Hallgatag, mert tűnődik!

Az egész sziget. A csend szigete. Magától régóta idegenkedne attól, keskeny földnyelv kapcsolja a külső lankákhoz, amely a hosszú partszegélyhez fűzi. Neki a vízpart eredendően közelebbi, mint a mögötte nyúladozó lapály, a túloldali balga föveny messze nyúlón szertelenkedő zsinórja.

Tihany!

Rengetegje, levendulása, szőlei, remetemenedékei némán tűrik az adventgyalázó förgeteget a magasból és a környezőn őt ölelgető víztömeg szikvízballon-zöldjét suhogva túl lágyra fakító hőgutáját egyaránt. Környékén és rajta a turista csak megtévedt s illetlen, elbitangolt, kósza kalandor. Magával, a kecskepásztor bánatos lyánnyal s a darócba bújt barátokkal bír békességben esedezni-lebegni-rebegni.

Hallgatag. Tűnődik. A barátlakok némasága ez szigetszerte. A fellegvár tornyaitól, ormától a Gödrös és a Sajkod szövétnekes, bordás hullámú aljáig. Hazajött ide – idejekorán s megkésve – Szent Ányos meg Szent Jeromos. Szent Ányosé a templom homlokzata, bent a főoltár, Szent Jeromosé az ambon.

Rorátéktól a vesperásokig, dermedt napról izzó nappalra Szent Ányos, az ispotályos és a dölyfös hadurak ellenében békességet szerző ájtatos gall lelke úszik eme fertályon az ég kékjében, a víz zöldjében. Magosban szerzett, mennyei szárnyát billenti jegenyesorra, nádasok bugáira, mielőtt templomi fészkére, a szentélybe térne. Efféle érkezéseire tűnnek elő, csordultig töltve az áhítat helyét a Tihanyból idvezült bencés rendbéliek. Együtt zsolozsmáznak vele, hogy csendet szaporítsanak.

Az oltárképen, Szent Ányos apoteózisának tükörén hangtalanul, mintha Tihany mellett még Ányos atya világi honának romos emléke, Orléans is feltűnne ott alant, az oltári szentség mögött.

Bizony Szent Ányos lelke kísérte ide elejivel a Zircen megboldogult András király földi porhüvelyét. Hozta pihenni, aludni hosszan és mélyen. Nyugságra hozta szegényt, ki a hatalom csapongó ártalmaiból, ki onnan a harcmezők, a trón körüli intrikák vér ízű sötétjéből saját szerzett kegyelmének fényébe vonni.

A tömjén meg csak szállong bencés szellemek, királyi bánat terében. Illatos ködéből vissza-visszadereng Szent Ányos alakja, majd másik zsolozsma bontja elő a szószéket. Látomásba esik a templom élő és idvezült sok-sok népe. Nézik, innen lentről, de elképedve Szent Jeromos nagyon piros gombakalapját. Elcsodálkoznak megint – mint már annyiszor –, a jámbor aszkéta, a vulgata hív letéteményese, mért hogy ily keresetlen sálakkal fedi el itt-ott töretett testét, mégis légyölő galócák karimáját hordja fején oly merőn.

– Minek nektek mindent érteni? – inti őket Szent Ányos –, engedjétek töredelmes, de töretlen hitetek a vulgáris köré. Szentháromság hevíti át bármely Szentírás eredendő izenetét. Az izenet a könyvben, a pőre test ekként legyen az alázatban.

Szent Jeromos pedig némán bólint.

A tömjénfátyol meg libben-lobban Ányos testvér körül. A hívek elámulnak. Künn lila illatban a sziget minden domboldala.

Tihany hallgat!