A sánta prímabalerina titkos szerelmei
A sánta prímabalerina
beért a székesegyház hajójába.
Csak Marius Petipát látta.
Rá várt a férfi izgatottan.
– Vőlegényem ő! – súgta
az első fényes oszlopnak.
Engem vár épp egy évszázada!
Azóta zsibbad lába az oltár előtt.
Atyámat elvesztettem útközben.
Kibe kapaszkodjak? Ki segít
átugornom leányságom kerítését?
Petipa szerelme Odette.
Én vagyok Fehér Odette.
Mire az oltárhoz érek
hópihe tollruhám koromfekete!
– Hess, innen, te, ördögök leánya!
üvölt rám imádott Mariusom.
Százszor fölrepültem. Megijedtem.
Mindig nagyon megijedtem.
Mondanám, ez varázslat, Petipa,
Boszorkány lánya, Odilia! Bagolyszárnyú.
Csak fejet cserél velem, bűbáj az egész.
Én nem tudok védekezni ellene!
Atyámra rájött a vodkázhatnék.
Ellépett menyasszony lánya mellől.
Kövér csaposnő előtt ünnepel.
Megszöktem az Uszpenszkij székesegyházból.
A Szent Péter társaskáptalani templom
oltáránál vár Matthew Burne (aki amúgy Sir).
Körötte hercegek hullajtják keserű könnyeiket.
Apám még mindig Moszkvában vodkát iszik.
Egyedül járulok vőlegényem elé. Minden
balettlépést, mozdulatot bemutatok neki,
amíg hozzá érek. De ő lordmozdulattal
levegőt söpör csodálkozó szobrok szemébe.
– Az nem baj, hogy sánta lábad! Egyedi lény!
– Emlékszel? Én vagyok a menyasszonyod!
A koreográfus bólogat. Szűkült szemmel vizsgál.
– Holdbéli prímamasculin válhatna belőled.
– Te nem termettél kannak! Nagytökű, kemény legény!
Odette és Odilia két büszke Csődör! Telivér!
Nem fehér, nem fekete! Sötét Pegazusok!
Vágtatnak csillagok között! Orrukból zúgó zivatar!
Égzengés! Villámlás! Istenek örökös csatája!
Odabiceg a sánta prímabalerina apja mellé.
Moszkvában. Lelkükből csalódott vodkaforrás.
– Apa! Te tudtad, hogy a Hattyú-tó partján
egyedül élő, bús férfi szidja gyűrött kalapját?
– Ha leejti? Én bele is rúgnék! Röpüljön fenébe!
– Mondd, miért nem gratulál a prímabalerináknak?
Peti Bohóc világszáma mindenek után
Fölmásztak jéghegyek éles csúcsaira.
Eget tapogatták volna. Csak északi fény
lobogott szent tűzzel. Hajukat pörkölte.
Szemük Hajnalcsillag tejétől mattfehér.
Hadak Útja első csárdájában jószívű Szűz
méri a bort öblös kupákba. Csaba úrnak.
Kapcabetyároknak. Mindenféle fakutyáknak.
Odalent immár semmi, de semmi. Rőtnihil.
Valakik kőbicskával halat pucolnának.
Kezében néma hegedű
Kivágták nyelvét. Kitépték hangszálait.
Kiverték fogait. Kibökték jobbszemét.
Cinkkoporsóba fújta ki 36 ürdüng
tüdejéből az utolsó fekete vérrögöt.
A világ leghíresebb bádogosmestere
szakszerűen lezárta az ezüstfényű börtönt.
Mediterrán sziklaszirt legsötétebb hasadékában
láncra verték. Hatalmas lakat lengett, mint
ünnepi nagyharang nyelve. Bimbamolta minden
bársonyba burkolt citromízű fertályórát.
A teremtés kezdete előtt elrugaszkodó
szélvihar vásott kölykei behuhogtak
a szirthasadékba. Bölcsőként ringott a fémláda.
Szélszellem gyönyörű leánya hegedőszót hallott.
Táncra perdült a szűz. Csábította a kopasz köveket.
És beleszeretett minden. Még a puszta ég is.
Elröppent unalom nyolcszárnyú, farkatlan madara
a fényes trónustámla kopott koronájáról.
Abbamaradt hirtelen a bölcs orrpiszkálás!
Puszta égre csillagok. Alant föld és víz.
– Ez már a kilencedik teremtésem! – morog.
Mindentudó ujjai feltörik a fémszelencét.
Üres már a félelmetes szurdok. Egyetlen csicsergő:
– Négy birkabél húr. Különös nyirettyű.
– Fiam, pőre purgyé Piganyinó! – így a Legelső.
– A bolondját járatnád újra és újra énvelem?
Titkon ürdüngük bűzlő bakkecskefülét cirógatod?
Nagy megelégedéssel kibökik balszemét is.
Szélszellem gyönyörű leányát megerőszakolják.
Szűzi táncok vérbe fagynak. Viharok üvöltenek.
„Iszonyú dolgok mostan történűlnek…”
Szűköl a költő. Jajgat a vers. Megfojtott metafora.
Világ temetői tarka, rongyos repülőszőnyegek.
Pegazus farokszőréből fölizzó parázs capricciók.