(A szereplő kezdetben láthatatlan: mintha a színpad egyik sarkában ülne, sejthetően, mégis észrevétlenül, és ilyen módon mondaná szövegét; mintha a szöveget mi magunk mondanánk saját magunknak.)
Ez a lépcső itt ép volt
és érintetlen. Emlékszem,
megcsodáltam simaságát és keménységét,
és most: mintha egy-két perc alatt
évszázadok telnének el,
mintha az enyészet csupán néhány
pillanat alatt végezné el
munkáját, úgy porlad és esik szét
minden.
Egy-két perc alatt omlik szét
márványnak-tetszett lépcsőfokom.
Egy-két perc, és tovább kell lépnem,
mert velem omlana szét, érzem,
lépcsőfok-darabokkal zuhannék én is,
ismeretlen mélységekbe.
Ez a következő biztosnak tűnik, keménynek
és simának. Nem lehet vele gond,
oly stabil, talán csak a szélei kissé –
mozog! Az egész mozog, teljesen
egyértelműen, billeg és esik szét!
Gyerünk a következőre,
feljebb, egyre feljebb, mindig tovább,
hullik szét talpam érintésétől
sorra mindegyik lépcsőfokom, hullik
sorra mind.
Ez az ötödik valóban tiszta csillogó márvány.
Tiszta csillogó márvány ez az ötödik is,
és mégis: éppen megállok rajta,
amikor talpam és ujjaim már
érzik a szétesést, és riadtan
küldenek tovább: fel a hatodikra,
majd a hetedikre, nyolcadikra,
kilencedikre, tizedikre, és,
bár a tempó viszonylag nyugodt,
gyomromban és idegeimben lassan
szétárad – előbb az értetlenség,
aztán – a rémület.
Tovább kell lépnem. Mindig
magasabbra. Úgy tűnik ezt kívánja tőlem
ez a szétmálló, széteső ismeretlen
test, ez a gyönyörű márványlépcső,
amely előttem magasodik. Futásra
ösztönöz! Már-már rohanásra
kényszerít, pokoli-kemény
erőfeszítésre, hogy elkerüljem
a zuhanást. Talpam
újabb és újabb lépcsőfok-darabokat lök
egy ismeretlen fekete szakadékba,
majdani zuhanásom hírhozójaként.
Nem,
nem állhatok meg.
További lépésekre, mozdulásokra,
levegő-után-kapkodó futásra kényszerít
ez a lépcső.
Nem állhatok meg egyetlen pillanatra sem,
úgy tűnik, lehetetlen a megállás,
a megállás-megmerevedés, lehetetlen
a mozdulatlanság,
tudom, vagy ebben a pillanatban: tudni vélem,
hogy pusztulásom lenne minden
meggondolatlanul
lelassított, félreérthető-félremagyarázható
tétova mozdulat, csakis határozottan és
mindig magasabbra! Kényszerít
ez a lépcső: szétomlik alattam.
Ez is.
Ez a lépcsőfok is simának, csiszoltnak,
márványkeménynek tűnt, és
rögtön omlik. Ismeretlen
erő hajt előre, mindig tovább,
mindig magasabbra, ismeretlen
félelem szorongat.
Nem állhatok meg. Nem állhatok meg,
mondtam magamban korábban,
így kezdődhetett
ez a levegő-után-kapkodó rohanás,
ez a szívet, ideget bántó,
kilátástalan küzdelem.
Nem állhatok meg, mondtam,
még akkor, amikor bízvást
megtehettem volna. Tükörsima,
csillogó márványfelületen lépkedtem,
könnyedén,
szinte játékosan hagytam el másokat.
Futás volt már az is? Vagy önfeledt
lebegés, a magányos hosszútávfutó
bemelegítő kéz- és lábmozdulatai?
Nem tudom, nem emlékszem.
Először csak könnyed mozdulatok
voltak, néhányan
elmaradoztak körülöttem,
elhagytam ismerősöket, barátokat,
másokat is,
andalgókat és egyebeket,
nem követtek, nem tartották
velem a lépést, minek is tartanák,
értettem őket is, de – akkor még –
nem akartam, és – akkor már –
nem is tudtam megállni, könnyeden
mozogtam, kellemes volt az idő,
a környezet, és volt még idő is,
környezet is, aztán emelkedni kezdett
a terep, „nem állhatok meg”, mondtam
magamban, akkor még jólesően mondtam,
hittel és bizalommal,
mígnem ehhez a különös emelkedéshez,
lépcsőhöz jutottam; a lépcsőfokok
kezdetben
szinte nem is voltak,
apró,
szemmel alig látható emelkedésekre léptem,
míg végül megértettem, hogy
a tiszta márványfelületté átalakult táj
szépen-pontosan metszett
lépcsőfokokból áll össze, pontosan
kimetszett lépcsőfokok tarkítják
ezt a tájat,
pontosan végigmetszett lépcsők, és nekem
ezen kell haladnom, fölfelé,
egyre-egyre följebb.
„Nem, nem állhatok meg”, mondtam
magamban, amikor ott
nyújtózott előttem ez a különös
érthetetlenül és végtelenül emelkedő
lépcsőzetesség,
ez a végtelen kiteljesedő, mozdulatlan
test,
nem állhatok meg, mondtam,
és akkor már tudtam is,
nem állhatok meg semmiképp, lépteim
ütemén nem csökkenthetek önkényesen,
tudtam, lépteim ütemén nem csökkenthetek,
de akkor még nem áradt szét bennem a félelem.
Immáron fojtó légszomj kínoz,
és érzem,
futásom-rohanásom nem ér véget soha,
egyik lépcső a másik után,
valahol persze tudtam,
már akkor a kezdet kezdetén,
hogy nem léphetek vissza,
hogy nem állhatok meg, mert
kiszalad alólam a táj, a tájék,
kiszalad alólam a lépcső,
ez az emelkedő iszonyat,
kiszalad alólam minden.
Futásom üteme nem lassul,
mert nem szabad lassulnia.
Valamiféle erő
mozgásban tart,
már régen lihegve, kimerülten
kellett volna összeesnem, de valami
megmagyarázhatatlan lendület
életben és mozgásban tart, és
magasabbra és magasabbra űz,
talán a félelem ez az erő, talán
valami egészen más,
nem tudom, még
mindig könnyedén futok, van bennem
könnyedség is, és rettegés van bennem,
ahogy a talpam alatt szétesik minden,
könnyedén és rettegve
menekülök.
Nem tudok megállni,
nem állhatok meg.
Nagy néha döbbenten nézek
hátra, és látom: mögöttem
szakadék.
Ahogy mind-mind magasabbra lépek,
ahogy újabb és újabb lépcsőfokokon
megyek fölfelé, úgy szalad
ki lábam alól a szépen kimetszett
csillogó márványfelület, és úgy
tűnik el sorra-rendre mindegyik
lépcsőfok. Ahogy ellépek róla,
porrá omlik a keménysége, és eltűnik,
semmivé lesz. Mikéntha én
teremteném. Mikéntha én
teremteném a keménységét, a
márvány-csillogást, mintha az
akaratomból épülne, a mozdulatomból,
a tekintetemből. És ellenem fordul!
Ha teremtettem is, ellenségemmé lett,
és az életemre tör. Alattam
szakadék és sötétség, végtelenül.
Beláthatatlan sötét, végtelen szakadék
tátong alattam, a lépcsőfokok
eltűnnek lábam alól, kiszalad
alólam a táj. Sötétség
és mélység mindenütt, körülöttem.
Körülöttem sötétség és mélység, mindenütt.
Csak a szépen ívelő márványlépcsőfokok
szaladnak felfelé, az ismeretlenbe,
a végtelen csillogásba;
a magasban hideg-kék fény, megnyugtató
és közömbös fénysugarak.
Borzongató és félelmetes
a fény és a sötétség ellentéte.
Elviselhetetlen kontraszt a fény
és a sötétség ellentéte.
Futásom fölfelé mind komolyabb, mind
irtózatosabb erőfeszítést követel tőlem,
talpam alól a lépcsők egyre gyorsabban tűnnek
el, képtelenség ez a rohanás bennem,
képtelenség ez a végtelenített rohanás.
Csak ne szűküljenek a lépcsőfokok,
mondom magamban, csak ne szűküljenek, és
ne gyorsuljanak a szétesések, a porladások,
hogy a lábam továbbra is biztonságosan
emelhessem, csak ne szűküljenek,
csak ne gyorsuljanak,
fokozni a tempót: nem tudom.
Talán végig kell gondolnom, hogyan
kerültem ebbe a szituációba, még egyszer
végig kell járnom gondolatban azokat a lépcsőfokokat,
másodszor gondolatban is!,
amelyek már porrá omoltan
nincsenek jelen, helyükön
sötét és végtelennek tűnő szakadék.
A síkból látszólag minden változás
nélkül jutottam át a lépcsőzetesbe,
és – úgy tűnt – nem volt soha semmi
új, pillanatnyi megtorpanások sem voltak,
és ha lettek volna,
könnyed lépteim, lebegésem elkerülte volna
az akadályokat. Azazhogy egy változás
mégiscsak volt: mint már korábban
megfogalmaztam, azt a pillanatot kellene
visszahívnom, amikor először
kimondtam: „nem állhatok meg”. Könnyed
lépéseim közben örökké ez járt bennem föl-le,
föl-le: „Nem állhatok meg” – örökké ez
járt bennem, és ebben a pillanatban már
nem tudom, mi volt ez. És még ez is,
nem is tudom, honnan,
bennem volt, talán közvetlenül
a lépcsőfokok előtt, hogy:
„Nem állhatok meg – örökké fel az égbe” – ezt is
mondogattam, talán már a kezdő pillanatban,
induláskor került mindez belém, mint egy
irtózatos rajtszám.
„Nem állhatok meg – örökké fel az égbe.” A változás
pedig ez volt:
egyszer csak rajtakaptam
magam, hogy „fel az égbe” helyett azt mondom:
„Örökké magasabbra”, csupán
„örökké magasabbra”. Csak magamban mondtam,
mert csend volt, csend,
mint most is köröskörül, csend,
csend, cse-e-end!, ha
meztelen talpam nem csattogna örökké
a látszólag gyémántkemény felszínen.
Előttem végtelen,
szépen metszett márvány-lépcsőfokok,
alattam a mélység feketén, üresen.
Most mintha változna
valami: futásom lassul, hiába
erőltetem, futásom üteme egyre lassabb,
lábam alól a táj mind-mind fenyegetőbben
tűnik el, néha már-már az ürességbe
lépek, a végtelen megüresedésbe,
szinte úgy tűnik, mintha
a semmiből lépnék a semmibe,
egyre félelmetesebb, egyre könyörtelenebb
ez a lépcső, helyettem gondolkodik,
csatázik és küzd velem,
most is!, bal lábam még szilárd talajt
érzett, de jobb lábam már hiába
lépett volna következő lépcsőre,
világosan látszott annak lukacsosodásából,
hogy a pusztulás már kikezdte,
duplán kellett lépnem,
ugranom kellett, és azóta is
egyfolytában ugrom, minden második
lépcsőfok csupán a megbízható, minden
második lépcsőfok csupán a biztonságos,
de még ez a kijelentés is
csak nehogy elhamarkodott legyen,
csak nehogy elhamarkodott legyen,
miközben érzem futásom lassulását, látom
magam alatt és magam előtt,
mint esik szét,
mint esik darabokra,
miként porlad semmivé
az a lépcső,
amire még az előbb is:
amire még az előbb is lépni akartam.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat,
kettesével futok felfelé,
de futásom üteme lassul,
érezhetően lassúbbodik,
és biztos, hogy
nem bírom
a lépcsőt követni, ha
nem lassul
annak szétesése is!
De lassul!
Mintha meghallotta volna a lépcső,
ez a különös test, hogy mit akarok, mintha
megérezte volna kimerültségemet, lassúdó
futásomat, mérsékelte ő is
a szétesését, lábam alól
a lépcsőfokok nem annyira gyorsan zuhannak ki,
nem olyan gyors a porladásuk.
Ám még így is érzem,
egyre kimerültebb
vagyok, egyre
kevésbé tudom vállalni a végtelen futást,
egyre lassabban jutok fel
egy-egy lépcsőfokra.
Látom, a kimerültség és
a pusztulás nem tőlem függ.
Nem tőlem függ a kimerültségem és a pusztulásom.
A lépcsőfokok pusztulása-porladása, annak
sebessége nem tőlem függ. Végtelen
csend vesz körül, csak
a meztelen talpam csattogása
hallatszik a márványfelületen.
Hopp!
Ez váratlan volt.
A látszólag biztonságos lépcsőfok,
amelyre ráléptem, hirtelen
a lábam alatt omlott a mélybe és a
zuhanástól
csak a kezem egy gyors mozdulata mentett meg:
a fölötte levő lépcsőbe
kapaszkodtam, rémült nyugtalansággal,
és lógtam a levegőben a mélység fölött
egy jó darabig, míg végre
fölkapaszkodtam felhúzódzkodtam,
összeszedve minden erőmet.
A lépcső továbbra is harcol ellenem,
porlad és mállik a kezeim között, éppen csak
felhúzom magam, és máris
ugorhatok ismét.
Már nem létezem: kézzel
és lábbal erőlködöm, kétségbeesetten,
miközben hullik szét körülöttem minden,
és egyre érthetetlenebb, tűrhetetlenebb
ez a mozgás-kényszer, ez,
hogy végül is nem tudom feladni.
Most majdnem zuhantam
én is. Időm nincs
felállni, vészjósló csend
körülöttem, remegő kézzel kapaszkodom
felfelé, miközben a márványlépcső
porrá mállik, omlik
menekülő ujjaim között.
(A szereplő a színpad előterébe jön, és kimért, mégis idegesen gyors lépteivel fel-alá járkál, rövid, alig 3-4 lépésnyi távon.)
Porlad és omlik körülöttem minden.
Meddig lesz ez így?
Mikor lesz végre egy kapaszkodó,
egy biztos pont, ahol
megpihenhetek?
Magamhoz térek-e még, és ha igen,
mikor, és kinek a kegyelméből?
Körülöttem minden pusztulás:
mindenféle pusztulás körülöttem.
Kinek a kegyelméből léphetek
tovább, kinek a kegyelméből
kapaszkodhatom, mikéntha végtelen
magasságba, végtelen
zuhanás közben.
„Örökké magasabbra, örökké fel az égbe” – mondom
magamban, és nem tudom,
mikor pihenhetek valamit, keveset
csupán, mikor és kinek
a kegyelméből fogódzkodhatom meg
véglegesen?
A márványlépcső előttem csupa
porladás, csupa omlás.
Csupa porladás előttem,
csupa omlás a márványlépcső,
éles hasadásaiba kapaszkodom, éles
repedéseibe, töréseibe, és ijedten
mászok egyre felfelé, előre menekülök.
Nem a mélységtől rettenek
vissza, nem, hozzászoktam már az örökös
szakadékhoz testem körül, nem a mélységtől,
de a befejezetlenségtől
rettegek: és a zuhanástól. Szakadékok
között kapaszkodom, és egy biztos
pontot keresek. Lesz-e?
Lesz-e biztos pont ?, kérdezem,
változik-e annyit, hogy valamiben is
végérvényesen megkapaszkodhatom, alakul-e
annyit ez a lépcső, hogy megpihenhetek végre?
Változnia, alakulnia kell.
Ez megint kemény volt!
Jobb kezem
az utolsó pillanatban
kapta el ezt a kiálló lépcsődarabot,
fogam-összeszorítva
húzódzkodtam fel, levegő
után kapkodok. A magasban
egyre ragyogóbb és egyre távolibb
a kék ég,
egyre elérhetetlenebbnek tűnik,
a sötétség és a hideg testem
körbefolyja, néha úgy érzem,
a sötétség és a hideg
magába fogad. Valamiféle
biztos nyugalommal hiszem, miközben
az éles lépcsőzetdarabok véresre
horzsolják kezemet, ujjaimat, könyökömet,
tudom, hogy változni fog! A lépcső
omlása-porladása be kell fejeződjön,
erővel, akarattal már sokáig nem bírhatom.
Idegen test: nem kívánhatod pusztulásomat,
mondom magamban, és ezen a stabilnak tűnő
lépcsőfokon próbálok négykézláb egyensúlyozni.
Föl, föl, föl, mondom magamban,
és érzem, ahogy a lábam alól
kiomlanak, szétporladnak
a lépcsőfokok. Mindig magasabbra!,
mondom magamban, és nincs már
erőm. Menekülök.
– Ez a lépcsőfok mintha keményebben
tartaná magát az eddigieknél.
NEM OMLIK! Ez a lépcső
itt közvetlen alattam már
nem omlik tovább! – Magasabbra
megyek, biztosabb helyre:
ez sem omlik! Épen marad, nem
porlad ez a lépcsőfok, engedi, hogy
kiegyenesedjem!
Megértett! Nem akarja a pusztulásom!
Igen, úgy tűnik, engedi,
hogy kiegyenesedjek, megpihenjek,
lassan felállok, kihúzom magam,
körbetekintek, alattam szakadék
tátong, végtelen fekete mélység,
fölöttem pedig az ég kékje
és a márványlépcső ezüstös-szürke csillogása.
Nem akarja a pusztulásom!
Talán az az erő, amelyik
idáig űzött engem, talán ez a félelmetes
erő most megelégelte
üldözésemet, levegővételre
ösztökél, és arra szólít, hogy
magamtól folytassam utamat. Ez
volt tehát a cél! Magamra maradtan
állok, mögöttem szakadék, előttem véget
nem érő magaslatok. Tudom, szétporlad
alattam minden előbb-utóbb, de a porladás
bizonytalan ideig leállt, nyugodtan léphetek
tovább, új és új lépcsőfokokra tehetem a lábam.
A porladás jelenleg nem veszélyezteti
létezésemet. Tökéletesen egyedül vagyok,
valahol ég és föld, Ég és Föld között,
és nyugodt biztonsággal léphetek tovább.
Egy lépcsősor eszmei csúcsa az ég!
Ez a lépcső odafent
a kéklő égben ér véget, ez a lépcső
odafent ér véget a kéklő égbolton,
ez a lépcső odafent
egyetlen pontban végződik:
és ez a pont – maga az ég.
(A szereplő megáll, szembefordul a közönséggel, megmerevedik. A következő szövegrészek alatt csak apró gesztusokkal jelzi jelenlétét, egyébként mozdulatlan.)
Egy lépcsősor
eszmei csúcsa az ég!
– „Nem állhatok meg, örökké magasabbra,
örökké fel az égbe”, mondogattam magamban,
és egy lépcsősor alján találtam magam.
„Nem állhatok meg”, mondom
most is, bár úgy hiszem, a dolgok,
cselekvéseim most sem tőlem függnek.
Nem tudom, én hívtam-e létre
ezt a különös erőt, vagy
a lépcső volt az, amely létrehívott
engem. A cél talán az volt, hogy
ne legyen számomra visszaút. A cél:
„az ég megközelítése”, talán még most is
ez a cél. „Örökké fel az égbe – örökké magasabbra”,
ezt mondogattam magamban, és mondom most is,
kissé fáradtan, kissé reménytelenül.
Továbblépjek-e?
És: továbbra is lépjek, egyáltalán?
Mozduljak, vagy mozdul ő?
Idegen test ível fölfelé, alattam
szakadék. Elérhetem-e? Elérhetem
egyszer is mindazt, amit célul kitűztem?
Egyetlen pontban véget ér majd a fölfelé
futásom? A végtelen égben? Nem
rajtam múlik. Nem rajtam múlik
a zuhanásom sem, sem a megkapaszkodásom.
Megállhatok-e?
Az elkövetkező lépcsőfokok választ adnak
majd kérdéseimre: kíváncsian várom,
tűri-e lázadásomat ez az idegen test. Persze,
az igazi lázadás önnön zuhanásom lehetne,
de a dolgomat még hadd végezzem el itt,
ezen a lépcsősoron, hadd lépjem azokat
a lépéseket, amiket elvár tőlem
ez a szürkén csillogó, kimetszett
márványfelület. Talán a lépcsősor
végtelenbe-érkezését éppen nekem kell
megsegítenem.
(Kezét mellmagasságba emeli, mintha azt jelezné két kifelé fordított tenyerével: ne higgyetek nekem, végül is semmi részem a dologban.)
Talán a lépcsősor éppen tőlem
várja a segítséget, éppen tőlem
várja, hogy a változást megindítsam.
Nem lázadok ellene. Nincs értelme
segítségről beszélni, nincs értelme
lázadásról beszélni ebben a steril
környezetben. A következő lépcsőfokra lépek,
elindítom saját mozgásomat, és
ezzel – feltehetően – a lépcső
változását is megindítom. Valaminek
történnie kell, nem hiszek, nem hihetek
hideg mozdulatlanságának. Az omlása, porladása
– úgy tűnik – végképp abbamaradt,
mozdulatlanságában mégsem hiszek.
Elindítom saját mozgásomat. Megállok
ezen az újabb lépcsőfokon, figyelem
az idegen test első reakcióját,
de semmit nem tapasztalok. De igen!
Emelkedik! A következő lépcsőfok
emelkedik! Nagyon lassan, de szemmel láthatóan!
Már tíz centit, biztosan. Átlépek erre az
emelkedő lépcsőfokra. Megállt! Ahogy
átléptem rá, megállt a növekedése!
De a következő! Az indult el,
lassan, de késedelem nélkül, elindult,
kényszerítve, hogy átlépjek rá.
Közben ez itt, alattam, mintha
szűkülne. Igen, szűkül! Elfogy alólam!
Följebb kell lépnem. És a következő!
Szintén megindult! Magasra tör ez a lépcső,
mindig magasabbra, „örökké fel az égbe”,
talán ezt mondja magában, és, hogy
„nem állhatok meg”. Alattam
szűkül a lépcső, az előttem levő
lépcsőfok pedig egyre magasabbra
emelkedik. Átlépek rá, és közben
arra gondolok:
a következő lépcsőfok növekedése nem gyorsulhat.
Gyorsul.
Még szerencse, hogy amint átlépek, mozgása,
emelkedése leáll, és a következő
kezdi. Nem gyorsulhat
lényegesen! Nem szabad
lényegesen gyorsulnia! Ez még,
ez az ütem még kényelmesnek mondható,
csak semmi sietség. Semmiféle
gyorsulás nem kell, szép egyenletesen
haladhatunk célunk felé, a növekedés
és a mozgás valóságosan jelen van, és ez
– ebben a ritmusban – megnyugtató. Most
ezt kell csinálni, és lehet
is csinálni egy darabig. Csak nehogy gyorsuljanak
a következő lépcsőfokok! Gyorsul.
Nehéz lenne megmérni mennyire,
de egyre gyorsabban kell rakni a lábam, nehogy
túl magasra kelljen lépnem
a végén. Már-már nem is
lépek, ugranom kell!
Szinte ugranom kell, olyan gyors ez az emelkedés,
szinte ugranom, és
kapaszkodnom kell.
Ha nem gyorsul tovább,
akkor ezzel a „laza” felfelé
futással-ugrással átvészelhetem a dolgot,
legalábbis valameddig, egy jó ideig mindenképpen.
Valószínűleg, ez a lépcsőfok-növekedés
megáll majd egy bizonyos ponton.
Mindez valószínűsíthető.
A lépcsősor egyetlen ponton érinti a végtelen
eget, és a cél – úgy tűnik – ennek
a pontnak az elérése.
Belső bizonyosság szól majd a körös-körüli
félelmetes csendben, ürességben: eddig!,
és nem tovább. Egyre nagyobbat
kell lépnem, szinte ugrom, ugranom
kell, az előttem levő lépcsőfokok egyre
nagyobb kezdő lendülettel indítják
önnön emelkedésüket, szinte rakétaként
növekednek, rakéta-sebességgel,
most is, lábammal már alig érem a lépcsőfokot,
hoppá!,
kézzel kell megkapaszkodnom,
felsőtestemmel tulajdonképpen
rádobom magam a növekedésben levő fokra,
és azonnal felpattanva ugrom tovább,
nincs idő gondolkodni,
a fokok növekedése iszonyatosan
felgyorsult, ismét az a torokszorító
félelem, ami korábban, ismét
az a torokszorító félelem.
Nem engedi, hogy abbahagyjam
az ugrást, pedig az előttem levő fok
nélkülem is növekedne, de nem engedi, hogy
abbahagyjam, pedig rám itt már semmi
szükség, nem engedi, hogy abbahagyjam,
apró tétovázásom esetén
alattam zsugorodni kezd a helyszín,
szűkülni kezd a fok, ahol állok,
amint megállok, mihelyt megállni próbálok,
zsugorodni kezd az alattam levő lépcsőfok,
és rémülten ugrom, rémülten
kapaszkodom tovább, de az előttem levő
lépcsőfokok emelkedése egyre gyorsabb,
egyre dinamikusabb a gyorsulásuk, nem
törhet ellenem!, és ellenem tör,
felesleges vagyok a számára, nem
engedi a nyugodt létezésem, nem engedi
a megpihenést, és lassan már
a további ugrásaimat sem engedi, ellenem
tör, felesleges vagyok, alattam zsugorodik
a lépcsőfok, előttem
emelkedésük egyre gyorsul,
éppenhogy megkapaszkodom,
képtelenség a zuhanásom,
képtelenség az összezsugorodásom,
képtelenség: nekem
magamnak egy ponttá válnom a végén! Legfeljebb
háromszor-négyszer tudok még
megkapaszkodni, ha
így gyorsul a növekedés, nem
tudok tovább, de, most
még sikerült, felhúzom
magam, a következő
rakétaként lő a magasba,
elkapom, felhúzom
magam, nem
lehet mindjárt az ég
a cél, lassulnia kell!,
ezt még elkaphatom, most,
sikerült!, felhúzom magam,
a következő, talán ezt
az egyet még, épp
az utolsó pillanatban,
függeszkedem a mélység fölött,
felhúzom magam, így,
és előttem máris
iszonyú sebességgel lő ki,
startol a következő
lépcsőfok, ezt már
nem bírom, nem,
fal szökken előttem, és
emelkedik, szörnyű magasságba,
nem érhetem el, alattam
iszonyú mélység, előttem
fal tornyosul, nem, nem, nem,
nem léphetek tovább –
(A szereplő lazít merev testtartásán, kezét leengedi, fejét kicsit oldalra hajtja. A következő szövegrészt már a színpad teréből előre távozóban mondja.)
Előttem fal magasodik, mögöttem
végtelen mélység. Egyetlen
lépcsőfokon, keskeny
fal-peremen egyensúlyozom.
A fal előttem végtelen
magasságokban járhat,
én is közel az éghez
várom saját újabb feladatomat. Lesz-e?
Vagy ennyi volt csupán a dolgom?
Magasba kapaszkodni, és
rémülten figyelni önnön
kiszolgáltatottságomat.
Ez a keskeny perem biztonságot nyújt
egyelőre. Nem szűkül, nem
zsugorodik. De ha –
Nem, nem zsugorodhat!
Nem zsugorodhat alattam,
hiszen nincs hova menekülnöm.
Nem akarhatja pusztulásom.
És milyen csodálatosan jelképes,
ahol állok:
alattam, fölöttem végtelen
mélység és magasság, és
én csak remegek
egyensúlyozva és
falhoztapadtan.
(Ekkor már nincs jelen.)
