A szó elszáll. Az írás is. A kép, az marad. Valahol, a történeteink vagy álmaink mögött, esetleg a felhőben tárolt memóriáinkban, ahonnan időről időre, egy-egy kultúrgén önmozgása révén, újabb halmazokba rendeződik. Sorsa: ismeretlen. Marad, átalakul, eltűnik újra a felhőben…
Tehát marad a kép, mint érzékelésünk elkerülhetetlen narratívája. És ezek a külső hatások (szó, írás, kép, hang) valamilyen spontán rendezői elv nyomán összekötődnek: konkrét alakot öltenek, esetleg – a hang esetében jobbára – absztrakt burkokba húzódnak.
Ám különös, hogy mára már a zenét sem tekinthetjük a legmeggyőzőbb absztrakciónak, hiszen egyre több eseményhez, ismerethez kötődik egy-egy konkrét zenemű (Egmont-nyitány és 1956 TV-s, rádiós szignálok, reklámok stb.). Tehát hogyha hallunk egy zenét, úgy egyre többször jelennek meg, társulnak annak járulékaként képzetünkben különböző események, ismeretek.
Tudásunk részletei, az egyre hevesebben atomizálódó, tudományos struktúrákban mind kevésbé érnek össze. Ez azzal a veszéllyel is jár, hogy az ember létezésének tere összezsugorodik. Ennek egyik következményeként mozgástere beszűkül, hiszen – biztonsággal – nem fog tudni kilépni az őt meghatározó keretekből, mert az azokon túli világ szabályait, működésének elveit nem ismeri.
Miközben ezeknek az emberi struktúráknak a lényege nem a differenciálódás, hanem valami más. „Nem az elérés számít, hanem az érintés…” (Hamvas Bélát idézve). Lényege tehát az, hogy az ember dolga a kommunikáció. Az egymáshoz vezető hidak felépítése. A többi ebből eredeztethető technológiai probléma csupán.
Győrffy Sándor: PLAN K 2, 1978
A XX. század végére eljutottunk abba az állapotba, hogy minden művészet, amire azt mondjuk, hogy az. Alanyi jogon és tetszőleges eszköztárral tehát, potenciálisan mindenki művész. Merthogy nem a létrehozott mű jelöli ki helyét az ilyen-olyan-amolyan térben és minőségben, hanem a rítus. Az tehát, hogy a produkcióval összefüggésben vagy azzal csak részben összefüggően kialakul-e egyfajta termékeny viszony, amely később további, más formákat hoz létre. Például a befogadói élmény egyedisége és különössége által.
E rítusnak egyik lehetséges és fontos eleme, mozzanata az, hogyha a szűkebb/tágabb környezet legalább egy entitása bólint a fejével. Legitimizálja, műalkotássá avatja a produkciót.
Győrffy Sándornak a Bartók 32-beli Trezor Galériában megrendezett kiállításán járva arra gondolok, hogy nagy teher a műveltség. Hisz’ az, intim tereink védvonalai mentén, minden újonnan bejönni akaró dolog elé elhelyez egy szűrőt. Lyukmérete változó (részben flexibilis), ámde nem képesek az új „látogatók” (új ismeret, életérzés, gondolat, képi világ üzenetei stb.) azokon csak úgy, szabadon át/behatolni. Így aztán érthetővé válik, hogy az elfogadás és elutasítás aktusaiban ugyanannyi munka van. Zsigereink, ill. értelmezési törekvéseink mindkét esetben igen aktívak azt követően, hogy a befogadói folyamat során már megteremtettük saját értelmezésünket a műről.
A társadalmi szövet strukturáltsága végtelen számú, amelyben az egyén és a közösségek érdekei nem átláthatóan fejeződnek ki. A nem-élők is jelen vannak, mert egyénként emlékezem és mintákat vagy kényszerpályákat követek, közösségként pedig átélem, hogy a történetírásunk még mindig a hősök – utólag viszonylag könnyen alakítható karaktereik – nyomán kullog.
Dolgunk?
Újra meg kell találnunk az ember, mint társas lény eredendő önmegvalósulását (ez egyébként is egy vég nélküli játszma), ill. az ahhoz vezető technikákat. Találkoznunk/gyülekeznünk kell, érintkeznünk kell, hogy lássuk: ez így jó, aztán – talán a hatodik napon – pontosan fogjuk tudni, hogy mit kell lépnünk/alkotnunk ahhoz, hogy az említett önmegvalósulás létrejöjjön. Ez nem visszalépés, hanem újratervezés.
Az összefogás nem program, hanem felismerés. Ösztön. És ezt a belátó folyamatot, utat nem lehet megspórolni. Tartósan elfedni sem. Azt azonban tudnunk kell, hogy minden kollektív cselekvés feltételeként az első helyek egyikére kell sorolnunk az önszerveződést, és ebben alapvető feltétel az intézményi struktúrák árnyalt megléte is.
Győrffy Sándor: Az avantgárd meghal, 1982
Újratervezéskor nem csupán a mi, saját pozícióinkat kell meghatározni, hanem szakterületünk helyét, szerepét, tartalmát is, hátha változott valami az elmúlt negyven-ötven évben. Például, a művészetről szólva azt gondolom, hogy a művészet kilép eddigi direkt-tárgyi megjelenéséből. A művész az ezt megelőző, tárgyalkotó érzékenységét alkalmazza a továbbiakban is, ha úgy tetszik, manifesztálja, de fel kell, hogy oldja azt egy közösségi (egy konkrét célra szerveződő csoport-) gondolkodásban, amelynek eredményeként, különböző formák, események, jelenségek (tárgyak, tevékenységek, tervek, célok) jönnek létre, fogalmazódnak meg. Jelen időben.
A kiállított munkák lényegileg erre hívják fel a figyelmet sokféle nézőpontból, többféle megszólalással. Tanítani is enged, hiszen Győrffy munkáin kezdettől fogva megjelenik a holisztikus gondolkodásnak térben és időben kijelölt helye a hitelesség és dekódolhatóság céljából. Ennek elvitathatatlansága okán több munkáján megjelenik ő maga, mintegy magára vonatkoztatva a személyes jelenlét kikerülhetetlenségét, fontosságát és annak vállalását. Ez közéleti, társas előfordulásaiban is, mint magatartásforma szerepet kap. Jelenlévőség. Ez teher, felelősség, ugyanakkor örömteli feloldódása is az eszmékhez, vágyakhoz és különböző természeti/társadalmi jelenségekhez történő kötődéseinek. (Tűz-víz-levegő c. hármasképe). Ide sorolható munkái voltaképpen (lefolytatott vagy csak kijelölt) performanszok képi rögzítései.
Barlangrajzok. Ma sem tudjuk pontosan, hogy mi célt is szolgáltak valójában az őskori barlangrajzok. Sokféle nézet, értelmezés, magyarázat kering. Az évezredek során mindenesetre nagy változásokon mentek keresztül. Az ábrázolások kezdetben élethű, színes rajzok voltak, később inkább csak stilizált, lényegre törő, egy-két vonással elkészített „feljegyzések” Ez a változás vezetett el a képírásig, amelynek alapvetése az, hogy a redukált, leegyszerűsített, szimbolikus jelekből könnyen felismerjük a jelölt tárgyat.
Győrffy Sándor: PLAN K 1, 1978
A képírás, vagyis a piktográfia, az ábrázolt tárgyra utal, nyelvtől független, ám elvont fogalmak megjelenítésére nem alkalmas. Ezért szükségszerűen fejlődött ki az ideográfia, amelyben a jelek már nem csupán egy konkrét tárgyra utaltak, hanem a hozzá kapcsolódó elvont fogalmakra is (például ajtó – bejárat) Az ideogrammák hangértéket nem tartalmaznak, így jelentésüket más nyelvet beszélő emberek is értették.
Az egyiptomi írásrendszer több mint 600 jelből állt. Ez a maga idejében a legfejlettebb és legrendszerezettebb írásrendszer volt. De! kellett hozzá ismerni a jeleket (és természetesen a megjelenített tárgyakat, élőlényeket), miként nekünk a betűket.
Győrffy kiállított munkáira ez annyiban vonatkozik, hogy képi üzenete akkor fogható fel, hogyha ismerjük az azokon alkalmazott jeleket: arcok, nevek, képrészletek, szövegek, évszámok, értünk idegen nyelveken (német, angol, latin, francia – igaz ezekben az esetekben legalább a címet készségesen lefordítja magyar nyelvre a képaláírásban), illetve közéleti aktivitásunk legalább azon a szinten van, hogy követjük a körülöttünk zajló eseményeket. Igényesebb esetben az a múltba is tekint (Fal, PLAN K).
Győrffy Sándor: Fal, 1984
A címek pontos és fontos részei a műveknek, különösen a képírást nehezen vagy egyáltalán nem olvasók számára; magyarázólag nagy segítség a befogadásban, megértésben.
Fontos dolga a művészetnek az egyesből az általánosba és fordítva: általánosból az egyesbe modellezni a valóságot. Az a folyamat, amikor egy művész az egyesből nem lép ki, unalmas és szükségtelen termékeket hoz létre. Az alkotó egyszerre önmaga és az általánost is megjeleníteni tudó/akaró gondolati térben jelen lévő kollektív tudat.
A Bartók 32-ben jelen van természetesen a genius loci, a hely szelleme is: megjelenik Csontváry (alig pár méterre egykori, Hadik-házbeli műtermétől), aki hazánkban még a 80-as évek elején is – nehezen megmagyarázható módon és okból – vízválasztó volt a művészeti kánon holdudvarában. A 80-as években feltörekvő képzőművész nemzedék számára mindenesetre: kikerülhetetlen (Marokkói tanító és tanítványa c. kép).
A mi kilencvenháromezer négyzetkilométerünkön mindig is súlyos teher volt és az most is, hogy a jövőben élünk, tehát egy elképzelt, jobb esetben megtervezett létezésben, és időnként magunkra húzzuk a múltat. S a hely, ahol mindezt modellezni igyekszünk, Nakonxipántól kicsit még északabbra van.
Ilyen értelemben a Képírás címet viselő kiállítás is meg van terhelve negyven év hordalékával. Felemelő, lesújtó, reményteli és a közélettől való tömeges elfordulás nehezen követhető részleteivel, hiszen Győrffy e kiállításon bemutatott munkái – nagyrészt – a 80-as években készültek, és ez a négy évtized megkerülhetetlenül jelenik meg a tükörben látható képek és a tükröt tartó művész különböző nézeteiben egyaránt, ám kihangsúlyozva, hogy ezek a munkák nem az Apátia bugyraiból jöttek elő. És nem utolsó sorban annak is üzeneteként, hogy az írás törvényt ugyan nem szül, csupán rögzíti, etikát viszont végképp nem hoz létre. Legfeljebb sugallja.
