Kémiai reakciók során a reakcióba lépő anyagok tömegének összege egyenlő a reakcióelemek tömegének összegével. Zárt rendszerben a testek tömegének összege bármely átalakulás során állandó marad. A megállapítás, illetve a törvény megfogalmazása Lomonoszovtól, illetve Lavoisier-től ered a 18. század közepén. És ez – sajnos – nem igaz az élővilágra.
Megtalálni, megőrizni és továbbadni. Megőrizve továbbadni. Adni. Ez lényege a művészetnek. Ez lényege Csaba Ivánnak is.
A természet mint a létezésnek az ember számára kis mértékben megtapasztalható körforgása, felfogható úgy is, mint egy-egy mantra rendszerbe illeszkedése: észlelés, ritmus (amelyet mi részben elneveztünk időnek), hit, erő, energia, áramlás, bezáródás. És e folyamat ismétlődése. „Az erők mindig párosával lépnek fel. Két test kölcsönhatása során mindkét testre egyező nagyságú, azonos hatásvonalú és egymással ellentétes irányú erő hat” – idézve Newton III., a kölcsönhatás törvényét.
Csaba Iván, a figyelő, cselekvő, gondolkodó, kísérletező, ellentmondó kőbaltás ember, aki nem térben és időben jelent meg, hanem egy maga alkotta dimenzióban, s aki eszközét mindig az itt és most alkalmazható technikáiban találta meg, vagy hozta létre.
Csaba Iván: Levél A. P. Okladnyikovnak
Papír, vászon, kő, fa, textil – és sorolható vég nélkül azon felületek anyaga, amelyeket megszólított és párbeszédre késztetett. Festészete barlangi festészetnek tekinthető. A nyomhagyás mint a kommunikáció elkerülhetetlensége és a jelenlét bizonyságául.
Matematika-fizika tagozatos, „apáczais” diákként araszolt be a felnőtt világba, majd a művészeti életbe, ahol kezdetben az agyaggal barátkozik és alkalmazza fizikai-kémiai tudását (jelesül a Szilikátipari Központi Kutató Intézetben), majd – részben – megélhetési okokból kályhaépítő lesz, ami nem azonos a tűzhelyépítővel. Előbbi egy szakmai kihívás, a fizika és a természetes anyagok viselkedésének tanulmányozása, e tudás alkalmazása, s amelynek eredménye gyorsan kiderül: jól működik-e a cserépkályha, vagy sem? Utóbbi: személyiségjegy. Előbbi tanulható, utóbbi: adott.
Csaba Iván végtelenszámú anyag-előfordulásainak lenyomatain, a kristály és organikus világ tobzódó részleteiben nem kívánta megjeleníteni az embert, ám ezek a lenyomatok úgy és azért születtek meg, hogy azokon mindenkoron fellelhető legyen az ember megfigyelő, esendő, változtatni akaró szerepe, jelenléte.
Csaba Iván: Hattyúk
Vonuló madárcsapatai közösséggé szerveződnek, s a természet különböző, konkrét formái (mint például egy sulyommag is) leképezik azt a fajta megnyugtató rendet, amelyben Csaba Iván felmutatja – ebben az esetben – az aranymetszés arányainak az élővilágban megismert összefüggéseit.
Hogyha felbontom a világot a magam alkotta törvények és rend által olyan formákra, amelyek nem léteznek a valóságban, ámde megteremtem (megrajzolom, megfestem, megfaragom stb.) azokat, akkor abból – talán – össze tudok állítani egy olyan univerzumot, amelyet így már nézhetek kívülről is. És amelyre vagy amelybe vissza-vissza tudok térni. Ez az absztrakció tehát oda-vissza átjárható. Központi fogalma: a rend.
Csaba Iván: Baglyos
Iván ahhoz a generációhoz tartozott, amely még kaphatta büntetésül az iskolában, hogy írd le ötvenszer azt a mondatot, hogy „Nem vágunk a tanár szavaiba beszéde közben.” Ezt csak úgy lehetett sérülésmentesen túlélni, hogyha – a magunk szórakoztatására – felfedeztünk benne egy játékot, egy szabályt, egy rendet.
E rendnek egyik megfelelője a Csaba Iván legtöbb munkáján fellelhető ismétlődés. Egy-egy formának a minimális változtatással (vagy változtatás nélkül) megjelenített, rendezett halmaza. A zenéből is ismerjük a repetitív hangzásokat, s mint a képzőművészek többsége számára, így Csaba Ivánnak is szoros kapcsolata volt a zenével, mint a legteljesebb absztrakcióval. Többségünknek a befogadói oldalon.
A művészet olyan mozgásforma, olyan felépítmény, amelyet nem építenek (még ha a konkrét művek meg is valósulnak), hanem épül. „Nem Goethe írta a Faustot, hanem Faust Goethét…” – hogy Jungot idézzem.
Csaba Iván: Csenge keze
A jelenkor elsősorban természettudományos kérdéseket tesz fel, miközben a társadalomtudományok felől érkező válaszok fullasztó halmazában élünk. Az emberiség e szösszenetnyi, tudott jelenléte az Univerzumban csupán néhány ciklust volt képes összerendezni a megismerés nagy alapkérdéseiből.
Ezek jelentős részét azok a fogalomrendszerek és azok a megismerés céljából/kényszeréből létrehozott módszerek, formák és – bizonyos értelemben technológiák – alkotják, amelyek nem az anyag közvetlen megfigyelései révén épültek fel, hanem spekulatív és gondolati úton jöttek létre. Ezek sorába tartozik a művészet is. Általában. Mert van kivétel. Csaba Iván például, aki éppen a természeti világ közvetlen megfigyeléseiből bontja ki konok állításait. Jelen időt használok még most is, hiszen a kronológiával az embernek vannak gondjai.
Bizonyára ismert az anekdota a királyról, aki elmegy a bölcshöz és megkérdezi: miért nem esik le a Föld? A bölcs így válaszol: A Föld egy oroszlánon áll. És min áll az oroszlán? Az oroszlán egy elefánton áll. És min áll az elefánt? Az elefánt egy teknősbékán áll. És min áll…? Innen már ne is kérdezze, felség! Lefelé már végig teknősbékák vannak.
Test és szellem, anyag és lélek. Egy nagy tréfamester szeszélye szerint nem is egymás mellé, inkább egymásba rendeltek.
Csaba Iván: A fűzfa lakói
Hogy vizualizáljam vagy modellezzem a problémát: adva van két tükör, egymásnak szembe állítva. Mi tükröződik? Nem tudjuk, hiszen ezt a néma és mozdulatlan egységet megbontja az ember, e két szubsztanciális idol közé belógó, ügyetlen kíváncsiskodása, amely, így – természetesen – definiálhatatlanná teszi az egész viszonyrendszert. Csaba Iván egész lénye és művészete kizárta ezt az illetlen kukucskálást, és igyekezett olyan válaszokat adni e tükröződési kérdésekre, amelyek lényegileg egy őbenne meglévő tükörben jelentek meg.
Számunkra, a 21. század emberének a tükör, a tükröződés egy természetes jelenség. De gondoljunk bele, hogy mi mehetett végbe abban az emberben, aki – minden erre utaló tudás és előzetes tapasztalás nélkül – megpillantott egy embert valamelyik nyugodt folyó vagy tó felszínén, aki pontosan ugyanolyan döbbenten nézett vissza, miként – vélhetőleg – ő maga is az ismeretlenre. Mi zajlott le benne, amíg elfogadta a tényt, amit mi már régen tudunk?
Ez az énkép-sokk (ha szabad így neveznem) egy nagyon széles és rögös utat nyitott meg az emberi megismerés-történetben, és fontos elemévé vált a művészeti gondolkodásnak.
A Csaba előfordulásai, Ivánhoz köthető, lehetséges szóhasználatokban: csabagyöngye, csabakirályfi, csababoglár, schönherzcsaba, ödönvoncsaba, (vilniusi) rettegettcsaba, csabai, csabaivánné, csudaycsaba, csaba23, csabazértis.
Iván zónákban élt. Lakóhelyi zónákban (Skála-piac, Bercsényi utca, Határ út, Kiserdő), tiltott zónákban (Eszék utca), gasztronómiai zónákban (zóna-lasagne). Kiállítási színterei változatosak: vízben és víztoronyban, pincében és még alatta is, bárkában és zárdában, aztán a szokásos (múzeumok, kiállítótermek, uszodák stb.).
Csaba Iván művészetének valamennyi alkotói megnyilvánulása nem egy lassan felépülő életpálya elemei, hanem a működő szellem tárgyi/anyagi utalásainak lenyomatai, éppen arról a problémáról, éppen abban a pillanatban és éppen abban a megjelenési formában. Legyen az egy táblakép, egy savval leöntött márványfelület, egy huncut csettintés vagy egy csüggedt elfordulás. Tehát nem gesztusfestészet, hanem maga a gesztus.
Csaba Iván: Madarak aranyban bújkálnak
A madár Iván több munkáján előforduló motívum. A madár mint a szabadság angyala. Megjelenik Berlin fölött, tulipános ládáinkon, szerelmi vallomásaink vagy ígéreteink megnyugtató hímzéseibe foglaltan, a béke követeként. Ám a madarak kirepülnek, és mi eljátszunk a képzeletünkkel, hogy magunk is el-elszakadunk a földtől és egy adott magasság fölött azt érzékeljük, hogy a dolgoknak nincsenek részletei. Én vagyok és még valami. Valami, amit nem ismerek, nem tudok, csak érzem, hogy dolgom van vele. Itt és most. Általa körvonalazódom, metsződöm ki a mindenből. A többi nem számít. Röpülés. A madár dolga és kiváltsága a röpülés.
Ám ha zuhanni kezd, kondorkeselyűvé válik, önmagát is pusztítani képes terminátorrá. De csak bennünk. A madarak erről mit sem tudnak. Ők egyszerűen csak kirepülnek. És mi néhányan utánuk megyünk.
