Várakozással tekint a felkelő nap a Balázs portára Pálpatakán, a korondi hegyen. Minden készen áll ifj. Balázs András lakodalmára. Összesereglett az örömszülők nagy rokonsága: id. Balázs Andrásné Fábián Julianna kilenc testvére, úgymint: Anna, Géza, Márton, Ferenc, József, Árpád, Mária, Péter és Lajos családjukkal; itt vannak a nagyszülők, id. Fábián Géza és felesége, Magdolna asszony meg a nagynyoszolyó. A rokonságból valók Balázs Mihály és Fábián Ferenc legénykék is, akik vőfélyként – vagy ahogy itt mondják, siratóhívóként – a múlt vasárnap a helyi, a fenyőkúti és korondi vendégeket a lakodalomba meghívták. Csak Balázs Lajos javakorabeli és rokonságbeli férfiember hiányzik még, ezért a várakozó izgalom. Ő lesz a szószóló a legény részéről, ő kéri ki majd a menyasszonyt, nála nélkül nem kezdődhet a lakodalom. Úgy adódott, hogy a tegnap Székelykeresztúron kellett levezessen egy lakodalmat, de megígérte, hogy mire a menyasszony után kell menni, ha törik, ha szakad, itt lesz. És valóban, mire András felveszi a fekete vőlegényi ruhát, és megkötik a nyakkendőjét, tülköl Miklós patakánál egy kocsi, meghozták a szószólót.

Megszusszan egy kicsit, nem, nem éhes, néhány szót vált a rokonsággal, aztán int az udvaron várakozó zenészeknek. Rázendítenek, de csak néhány taktus erejéig, elég ennyi figyelemfelhívónak. Mikor mind a ház elé gyűlünk, a fák lombjai közt belopódzó reggeli napsugarak közé, Balázs Lajos elbúcsúztatja Andrást a legényélettől; azon a kapun, amin ma kimegy, holnap már házasemberként tér vissza. Utána a gyülekezetet felszólítja, hogy a vőlegénynek „keressük fel a párját, / Nyugtalanul váró kedves menyasszonyát”. Míg a szószóló a vőfélyverset mondja, az örömszülők szemében könnyet látok csillogni. Az örömé bizonyosan, nemcsak szerep, hanem érzés szerinti. András jóravaló „gyermek”, gépkocsivezető és a gazdálkodást is szereti. A maguké mellé építettek neki házat, itt fog lakni az új pár, a szomszédban. A lakodalom különben régebben is mind a leánynál, mind a legénynél sírással, siratással, a „siratóval” kezdődött. Az azelőtti este rendezett táncot, mulatságot, a leány- és legényélettől való búcsút nevezték ezzel a régies és sokatmondó szóval. Balázs Lajos azzal fejezi be a verset, hogy álljanak elő a kocsisok és indulásra sorakozzanak. Sorakoznak, de nem lovas szekerek, nem lóhajtó kocsisok, ahogy sokunk emlékezetében él a falusi lakodalom. Motorizálódott itt is a világ; ha bent, a községközpontban luxuskocsival mennek a menyasszonyért, mint városon, itt, a hegyi viszonyokhoz alkalmazkodva, terepjárókkal: hat feldíszített ARO-kocsi áll egymás után a menetbe.

Míg a tanyabokor központjába, majd a mezei úton Fábián Szász Ferenc házához tartunk, vidáman szól a zene, hangos a sereg, messze viszi a szél az éneket. A faragott kapu előtt mintha akadályba ütköztünk volna, elcsendesednek a hangok. Vajon ki fogadja a vőlegény népét, ki lesz itt a szószóló gazda? Úgy hallottam, hogy a menyasszony nagybátyja, Lukács Kálmán, akit Pipa Kálmánnak ismernek széles e vidéken. Sok lakodalomba hívják szószólónak, akárcsak katonacimboráját, Balázs Lajost. Bizonyára itt lesz édesanyja, Máthé Mózesné Lukács Róza néni is, a menyasszony nagyanyja, akit mai falusi „igaz” történetek és mondák tehetséges előadójaként ismertem meg egy hegyi fonóban. A kapu zárva, de ettől Balázs Lajos nem jön zavarba, így szokás, mögötte biztosan ott áll valaki. Szerencsés jó napot kíván, és megkérdezi, hogy ki a ház gazdája, kivel tudna beszélni. Nyílik a kiskapu és előáll Lukács Kálmán, de nem az ismerős, a katonacimbora, nem a szomszéd tanya gazdálkodója. Arca szigorú, hangja idegen. Tudtára adja az érdeklődőnek, hogy a ház gazdája foglalt, vele lehet csak beszélni, a „szolgálatos kapussal”. Derültség hullámzik végig a kerítés mindkét oldalán felsorakozott násznépen, tetszik a szerepjátszás. Hiába mond a szószóló zengzetes verset arról, hogy a menyasszonyért jöttek, a kapus mintha nem is hallaná. A játékot végig kell játszani. Balázs Lajos is kénytelen prózára fordítani, kéri a portást, tolmácsolná a gazdának, hogy egy elfáradt sereg szeretne nála megpihenni, „csak egy szusszanatra”. Az semmi biztatót nem ígér. A gazda valami szerződést kötött, vásárban áll, és most isszák az áldomást, meghagyta, hogy ne zavarják. Nincs mit csinálni, tovább kell menni. Az egyik kocsis haragosan dudál, félre az útból, indulnak! Lukács Kálmán hagyja, hogy kacagjanak ezen is egy darabig, aztán enyhébb, leereszkedő hangon közli: annyit megtehet „a saját fejétől”, hogy egy félórára beengedje az utasokat. Most eszébe jut az is, hogy gazdája emlegetett valami sereget, de meghagyta, addig be ne engedje őket, míg nem válaszolnak néhány kérdésre. Következnek hát a találós kérdések, próba elé állítani a vőlegény kikérő násznagyát, gazdáját, szószólóját. Az egyik tudálékos, a másik beugrató, a harmadik és igen kedvelt típus – alkalomhoz illően – az erotikus-kétértelmű. Balázs Lajos, a vőfélyversek embere, nem tudja a választ. De bármit is felelne, lehetne benne hibát találni. Végül csak megkönyörül a kapus, és beengedi a sereget „arra a rövid időre”.

Kell-e ez a virágszál? Az álmenyasszony bemutatása (Pálpataka, 1983; Bálint Zsigmond felvétele, Barabás László archívumából)

Bent, a terített asztal mellett, kedves vendégekké változnak, s a kapus népe vendéglátóvá. Főhelyre, a kanapéra ültetik a vőlegényt, a násznagy és a nyoszolyóasszony közé. Nem telik el a félóra, és András egyik nagybátyja visszatereli az eseményeket a játék színterére azzal a büszke kijelentéssel, hogy „bejöttünk, jól vagyunk, de hogy mikor megyünk tovább, nem lehet tudni”. Lukács Kálmán erre megharagszik: itt az a szokás, hogy pihenő után dolgozni kell. Sok a zabkalongya a határon: összehordani, kicsépelni. Igen, ha a „lovaknak” is adnak zabot. Megegyezik a két szószóló, áldomást isznak a kalákára. Efféle késleltető mozzanatok után Balázs Lajos elérkezettnek látja a pillanatot, hogy csendet kérjen, és zengő vőfélyversben előadja jövetelük célját. A vőlegény hat héttel ezelőtt itt egy virágszálat eljegyzett, azt szeretnék elvenni. Fordul a játék, a kapus válaszából megértjük, hogy a házigazda tulajdonképpen virágkertész, de a kert virágait „egybe” mind eladta, annak isszák az áldomását. Széjjelnézhet a kertben mint kapus, de nem hiszi, hogy találna egyetlen virágszálat is. Ezt nem adhatta el, erősködik a másik fél, ez „le volt előlegezve”, gyönyörű fehér virágszál. Néhány másodperc múlva hozza is Lukács Kálmán: fehér virágot, cserépben. De nem tetszik, olyan kellene, amelyik a lábán jöjjön, ne hozzák, s amelyiket lehetne „ótani”, szaporítani. Szegény kapus mentegetőzik, ő nem kertész, csak azt tudja, mi megy be, mi jön ki a kapun. Másodszorra egy népviseletbe öltözött fiatal lánnyal tér vissza. Ez a virágszál szép, csak az a baj, hogy igen tarka, bár megkérdezi a vőlegényt, hogy ezért jöttek-e. Nem, nem ezért. A kapus most már kezesebb, látott még a sarokban egy lehajtott fejű virágot, de úgy emlékszik, hogy fehér: hozza máris a fehér hárászkendőbe öltöztetett öregasszonyt. Ez már „kigyomlált virág”, hiába kelleti magát, ócsárolja Fábián Árpád, de Balázs Lajosnak tetszik, s a kapusnak is az a véleménye, hogy „ez még kigyomlálna akármit, akárkit”. A kacagás elültével megkérdezik a vőlegényt, ezért a virágért járt-e a házhoz: nem, de „jó lesz pesztrának osztán”. Negyedszerre is kimegy Lukács Kálmán, mert a „négylevelű lóhere a szerencsés”, és egy olyan virágszállal tér vissza, amelyről a virágkertésznek is az a véleménye, hogy el kell vinni olyan helyre, ahol ezután gondozzák és szaporítják. Ez a nemes virágszál Fábián Szász Margit, a menyasszony.

Megjelent a menyasszony, és az eddigi kötekedő, tréfás vígjátéki hangulat egyből emelkedetté, feszültté válik. A szülők és a násznép tekintetétől kísérve a fiatalok megcsókolják egymást, és Margit feltűzi András kabátjának gallérjára a vőlegényi mirtuszcsokrot. Balázs Lajos újabb verssel pecsételi meg a „kézbeadást”, boldogságot, szerencsét kíván az ifjú párnak. Éljen, éljen! A lakodalom idejére a násznagyra és a nyoszolyóasszonyra bízza a menyasszonyt, oda is ülteti közéjük, a vőlegény mellé. Az újabb félóra oldott hangulatban, kötetlen beszélgetéssel, házaséletbeli példálózgatással telik, csattanós történetek váltják egymást. A vőlegény szószólója és a nyoszolyóasszony viszik a szót, jól érzik magukat, nem sietnek, megkapták, amiért jöttek.

Most Lukács Kálmánon a sor, hogy csendet kérjen, itt az idő, a menyasszony búcsúzni szeretne a szülői háztól. Kézen fogja, és a lépcsőre vezeti, hogy mindenkit lásson, és mindenki lássa a búcsúzót. Hosszú a menyasszony-búcsúztató, vőfélykönyvből tanulta valamikor Lukács Kálmán, de „bele-belepótol”, vagyis alkalomhoz illően igazít rajta, kihagy vagy hozzátesz. A búcsúzást a „gondviselő édesapától” kezdi, sok jót mond az édesanyáról, a „felnevelő dajkáról”, a rokonokkal, szomszédokkal folytatja, majd a „híres pálpataki legényektől” és leánybarátaitól, végül leányságától búcsúzik. Általános, minden menyasszony-búcsúztatóra illő a szöveg, a séma? Igen, de íme, itt a sokszor elhangzó szó és a pillanatnyi, egyéni érzés találkozik. Az édesapa említésekor könnycseppek jelennek meg Fábián Szász Margit szemében, és amikor „szülő édesanyjára” kerül a sor, hangosan felsír és zokog-zokog, zsebkendőbe temeti arcát. Sír a tornácon az édesanyja, nem tudja visszafojtani könnyeit édesapja sem, nemhiába „búszülők”. Vőlegényünk ajkát harapja, nehogy eltörjön a mécses. A közeli rokon, a félórával ezelőtti szópárbajozó, szolgálatos kapus, most szolgálatos búcsúztató, meghatott hangja száll-száll, betölti a teret.

Indulás az esküvőre (Pálpataka, 1983; Bálint Zsigmond felvétele, Barabás László archívumából)

De ki ne lenne meghatott ebben a pillanatban? Nem, nem lehet elérzékenyülés nélkül végignézni, végigélni ezt a lakodalmi életszínjátékot. Az élet egyik nagy eseményét, fordulóját, amit számukra érvényes módon éltek át és tettek emlékezetessé: hol kacagva, hol sírva, az emberi lét két arcát mutatva, a hagyományos, de folyton változó lakodalmi szokásban. Sok mozzanat van még hátra a lakodalomból – esküvő után a művelődési otthonban folytatódik –, de ilyen sűrített életszínjáték már nem lesz.

(1988)