Ebben a kis bemutatkozó írásban nem szeretnék túlzottan sok tematikus magyarázattal előállni a képeimről és a képalkotás szakmaiságáról. Jobbára az érzéseimről és a késztetéseimről szándékozom szólni, hogy mi visz rá arra, hogy újabb és még újabb grafikai lapokon fogalmazzam meg vizuális üzeneteimet, és hogy mi vezeti a kezem és az elmém, amikor a rajzasztalhoz ülök. Anno elképesztő vehemenciával kerestem, kutattam, sőt, mi több, gyártottam azokat a különlegeseknek vélt attribútumokat, amelyekről azt hittem, felépíthetem a mindenkiétől eltérő, sajátosan csak rám jellemző képi világomat. Menet közben azonban kiderült, hogy ezek a próbálkozások kínosan erőltetettre és kimódoltakra sikeredtek. Összességében azt hiszem, még éretlen voltam ahhoz, hogy belássam, a jelképek és saját szimbólumrendszerünk csak az idő előrehaladtával válik számunkra elérhetővé és mások számára –reményeink szerint – értelmezhetővé.
Sokat morfondírozok azon, mi lesz művészi hagyatékom sorsa, meddig marad fent, és kell-e majd egyáltalán bárkinek is az a majd másfél ezer grafikai lap, amelyet a műtermemben őrzök?
Nem tudom, ki hogy van vele, és azt sem, hogy pontosan miért is – bár vannak homályos sejtéseim –, de vannak napok, amikor szívem szerint mindenkit magamhoz ölelnék, míg máskor inkább csak elbujdokolnék, hogy ne kelljen látnom a körülöttem nyüzsgő embertársaim tömegét, ne kelljen elviselnem az arcukra kiülő közönyt és végtelen tompultságot. Meglehet, hogy ebből a hektikusan változó lelkiállapotomból fakad, hogy míg a jobb, ölelésre jelölt napokon inkább líraibb, lágyabb vonalak hálózzák be lapjaimat, addig a rosszabb napokon készült alkotásaimon a durvább, brutálisabb, karcosabb vonalvezetés uralkodik.
Ilyenkor, ha rossz napok köszönnek rám, mindig úgy érzem, hogy a rajz, az alkotás tudja csak helyrebillenteni lelkem kizökkentett egyensúlyát. Igazolásként akár ide is citálhatnám Kassák Lajos örökbecsű dekrétumát, miszerint „A művészetnek oka van és nem célja”, így hát azt a konklúziót vonhatom le a magam számára, hogy a rajz – végső soron – túlélésem záloga.
Nos, alakuljon ez bárhogyan is, de szeretném, ha rajzaim gondolkodásra késztetnék a szemlélőket. Fejezzék ők be a történéseket kedvük és habitusuk szerint. Egyébként is régi vesszőparipám ezt a fenti elméletet hirdetni, hogy nem feltétlenül az alkotó, jelen esetben az én gondolataim pontos és hibátlan leolvasása a cél, sokkal inkább a művek generálta érzések letisztulása, és megélése lenne az üdvözítő. Ahogy múlik felettem az idő, igyekszem minden félreérthető utalást, mindennemű sallangot mellőzni alkotásaimból. „Az erőteljes határozott elemek, durva vonalak mellett leheletfinom tónusok és részletgazdag felületek jelennek meg a hiányzó hátteret jelölő hófehér felületek csendjében…” – összegzi ebbéli igyekezetemet P. Boros Ilona legutóbbi kiállításom megnyitószövegében.
Grafikáim nem kifejezetten nagy méretűek, jóval belül járnak az áttekinthetőség határain, hisz a grafika intim műfaj, telis-tele apró utalásokkal és szimbólumokkal, grafikai jelekkel, mint ahogyan teli van megannyi buktatóval is az alkotó számára. Ha kétségeim támadnak – s kinek nem? –, megtorpanok, és azon őrlődöm, szükségem van-e irányt váltani bármilyen értelemben is. Életem ilyen periódusaiban elvétve teszek ugyan kísérletet tárgy nélküli művek létrehozására, de mindig rá kell jönnöm, hogy számomra ez járhatatlan út, mert eddigi pályámat és emocionális alkatomat figyelembe véve jó úton járok.
Úgy vélem, kell lennie bennem valahol egy optimista énnek, aki vágyja, hogy rajzaival közvetített üzenetei feltörjék az informatikai cunami hordalékát, a létünket eluraló érzelmi tompulást, nem beszélve a különböző digitális eszközök monitorain át kizúduló látványözön okozta vizuális vakságot.
„Simon egyszerre akarja megmutatni esendőségünket, privát poklainkat, s kirajzolni magából azt a keserű valóságot, amely minket, embereket – többieket – körülvesz” – írja rólam és rajzaimról 2020-ban Sinkó István az Élet és Irodalomban megjelent rajzaim ismertetőjében.
Nem is hittem volna, hogy ez ennyire nyilvánvaló.