V. fejezet: Ásik, 6. rész
[…]
6. Másodközjáték Mizar traktátusaként
(Jásd és Dodona között – midőn a jósszentélyhez, annak üszkös romjához közelítenek i. e. 165-ben)
– Közel jött a köd ligetünkhöz
melynek alján harmatot szed talpam
elfüstölöm hát napom első eszméletét
Eszméleteim mindegy szálig így vesznek bele az égrengeteg vadonjába. Egyik olvad. Ez kihuny. Az elhamvad. Amaz lobbanva tűnik. Foszlik számomra a jelen. Még annak találom, de már kiürült. És még emléke is eltűnik, ha őrzője én, megszűnök napjaim számolni. Ami az elébb épp csak előbukkant, aléltan merül vissza, ami azzal kecsegtet, megédesedik, ím, egy hevenyészett korty, és oda. Így, pont a pillanat után. De helyében itt a következő telivér benyomás. Kitölti helyét a közvetlen iméntnek. Örvendeztet, hiteget, áltat. Eláraszt. Színültig tölt helyet, időnek valót, majd túlcsordul s jut az előbb-imént sorsára. Sorsára, mert egyedüli sorsom tudni ezt, visz az idő, viszi az idő. Ami bennem van, csak bennem lehet, osztoznom belőle mással rontott-romló kísérlet. Nyomom is kirántja alólam az örökpart hullámverése. Bízhatnék mégoly erősen a hordozni szánt edényben, tokban, iszákban, untalan üresen találom. Belekotrok, keresem a helyén, de csupán helyét találom. Babusgassam, ajnározzam habár szerfelett, szerem-szorításom elhibázott. Minden emlékem egytől-egyig csorbul, ahhoz az épséghez képest, amilyen bennem lehetett. Benn volt, benn ragadt, ekként bennveszett. Magam látom csak elveszni. Köröttem a lények, létrehozottak mind-mind maradva tündökölnek. Állandóként öveznek s terjednek a messzeséges fordulékony-fordulatos korok dübörgésében és süketségében. Csak emlékeim asznak egyre. Hulláik még a temetőárokból is kivetve. E szellemek még kísérteni is lelencek.
De ha nekem erre kell jutnom – azok mindig vannak, míg én maga leszek a felejtés – lehet, az én illúzióim veszte egyúttal az időt teljesíti illúzióvá. Milyen az az idő, amelynek múltja egyedül az elveszejteni rendelt emlékezet révén nyerhet létet? Vagy valaki mindezek ellenére mégis számon tartja az emlékeket?
Mindet. Az enyémeket. Mindenki más minden kerek emlékeit, akik emlékezettel bírnak. Akik vala, akik mostaniként, akik egytől egyig számbavetten néznek ki a múltból.
Hát mi mentse meg a lét emlékét, tudatát, esélyét az időtől?
Ez a megmentő juttat bennünket arra: létezik az az ürességzárvány – a csak bennünk-bennem létező, az az üres, ami széles e világban ismeretlen, léttelen, de nekem-nekünk helyet talált a fejünkben, helyet az eszméletemben. A reggelben, napközben, este meg sötét éjen – szól Ásik.
– Te zárványról szólottál – így Mizar – én merőben másról fogok. Ami mindent magába foglalna – holmi lényeg –, ami kizárólagosnak, egyben mindenhatónak, tetejében mint végtelenként teljes létezés, tessék, szentesítve, hitelesíttetve fogadtatik el majd mindenütt. Szinte mindenki a létezés bűvkörében. Látva látom, így lep aljast s nemest a mindenségként azonosított létezés. Az, ami fogható vagy érzékelhető. És ha ezeken kívül akad más is? Ha a létezés szűkösebb, akkor mi van? Ha a létezésen felüli talán tán kívül is fellelhető? Mert a létezés mint állandó, mint lényegi mégiscsak téveszme.
A létezés előtti ugyanúgy üres, mint a létezés utáni. Abból lesz. Ezzel az igazi ürességgel lenne érdemes azonosulni! Az értelem hatalmának korlátaival megbarátkozni. Megbarátkozni, hovatovább megértésébe belevonni a tartalomszerűn, észszerűn-értelemszerűn túli léthézag-foglalatos-érvényű jelentőséget. A terjedelem akként kikezdhető, mint a folytonosság helyzete, sajátjának vett korkitöltő, ily módon egybegombolyodó átlényegültsége.
Felismered-e, gyanút fogsz-e, hogy gombolyodó helyett az efféle mozzanatsor, ami kerít, áltat és vezérel mindeneket? A jövőt pártoló szilaj eltökéltség olyan réteket képzeltet, melyek biztos talajon hízott üde füvek terített asztalai egész évben. De a talaj ingoványos, gyöpe fakó vagy gyér-aszály szikkasztja, fagy szakasztja gyökerét. Jötti-menti az aszalni sok kánikula és a jégpáncél az elfeküdt satnya pázsiton.
A végtelen szélesnek, egyúttal terjedelmesnek tetszik, pedig nyitja egytelen mélyre s tovább leérő pont. Talán pont ott, ahol közben, amikor az én veleje belefúródhat a közeg így ritka, úgy sűrű masszájába. A kézzel foghatóba, a testbe, de ebben a képzetben is a bekövetkező, az időre boruló rejtelmes elő- s egyszerre eltűnő az értékkel bíró körülmények helyett.
E pontot megtalálni csak eltökélten tehetem meg. Szükségét találva, hogy az ürestől övezett jelenben a dolgom. Tett-szál után tenni a tett-szálat. Ténykedni az elvárt, számított előtt. Takarítani magamban s ekként szerte köröttem. Sajátomként meghagyott, felhagyott bozótomnak nekimenni. Eltakarítani a dombon a sorvadozó aljzatot, egéről a kócos, bokrosodott ágserte bozontot. A bozótot lehántani lankáról, lankaszélről. A bozótból irtást. Irtásból tarlót nyírni-nyerni. Kaszabolni egyszerre szálra szálát. Ugar tisztásig jutnom kaptatós jelennel. Lecsupálni, mi mintha kedvemre nőtt volna olyan össze-visszára.
Ugar tisztásig jutnom e kaptatós jelennel. Az elém ötlött lyukon át rácsodálkozni ugarrá-pihentetni tett tüsténtdombomat. Szellőztetnem dűlőit, hátát, csatornáit, nyakszirtjét. Lecsupaszítani magamért s érette. Elvégezvén, hogy egyesítem az értem, az érte elkülönültnek hitt, addig makacsan széttartó irányait. A vagdalék törzsei, rőzséje meg legyen a málha-nyűge ott alant a homályának. A gyomból és az üledékből válik a legáldanivalóbb trágya.
Szabad lettem, mert már akkor szabad voltam, amikor munkámhoz láttam. Szabad lettem – szél iramlik a domboldalban.
– És ha kíváncsi lennél mondandójukra, olyan jutalomhoz jutnál, amely téged is teljessé tesznek – szólamlik Niomé.
De Dodonában – ott és akkor – már csak Mizar és Ásik találkoznak. Ásik vokatívájáért, Ásik Niomét Idővel szemben védendő mágiájáért.
Ásikot Mizar egyedül hallgatja. Ott a feketült falaknál.
– Káosz kalimpál kívül belül. Titokzatos káosz. Vagy lehet az, ez egy idegen rend. Ismeretlen rend, ami riaszt. Kezdeni vele: ez az, ami egyre inkább megindít. Figyelem. Úgy látszik, a homályból imitt-amott kirajzolódik néhány alakzat. Érteni vélem formái és töltelékei jelentését. Korlátok vázai rajzolódnak ki. Határok keményednek mellettem, de előttem. Akadályok, amelyek túlnan csakúgy, mint innen, terelni, vezetni akarnak. Ösztönözni, kerekítsek ebbe a zabolátlan térben reményt magamnak. Mintha el kéne hinnem, teljesen egyedül vagyok itt a kétség kellős közepén. Mintha angyali, női kéz illetne. Megsimogat. Nagyon jókor történik. Jókor, mert több késztetés indul-tolul belőlem elő. Mozdul bennem, hogy igényem bontakoztassam itt is igazivá: a biztonság igényévé. Megint megérint a titok közepén a titokzatos angyali lény. Olyan érintés, amilyennek kegyét-kecsét egykor otthon kaphattam.
Ettől válik lehetővé, hogy már kapisgálom: ami izgat, mi szerint is rendeződik köröttem tennivalóm, hol a korlát, hol a határ, ami azért van, hogy kövessem, hisz segít – hol az, amit át kell hágnom, szükséges megszegnem, ha tovább akarok jutni, ha érteni akarok, haladni az elém tűzött állomások, tehát a végállomás felé.
Kapisgálom. Sejtem, mihez rendeltetik a magamra szedett emlékek lendülete, az, amit kezem ügyében ildomos tartani, mi az, amit váratlan ötlettel lehet meghaladni – szétszórni, avagy összeszedni. Már észreveszem, mikor kanyarodik közegem, miként hajlik velem innen belőlem és onnan kívül-köröttem a nyomokban sejlő rend. Fokról fokra és mind határozottabbá bomlik elő az út. Irány tárul. Irány nyílik. Elnehezülve pottyannak mellőlem, tagjaimról a maradók, suhintanak-suhannak megragadnivalóként a következők. Hallik simításra az ígéret. Megmutatkozik, mi ígéretes. Az igézet – mint ígéretes ígéret – nekem mutat, nekem játszik a kezemre olyat, ami által rugaszkodóim, rugaszkodnivalóim fakadnak, az én áramaimként ragadnak, fordítanak.
Illet az angyal – ígéret fakad – elközelget hozzám a mágikus pásztorkunyhó. A táj, a távolság úgy húzódik a közelembe, hogy egészében – nyúlva-ernyedve – zuggá váljon számomra. Olyanná, ami nyughelynek méltó. Egyszerre lehet álom homálya vagy napsütés a befogadás nyiladékához húzódva. Nekem lesz a napsugár kölyökmosollyá, a fény kósza örömmé a kunyhó zsuppfedelén-nádfedelén.
És megint hajlik a fény. Ami csak láthatóvá válik így, kívülről bíztat. Környezet bagyulál, terelget, noszogat. Körülmény támogat, tol, küld. De mintha még rangrejtett, rejtekező pártfogóim is értem munkálódnának. Erős sejtelem bennem, köröttem sürögnek. Azonosítatlan erőtartalékaimat verik fel lomha iszapomból. Környezet, körülmény, patrónus mozgósítanak egymásnak elébe vágva. Mozdulok, hisz feltöltődtem. Már növekszik bennem az az erő, ami annyira megsokszorozódik, akárha többen lennénk. Én, aki több. Távolra hatok – távolra hatunk. Távolra. Ekként messzire érünk – messzire érek. Oda hatunk, mintha odajutnunk feleslegessé is vált volna. Bennem felismert terjedelem – sokszorosa vagyok eddigi önismeretem termetének. Befogom a teret, saját kiterjedésem, majd eladdig, amilyen messzire csak ellátok. Illanok. Érek. Jutok. Pont ezért állhat be bennem hűvös nyugalom. Eldöntöm, jót tesz a hajrá heves szakai között most a magamnak nyert röpke megálló. Ez a fújásnyi pihenő is feltölt. Észre is alig veszem, szinte már közben cselekszem. Rutin pihentet. Így pihenve, ím, mégiscsak haladok. Engedékeny közegben szelem azt, ami csak utamat adja, utamat veszi. Botlató rög, feszült igyekezet porccá lényegült egyszerre csontjaimon, ezen ízeim között. Testem úgy enged nekem, akár a medernek a hegyi záporokból gyűlt ér.
Ha eddig reméltem azt, bekövetkezik az áhított eredmény, egyszerre hitté gömbölyödik. A hit cselekszik. Már cselekedni annyit tesz, saját maga az eredmény, már ez olyan, ami kész. Ami már kész, már az használatban bomladozó sikerélmény. A készet előlegező minden egyes mozdulat. A kész az, ami felvidít, nevettet, amivel játszom. Szórakoztat. A gyakorlat, ami az eredményt szolgálja, ami az eredmény működtetése által örvendeztet.
E késztől egyben meg is mámorosodom. Készre másik készet muszáj kanyarintanom – összeillesztgetnem. Másikat. Újat. Korláttal vagy korlátlan fondorlattal.
Kijátszom a kínos kényszert. Kimódolni, korlátból kapaszkodó válhasson.
Pihenőre hajrázom. Akadályra illeszkedem – így merőn szilárdan, úgy hajolva a zsilip szerént alá s fölé. Lazítok, hogy készüljön az, ami még egy. Ezen is elcsodálkozom. Gyönyörködöm abban, amit csináltam. Akkor is és megint, amikor csinálom. Hosszan ténykedem: látszik, visz, ragad ez is, amint alakul.
Következzenek a következők. Bonyolultra bonyolultabb. Közben az akadályok keserve szitáló por, lucskos ugar. Legyen bár ártalom szemnek, caplatónak nehéz kapca, csak még eltökéltebben sürgetem magam, matériám. Feszesedik a markolat, a küllő, az abroncs. Kezd kerekedni valamennyi rideg sárkánytellér. Tekerem dolgom önkéntelen. Amit csak teszek, fáradság, de visz. Lendít. Távolságot ível át. Készül valamivé lenni. Készül megtörténni. Átjár a hevület, milyen jó lesz, ha elkészül. Milyen külön rejtelmeket idéz elő magából, ha teljesen használom? Mi minden jelentése válik még hasznomra? Erőfeszítéseim ettől is töretlenek. Szorgoskodom. Ebbéli mozdulataim révén felujjong bennem az: így azonosulok elődökkel, akikkel koromban osztozom, utódokkal, de begyakorolt helyzeteimmel úgy akként, mint kifigyelt mesterfogásokkal. Régi énemmel is büszkélkedhetem ezen mód.
Hajrám lelkesít. Feltüzel a helyzetem, hogy itt lehetek teljes múltammal. Tekerek. Tekerem. Gyorsulok. Gyorsabban illeszkednek egymásba rutinom, ötletem által az összetartozni rendeltek. Az lehet igazán kész, amit menten használatba vesz, aki eddig juttatta az alkalmatosságot, a kantározott lényt, vagy aki szegődni tért használni. A kész a kényelem öröme. A késztől elfogódottan olvadozik minden és mindenki köröttem. A kész engem is ekként vesz a lábamról.
Ám kisvártatva – a szünet fordultakor – mind szélesedőbb körben terjed el a kész mirákuluma. Tett-szelet vetettem, kész-vihart aratok. Ki tudomást szerez róla vagy működteti, egytől egyig mulat. Mulattatnak is ezzel engem: tessék, ilyen az, azon az úton szaladni, ahol a közel a hely, ahova tartunk.
A kész (tett) mirákuluma ekként magasztossá vált. Tettben a megérkezés. Hatok. Tárgyra. Környezetre. Szerte távolra. Híveim sokasodnak. A tényleges eredmény szerzette sikeren. Sikerem fürdet és keneget. Forog bennem, milyen volt akkor, midőn készült s milyen volt, hogy most vagyok! Hullámverés vagyok sima csúccsal, laskadt árokkal. Ünnepeltetésem, dicsértetésem ragad, aztán visz magával. Lendít tovább már akkor idejekorán, mikor ejtőzöm fogadtatásomon. Lendülök: ünnepeljetek, váljak legendává, legyek mesterré, példaadóvá, mintává habár – lásd emelkedni, azt jelenti, emelkedsz. Himnuszaitok születnek egyre. Egyre szórakoztok általam – lógatjátok lábatok, hisz lebegtek. Kristálytiszta elemet bugyogtatok körétek. Öblöget. Mosdat. Üdvrivalgás hallik a messzeségben – túl a fogható téren. A feltisztult elem tehát több, mint az ismert folyadékok, meghaladottabb annál, mit a szél vihetne vagy szédíthetne. Álomtermészetű: bizsereg, rezeg, finoman reng a szféraoldó gömbfelületen. Tetszést nyilvánítani most az, ami válasz. Arra, amit előidéztem. Félálomba fordít – késztet a ragadtatottan szabadító ügyködő kedvére tenni, ami mindenkinek kedve szerinti: Visszanézek magamra. Szemem láttára tudok tündérkedni. Alakra, de feltöltődöttként ugyancsak.
A közbeiktatott szünetek érik el számunkra, ím, elsuhan mellettünk a megnyert végtelen: tudatva, birtokába jutottunk, azaz már hajthatjuk, fékezhetjük, vezetjük, irányítjuk. Játékában mi vagyunk a szabály, a szerencse. Táncában szédületes kellem, hajtó egység. Zenélünk rajta, zsibbasztjuk helyét, és ami telik elteltében, sípocskák, pilletalppal szökellő ruganyos lapocskák szitáltatják az érzékek immár finomított homokját.
Na, most vált a sejtelemnél is homályosabb káosz labirintusa elrendezett, beszédes térképpé. Hozzám felemelkedett híveim éppen időben szélesedtek tömeggé. Olyanná, ahol mindenki a helyére igazodott – mindenki úgy készületben, mint ki iramban-gyalogodottan feszül vagy enged.
Az ünnep kívül vagy belül lehet ilyenkor?
Az az élmény, az örvendezők oldott évődése, amikor az alkalomhoz illeszkedünk, vagy az, midőn előteremtjük? Mámorosítani egymást, nevettetni a másikat lehessen hát éppen akkor, de szabaduljon éppen máskor. Olvadozzon, mikor úgy érdemes, fűzessék fel, ha sűrűre húzva hathat inkább.
De a szerzetten egyenlített, ha kitérhet egyező nyomatékú végleteiből, akkor ki is tér. Minden titok bezárul. Megint kinyitni új feladat. A titok úgy is mindig változékony-változatos – ha úgy adatik, titokra másik titkot nyitok. Gyere, társulj velem erre a rejtély-fejtő kalandomra! Keressünk hozzá megfelelő ritmust, alkalmas dallamot! Sietséggel, jól tapasztott gyanúval, kitartó tartással méreckedjünk! Gyűrjük, morzsoljuk, feszítsük, vágjuk kérgét, fürgén kergetőző álcáját.
És a tér féktelenül illant. Ennek ellenére zablát vonhattam nyelve és szájpadja közé. Akkor megfogtam nektek. A titok elcsuklott, tehát most az legyen soron, a merülő időt fogjuk be! Rejtekezésének bűvös idegből csomózott hálóval vegyük elejét! Feszítsük ki úgy és akként, hogy rászedjük. Álljon, némuljon, várjon! Fogás essen rajta, rajta a háló által! Ezen a módon felhúzhatjuk. Magunk fokozhatjuk. Magunkat s a z időt. Felfokozni mindeniket ritmussal, dallammal.
Ha így megejtjük ezt, utánunk minden nemzedék minket rajong. Így tanulják megtartani az örömöt. Ünneppé az leend: képesekké válnak az örömre és azt kiterjeszteni. Azt tanulják tőlünk, mindig újraindíthassák kedvük ékét világolni. Legyen működtethető! Működtessék! Hasznuk helyett javukra.
Ez hát a küldetés. Utódainkért kelletik az az induló, mely úgy hergel, hevít, lelkesít, ahogy kell ilyen páratlan helyzetben! Megint szükséges a te és a többi hajtó eltökéltsége. Alázata. Állhatatos iránytartása. Lobogjatok, lobogjanak! Futótűzükön juthassak abba a készületbe, midőn alkalmas a lenn suhanó idő hátára vetnem magam. Tartanom kell magam úgy is, ha el akarja hitetni velem, veletek: mellettem is, rajtam is ott van – telve telik.
Mégis rajta vagyok, rajta maradok. Mellőlem, magamról, magam alá gyötröm-tűröm.
Midőn utazom rajta, legyetek ti, akik biztattok: jutok odáig, hogy irányíthatom is.
Mikorra irányíthatom?
Fokozódik. Úszik. Álmokat előz. De én még pihenőit, rutinját – sorra-rendre felismerem. Követem akként, hogy már-már ő kövessen. Bírom erőm nehézként, könnyűként. Nehéz-laza ereje belém ivódik. Már az enyém. Visz az idő – viszem az időt. Kezemtől irány, markomban az, mikor hőköljön meg. Rétegződik egymásra ellenkező, egyező. Rétegződik, ami emelkedik, imbolyog, rázkódik. De látom a mélységek báját, az égi ritka-lég varázsát. Tágul-zárul – tágulok-zárulok. Gömbölyödik, hiszen én is gömbölygök. Zavara lesz ez. Zavara az én biztonságommá simul. Beérik az idő szállta: szárnyammal röpül. Teljesült az új, előmbe fordított titok felnyitása.
Idő lettem a ti réveteken. Idő. A rokkája. A szövőszéke. A malma. Kereke. Kerekének kelepelése. AZ ünnep lássátok – velőnkig a miénk lesz, minthogy az lett.
Az élmény harang, az élmény a harang nyelve. Amit a fémpalást, a nyelv kongat. Így egyesül köpeny, kongató szál és a hangjuk eggyé. Ebbe törekszik beleszívódni az idő árnyéksereglete. Néhány bábaboszorka után nagy kórussá népesedik az időkövetőből hozzám immár kedvvel forduló – hűségembe olvadó szerzet. Hűségünk forgó varázsláncuk, énekel az univerzum a dalukban. Énekel az univerzum – ez az igézet morog, morzsol, majszol a szájukból. Duruzsol, darál mindahány. Mintha egyetlenként.
Zsong daluk. Zengik, zengetik-zöngik-zöngetik. Zsibong bennem nektek az idő kantátája.
(M. Oldfield Amarok)
Mizar soká Ásik szavainak hatása alatt marad.
Rájuk is sötétedik Dodonában, mire Ásik eszmél először.
– És Niomé?
Összenéznek, s ím, idők ugranak. Addig, mikor Idő ínséget szenved.
Kapóra jön Ásiknak.
Midőn Idő legkedvesebbik inasát meglepte az őrület, s gazdája ott virraszt vele hajthatatlan. Vár tehetetlenül.
Ezért teremhet ott a tébolydában Ásik. A jó Időkomornyik ágya mellett. Még Jásdról hozta magával a csodafüvet, a gamandort. Tud bánni vele. Az öreg gárgyult fölé hajol. Önkéntelenül felismeri a gyógymódot. Hátrébb lép. Tenyere között megsodorintja a száraz szárat, virágot, levelet. S láss csodát. Ásik keze a beteg halántékán. Hat a kézrátétel. A tébolydában valamennyien felujjongnak: eszére tért a hű szolga. Szabadulhat. Idő lekötelezve. Dúl-fúl ugyan, de megint akadálya lett, hogy megszédítse Niomét.
Ásik így áll tovább – gyógyító és megmentő.
[…]