Appel Henrik árva munkásfiú a város legvadabb vidékéről olthatatlan szomjjal vágyakozik a művészet birodalmába. Nyughatatlan kamasz lelke a Somér cionista mozgalomban való megmerítkezés után a vándorszínészek közé sodorja. A munkásmozgalom erősebb mágnesnek bizonyul, Sztálin magyar nevét kapja az illegalitásban. S amikor minden elvtársa a Rózsadomb villáiban lakik már, ő, mint a második embere az országnak, azt kéri Kádár Jánostól, hadd lakjék ő egy lakótelepi házban a családjával Angyalföld közelében, mint a munkásosztály színe-java. Kádár hümmögött. Nemcsak a mozgásában volt szögletes ember. S mivel állandó sakkpartnerének akaródzott a költözés, látta jövendő sorsát, ezután nem ugorhat csak úgy át egy partira a Palánta utcába, autóba kell ülnie, de üljön a fene, mégiscsak Aczél a fiatalabb. Aczélt Gyurizták már szűkebb körökben, s az első ősz hajszál is feltűnt a barkóján. – A pártmunka gonddal jár – mondogatta, s a börtön, de azt inkább hagyjuk. Kádár rábólint, s Aczél az Újlipótvárost választja, mely, a feledés kútjában pihen akkoron, az Oktogon, az Andrássy út és a Király utca társaságában. Fel is adatott egy hirdetést a lányával. „Háromszobás, Dunára néző lakásomat elcserélném három szobás, Dunára néző lakásra.” Lefagytak a hivatalban, volt kis ribillió, de állt egy csinos hatemeletes panelház a Balzac utca végén, mely pont megfelelt Aczélnak, s az ablakból, mit tesz Isten, a Kádár villára látni. Ha vágyna már egy partira a barátom, gondolta Aczél, integet a kertből. Megbeszélték, egy piros kendővel fog integetni, ha sakkozni támad kedve és legyen, mondjuk ez péntekenként, akkor ő is kinéz a Rózsadomb felé az ablakon az ötórai tea idején. Bár e fogalom is ekkor még a kút mélyén poshadt a Japán kávéház, a Hadik s a Centrál roncsai között.
– Henrik, mégiscsak te vagy a második embere az országnak, morfondírozott Kádár egy parti közepén, félhangosan – vesztésre állt, s ilyenkor keverte a neveket is –, ne legyenek a falak olyan csupaszok nálad. Nem tudta, csak feltételezte ezt az ország első embere, és küldetett is pár Szőnyit, amit maga is kedvelt, a Magyar Nemzeti Galériából a barátjának. Bereczky Lóránt, a főigazgató vitte a hivatali kocsijával személyesen a helyszínre másnap. Aczél örült is, nem is, a falak nem voltak üresek. Kisgyerek kora óta mindent eltett, ami fontos volt számára. Egy színház-, mozi-, vagy villamosjegy, ha Karinthy, Kosztolányi hajította el. Rá is írta a hátára a megjegyzendő hivatkozásokat. Hírességek bekeretezett írásaival volt tele a nappali. Blaha Lujza kézírása etikett kártyán, Ady reszketeg sorai szalvéta szélére skribálva, Léda őrjöngő válaszlevele, Lukács elvtárs szardíniai hajónaplójának kitépett lapja, József Attila „Kékmadár” újságírói igazolványa, s egy Rákóczy szignatúráját őrző memorandum a főhelyen. Minden szépen bekeretezve, üveg alatt, de nem mert Kádárral dacolni. Az egészet egy nagy fonott kosárba pakolták és felvitette nyomban a tetőterasz fölé magasodó padlástérbe.
Ment a padlásra, ment serényen, duruzsolta magában, míg szeme Bereczky átizzadt ingén pihent, amint az vergődik felfelé a nyikorgó kosárral. Azt már nem látta, hogy a félhomályban a lépcső tetején elbotlik, leporolja a nadrágját, és, hirtelen ötlettől vezérelve, a feje fölött feltol egy cserepet. Vakítva hasított a fény a szállongó por közé. Alig volt idő felocsúdnia, egy meghatározatlan külsejű lény lépett elő. Úgy tűnt, horribile dictu, mint egy angyal. Hebegett Bereczky, hogy ő, őt, Aczél elvtárs, de megállította a lény – Nyugalom, tudunk mindenről!– és a lépcső felé terelte az illetéktelennek nem nevezhető idegen behatolót. A torkában dobogott a szíve, ahogy ereszkedett alá, hajlongott, köszönt volna is el, de Aczél elébe állt. – Fújja ki magát bátran! – Csend lett. Olyasféle, amikor a légy az ablak üvegén dőzsöl, tobzódik mámorosan a napsugaraktól, szárnyait borzolja, s egymáshoz dörzsölgetve cérna lábacskáit, kéjesen ürít, fekete pontok morzejeleit hagyva az ablaküveg kitüntetett gócain. Volt egy barátom az illegalitásban, ki ilyen véletlen szülte jelekből írta költeményeit – törte meg a csendet Aczél, s az is eszébe villant, a Galéria újdonász főigazgatójával beszél, akit maga nevezett ki pár hete a Parlamentben. – Parancsolj, kérlek! – lépett túl zavarodottságán a nappali felé kalauzolva vendégét. Bereczky, nagyot nyelt, és a koloniál garnitúra csavaros lábú süppedős fotelébe vetette magát. Szó, ami szó, elfáradt. Az még átfutott agyán, tekintetével a bútort vizslatva, micsoda alpári ízlése van a főnökének. Aczél, tovább akarván oldozni az összegabalyodott szálakat, szivarral kínálta. – Castro a barátunk! – s csengetett a komódon álló apró csengőcskével. Főkötős leányka érkezett, ki szoknyáját, pont egy centivel hordja a térde fölött, s copfjai pajzánul himbálódznak.
– Mit parancsolsz, kis gazdám? – tolult Bereczky ajkára a mesebeli mondat, nagy ernyedtségében, magát is meglepve, rögvest hessentgette volna is el, mint harangozó a koppantóval az ördögöt, de az már ott ragadt, mélyen a homloklebenyébe szorulva, s a száját elhagyó hanghullámok éppen visszaindultak a légypiszkos ablak üvegéről. Nem is tudta, melyiktől tartson inkább. A Piroska névre hallgató tünemény találta fel magát végül, pukedlizve, az ablakon át, a zajló Duna örökérvényűségén merengő, gazdája felé. – Egy konyak, Aczél elvtárs? S a biccentés után egy Chateau Napoleon Brandy feliratú üveggel tipegett vissza.
– Mikor látogathatnám meg, Bereczky elvtárs, a hivatalában? – fordult kinevezettje felé a kultúrpápa, s közel hajolt, pár centiméterről tanulmányozva Bereczky arcának rezdüléseit, mint olyasvalaki, aki a szitán is átlát.
– Csak egy telefon, Aczél elvtárs. Ön előtt mindig nyitva a Palota kapuja – felelte nyájasan az igazgató, s próbált nem feszengeni.
– Megnézném a gyűjteményét! – mosolyodott el Aczél – ha nincs ellene kifogása. – A dolgozó népet szolgálom! – vágta rá, Bereczky, promt, elértve a célzást – csak azt ne mondja Aczél elvtárs, hogy Picassót mutassak, vagy Dalít!
– Biztos van maguknál egy-két elfekvő Bernáth Aurél – nézett kérdőn a direktor felé. – Van minden, elfekvő is.
– Ha már minden nap láthatom magam a pártközpontban – folytatta Aczél – azon az ominózus gigantomán freskón, balközépen, ahogy kibicelek Kádár elvtársnak – nézett kérdőn Bereczkyre, aki gyorsan kapcsolt. Maga is szenvedélyesen részt vállalt a vitákban, mialatt Bernáth a Munkásállamot festette, s arról is tudomása volt, hogy a lenolajhoz keverendő szakajtónyi tojás maradékából, az őrszemélyzet heteken át rántotta formájában részesült. Amúgy szekkó az – gondolta magában, de jobbnak látta nem szólani.
Másnap a nyitható tetejű, almazöld sport mercije várta Aczélt a ház előtt, felhajtatott a várba. Bejelentés nélkül érkezett, s ha bolyongani kényszerült is ifjúságának ereklyéi között a Párttörténeti Intézet, trilobiták, fejlábúak és ammoniteszek logaritmikus spiráljával teli vörösmárvány-lapjait taposva – nem bánta.
Miért nem hívott, Aczél et? – rebegte lihegve a főigazgató, s máris, karját karjába fonva a hatalmas ablakok felé vonta. – „Ki gépen száll fölébe” – röppent ki Aczél száján, s olyan mozdulatokat tett, mintha keresztet vetne. Bereczky zavarában féltérdre hullt, a cipőfűzőjével babrált, mint aki végre talált egy halaszthatatlan foglalatosságot persze, hogy ő is tudott főnöke ifjúkori botlásáról, még ha Radnóti volt is a keresztapa. Akkor nézett föl csak, amikor Aczél, teleszívva a tüdejét friss levegővel, a nyitott ablakhoz lépett. Mint egy céda nő – hevert lába előtt a város a kanyargó folyóval, hidakkal, a zöldellő sziget, az állványerdő mögül felsejlő parlament, tornyok, füstöt lóbáló kémény. Vibrált a város a Duna vizének párájában, akár egy Laterna Magica.
Úgy él maga itt, mint Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága legjobb napjaiban, nemdebár? – biggyesztette el száját Aczél – Míg mi ott lenn a parlamentben izzadunk, le-föl sétálgat a Picassók között. Szívja a jó levegőt. Figyeli, nem késik-e a bécsi szárnyashajó. A gonoszkodástól kaparni kezdett a torka, s kisebb köhögő roham fogta el. – Bereczky pont fogalmazni kezdte a mondatát, hogy Picasso nincs a falakon, de Aczél újra lecsapott. Itt egy Markó Károly, ott egy Ferenczy, Derkovits – harákolta –. Nem túlzás ez? Megérdemli ezt maga tőlünk? Bánta már Bereczky a panorámanézést, és azon kezdte törni magát, hogyan tudná a termekből a raktárak felé csalogatni őkelmét. – Nézzük meg, Aczél elvtárs, azt is, ami nem fért a falakra – kacsintott egyet, s előzékenyen előre menvén, a lift felé tolult. – Ez sem lesz piskóta – súgta vendégének a páternoszter szűk kalickájában, ahol leheletük szinte összeért. Aczél, bár maga a nép egyszerű gyermekének vallotta magát, nem szerette az efféle bratyizást. – Bernátot mutasson nekem, Bereczky, Bernátot, arról áradoznak a kollégái.
