is.
Horváth Erzsébet: Körárnyék, 2001–2002
Míg korábban masszív anyagokból valósítottam meg alkotásaimat, ebben az időszakban könnyebb, lazább szerkezetű és vékonyabb matériákat részesítettem előnyben. Kartonokat, falemezeket és fémvázakat kombináltam hálóval, illetve vékony fekete anyagokkal.
Az erősen megvilágított tárgyak, annak ellenére, hogy „reflektorfényben állnak”, mégis a szemlélő figyelmét sokkal inkább az árnyékvetítésre irányítják. A projekciók elterelik a tárgyról a figyelmet, mely tárgynak az árnyékleképezése áll a középpontban. A szilárd határokkal rendelkező tömör, merev tárgyak tehát elrejtőznek a leképezések mögött.
Az árnyékkal és fénnyel való vizuális kísérleteim nem kötődnek szorosan a később rám jellemző transzparens anyaghasználathoz, illetve problémakörhöz, mégis fontos előkészítő szerepet játszottak (lásd még honlapomon a Világító és a Fólia szekciókat).
A City (2003) három méter magas installáció. A mű elemeit az általam fekete pigmenttel színezett papírból merítettem. Hosszú papírsávokat – sok kis négyzetes formájú áttöréssel, nyitott ablakokhoz hasonlóan, melyek áteresztették a fényt – egymás mellett, előtt és mögött függesztettem fel. A fekete szín és a geometrikus, konstruktív, szigorú rendszer ellenére, mely egy fémhatású rácsos háló benyomását keltette, a papírsávok könnyű és levegős minőséget hordoztak. Az elemek elrendezése lehetővé tette, hogy az emberek az installáció környezetében mozogjanak, és így kinetikus hatásúvá vált a mű. A City az első olyan munkám, melyben a transzparencia vizuális-projektív jelensége kiemelt szerepet kapott.
Horváth Erzsébet: City, 2003
A fény-árnyék vizsgálódásaim következő megvalósuló installációja a Portré címet kapta (2005). Három, egyenként 5 milliméter vastag, körülbelül 4 méter hosszú alumíniumdrótot hajlítottam meg, ezzel egy téri kompozíciót hoztam létre, mely a szemlélő számára látszólag rendszertelenül és összefüggéstelenül lógott a levegőben. A háromdimenziós térbeli elemek azonban egy adott irányú megvilágítással, a fénnyel értelmet kaptak, és így mint kétdimenziós vetített ábra jelentek meg a síkon. A szemközti falon így egy árnyékrajz, egy portré bontakozott ki. A káosz alakot öltött, értelmet nyert. Fontos itt megjegyezni, hogy ez a munka az évekig Németországban tartózkodásom, illetve ottani tanulmányaim vége felé keletkezett. Az árnyék mint tünékeny jelenség és az árnyékarc szimbolikusan az időleges ottlétemet jelenítette meg, és előrevetítette közelgő távozásomat is. Az árnyék eleve időleges lét, egypillanatnyi „megállás”.
A mű látszólag meglehetősen esetleges vonalvezetésűnek tűnhetett, mégis bonyolult, egymásba fonódó konstrukció volt. Érdekes volt megfigyelni, hogy a kiállítás látogatóinál mi módon zajlott az installáció megértésének folyamata. Legtöbb esetben a nézők számára elsőre nem volt egyértelmű, pontosan hogyan függ össze a tárgy a vetített képpel. Némelyek megpróbálták az egyes árnyékíveket visszafelé követni a konstrukció megfelelő szakaszához igazítva a térben, mások az egyik vagy másik drótot az ujjukkal megérintették, finoman meglökték, hogy a neki megfelelő árnyékelemeket nyomon kövessék. Volt egy látogató, aki a fényforrást rángatta, azt remélve, hogy valamilyen módon abban rejlik a vetített kép.
Horváth Erzsébet: Portré, 2005
Pályám kezdetén masszív, kemény anyagokból építkeztem. Műkőből, kőből, gipszből készítettem szobrokat, melyek merevek, megjelenésükkel világosan lehatárolt struktúrák voltak a térben. Posztamensen, vagy anélkül, de stabilan álltak. Eleinte, a nyugati gondolkodásra jellemzően, a (külső) látható valóság elemzése, analizálása, vizsgálata állt gyakorlataim középpontjában. A kifelé irányuló figyelem, a dolgok vizuális megjelenése mérvadó szerepet kapott, melyek munkáim mozgatórugói voltak. Az árnyék téma állt kezdettől a gyakorlati és elméleti munkáim fókuszában.
A belső folyamatok iránti figyelem, mely inkább a keleti gondolkodást jellemzi, a befelé irányultság, az érzés, az érzékelés, a fényáteresztő, lágyabb anyagok használata (fémháló, fa, textil, műanyag, papír, hó), a tárgyak függesztett, lebegő elhelyezése fokozatosan került előtérbe. Tehát míg alkotótevékenységem első időszakában a látvány megjelenítésén, a mű felépítésén, szerkezeti egységén volt a hangsúly, később a lelki folyamatok, az egyéni élmény kifejezése vált fontosabbá.
Utolsó fény-árnyékkal kapcsolatos intermediális munkám, amit ebben a rövid tanulmányban ismertetek, az Epilógus (2008).
Alkotásaim gyakran az ember, a psziché és az egyének közötti kapcsolatok témájához szorosabban köthetők. Visszatérő elemként, az előzménynek tekinthető drótokból készült „árnyékarchoz” hasonlóan ennél a munkánál is szerepet kapott az interaktivitás, a néző valamilyen szintű bevonása, „megmozgatása”.
A korábbiakhoz képest eltérő módon, az Epilógusban síkbeli foltok vetett árnyékaival foglalkoztam. Mindig érdekelt a sík és a tér viszonya, az árnyék leképeződése, az ábrázoló geometrián alapuló kísérletek, a perspektíva téri összefüggései.
Az installáció kapcsán hat darab átlátszó plexilap függött a térben, egymástól egyenlő távolságra. Ezekre a sík felületekre különböző formájú, kisebb-nagyobb, összefüggéstelennek, rendszertelennek tűnő foltokat festettem fehér akrilfestékkel. A foltok vetett árnyékai megjelentek a falon, és egy rendezett formaegyüttest, emberi alakokat rajzoltak ki. A víztiszta plexi átlátszó alapanyagnak tekinthető. A téglalap formájú plexilapok árnyéka egészen visszafogott tónusú volt, nem dominált, így „lebegve” jelenhettek meg a festett foltok, melyek szinte a hordozófelület sziluettje, képe nélkül vetülhettek a szemközti falfelületre. Az egyenként átlátszó plexilapok árnyékai tehát alig voltak láthatók, miközben többedmagukkal átfedésbe kerülve árnyékképeik a falon nagyon finom tónusú, halvány, geometrikus kompozíciót képeztek.
A festés során, az optikai törvényszerűségeket maximálisan figyelembe véve, mégis szabadabb formaalakításra törekedtem. A vetett árnyékok életnagyságú emberi sziluetteket jelenítettek meg, mely alakoknak meghatározott testtartásuk, gesztusuk a mű egy újabb rétegéhez kapcsolódott. A két figura árnyékához külön-külön egy-egy erőteljes fehér fényt kibocsátó vetítőt használtam, váltókapcsoló beiktatásával. Egyidejűleg csak az egyik figura jelenhetett meg, míg a másik darabjaira esett szét. Ez a kettős, váltakozó hatás tudatos szerkesztés következménye volt. A nézők feltételezett érdeklődési ideje, „ritmusa” befolyásolta, milyen időközönként váltakozzon a világítás, a két vetült kép. Körülbelül félpercenként az egységet alkotó árnyék részekre hullott, és a széttördelt formákból újra egy másik értelmezhető egészet alkotott. Így tehát egy kétirányú folyamat játszódott le egyidejűleg, fel- és leépülés.
A plexilapok keresztirányba, pontosabban síkjuknak megfelelően könnyen elmozdíthatók, körbejárhatók voltak. A látogatók mozgásukkal vagy tényleges beavatkozásukkal, kis mértékben változtathatták a vizuális megjelenést. Bármelyik lap megmozdult, a vetett kép karaktere, formája módosult. A néző tehát, jelenlétével, mozogva, hatást gyakorolhatott a vetített képre, és azon túl a vetett árnyéka is beleépülhetett a kompozícióba. A munka dinamikussá vált, szó szerint kimozdult a statikus helyzetből.
A két ábrázolt figura egyidejűleg nem jelenhetett meg, a jelenlét–hiány, illetve lét–nemlét kölcsönösen egymást generáló gondolatköre is felszínre került. A két dolog között állandó „rezgés” hordozta a feszültséget. Összefoglaló jelleggel a következő fogalmak köré köthető ez a munka: hiány, felejtés, lét és nemlét, emlékezés és identitás. Mindezek az árnyék összefoglaló jelentésével fedik át egymást.
Ahogyan a pozitív forma nem létezhet negatív környezete nélkül, ehhez köthetően a figurák periodikus módon jelentek meg, eltűntek, váltakoztak, ismétlődtek. Az árnyképek gesztusaira figyelve elmondható, a megjelenített pillanatkép, a két fáziskép hívó szó és elutasítás kettősségére épül.
Az árnyékok, árnyképek általában háromdimenziós testeknek a vetületi képei. Gyakran, ha látunk egy árnyékot egy sík felületen, például a földön vagy a falon, nem tudhatjuk, hogy háromdimenziós testnek, vagy sík formának a vetett képe. Az árnyék információt közvetít. A legtöbb esetben következtetni tudunk a hozzá tartozó tárgyra, ha megfelelő ismeretünk van a környezetünkről, ha elegendő tapasztalatunk van a világ dolgairól. Az árnyék alakjából körvonalazódik, következtethetünk arra, hogy milyen formájú tárgyak generálták.
Az Epilógus című installáció esetében a vetett árnyékokhoz nem kapcsolódott az ember a maga valóságában. Az ember „hiányként”, negációként jelent meg, a „nem létező” vetett árnyékaként, miközben kikerülhetetlenül utalt a létezőre, a személyre is. A fény útjában nem valódi testek álltak, hanem festett foltok halmazai.
Horváth Erzsébet: Epilógus, 2008
Az árnyék ebben az esetben, fizikai világunk szerint nem valós információt közvetített, hanem annak festett képét, képtöredékeit. A kép képével (leképezésével, árnyképével) találkozhatott a néző. Ez a kettős transzformáció, a valósághoz való viszony többrétűsége korunk összetett mediális viszonyaira is reflektálhat, mint például a televízió vagy az internet közvetített, virtuális valóságára, melyek visszahatnak a tényleges történésekre is.
