„Járom a várost, átvágok a tereken, belépek házakba és kilépek onnét. Megteszem ezt százszor és ezerszer, s lassan elhiszem: ismerem a várost. Pedig minden város olyan, mint a folyó…
Csak a kihalt ház az, amely megfejthető. Csak a kihalt utca az, amely átlátható. Csak a kihalt város az, amely megismerhető.
Ismeretlen városaim körbevesznek, akár a csönd. S nem tudhatom, mikor és hol szólal meg egy sosem hallott kapualj, egy némának hitt kupola, vagy épp egy száz éve robogó kővé meredt szekér…”
A fenti lírai bevezető első önálló kiállításom katalógusában olvasható, amelyben egyebek mellett látható a „száz éve robogó kővé meredt szekér” is: a Millenniumi emlékmű allegorikus figurái közül a Béke kétlovas kocsija. Vele szemben párdarabja, a Háború szekere száguld kővé meredve (valójában bronzba öntve); utóbbi a katalógusba nem került be, de a kiállításon az is fent volt a falon, triptichont alkotva a közöttük magasodó Gábriel arkangyallal.
Zsubori Ervin: Az ismeretlen város, M19-V1, 1991
A szokatlanul hosszúkás formátumú fekete-fehér kiadvány (katalógusterv: Tenke István) annak idején a négyfős Árnyékkötők alkotócsoport – egyúttal az Árnyékkötők electrographic art folyóirat szerkesztősége – három tagjának elektrografikai kiállítássorozatához készült. Az egymást váltó, egyhetes tárlatok 1991 áprilisában voltak láthatóak a főváros VIII. kerületében, a Vasas Művészegyüttes Minigalériájában. Dárdai Zsuzsa nyitotta a sort az Elektroaura című képciklusával, őt Tenke István követte (In Your Eyes), s az én kiállításom nyílt harmadikként, április 22-én: Az ismeretlen város. (A negyedik Árnyékkötők-alapító, Saxon Szász János már akkor is szobrászként és festőként határozta meg magát, a fénymásológépet nem használta aktív módon alkotóeszközül, bár később neki is készült emblematikus copy art-sorozata.)
Az 1991-es Árnyékkötők kiállítássorozat plakátjai (plakátterv: Tenke István)
Az idézett programadó szöveg a folyó motívumra (rejtetten, de félreérthetetlenül a „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba…” gondolatra) utalva a változást, a mozgást emeli ki a város – mint az élet tere – lényegi elemeként. A két szekér és az angyal az egyik legismertebb, turisták által kihagyhatatlan fővárosi helyszín, a Hősök tere markáns figurái. Ennél nyilvánvalóbb Budapest-embléma talán csak a Parlament, a Lánchíd, a Budai vár a Halászbástyával és a Mátyás templommal, meg a Gellért-hegy, tetején a Szabadság-szoborral, előtte a Szabadság híddal. Valamennyien be is kerültek a kollekcióba. Természetesen nem fotóként, eredetiben, hanem fénymásolóval életre keltve.
Az 1991-es Árnyékkötők kiállítássorozat katalógusának címlapja és két oldalpárja (katalógusterv: Tenke István)
Először a megmozgatandó képanyagot kellett előállítani. Egész napos sétákat tartva („Járom a várost…”) lefényképeztem Budapest mindenki által ismertnek vélt – hogy úgy mondjam: legelcsépeltebb – látványosságait, szándékosan a legtriviálisabb, frontális beállításban. A fekete-fehér fotókat kinagyítottam 24×30 cm-es méretben (akkoriban még magam gyártottam le otthon a fényképeimet, elsötétített mosókonyhában, sárga előhívótálakkal, Krokus nagyítógéppel, gyöngyházfényű Forte papírra, ahogy kell) – azért ekkorában, mert ez még keresztben is épp ráfér egy fénymásológép A3-as felületű üveglapjára. A koncepcióm pedig az volt, hogy az úgynevezett bemozdításos vagy elhúzásos technikával készítek belőlük elektrografikákat, olyannak mutatva fel az unalomig ismert városelemeket, amilyennek nem látta őket még senki.
Néhány eredeti nagyítás a sorozat alapjául szolgáló felvételekből
A bemozdításos technikára az ad lehetőséget, hogy a klasszikus fénymásoló nem egyszerűen lefényképezi a ráhelyezett tárgyat, hanem letapogatja. Ennek során egy fénycsík halad végig az üveglap alatt, az elejétől a végéig, amihez időre (hosszú másodpercekre) van szükség. Ha ez alatt az idő alatt a másolandó tárgyat (esetünkben a fotót) elmozdítom az üveglapon, akkor a végeredmény eltér a tárgytól. Hogy milyen mértékben és módon, az a beiktatott gesztustól függ.
Amennyiben a fotót hirtelen előrébb húzom (a fénycsík haladási irányát követve), akkor bizonyos részekhez kétszer ér oda a fénycsík. Ha a másik irányba mozgatom, kimaradnak fázisok. Ha enyhén forgatom is közben, annak különleges hullámzás lesz a következménye. Elképzelhető továbbá teljes megfordítás is, minek nyomán fejre áll a világ. A variációk és kombinációk száma igen nagy, s a legmisztikusabb az egészben, hogy a végeredmény egyetlen A3-as lapon jelenik meg, a mozgás dimenziójával gazdagítva, mégis szenvtelen lenyomataként az általunk kizökkentett időnek. És erre a technikára valóban tökéletesen illik a folyóparabola: nem lehet kétszer ugyanúgy elmozdítani egy fotót az üveglapon… Törekedhetünk irányított beavatkozásra, elképzelhetünk előre kompozíciókat, hatásokat, de valójában minden egyes kicsusszanó lap meglepetés, és sohasem ismétlődik kétszer ugyanaz.
Zsubori Ervin: Az ismeretlen város, M1-V1, 1991
A grafikai anyag előállítását, azaz magát az alkotófolyamatot – ahol ketten vagyunk: én és a fénymásoló – a kilencvenes évek legelején csak több körben, s meglehetősen kalandos módon lehetett megvalósítani. De sikerült, és mintegy harminc helyszínnel a főszerepben (egy tekercsnyi film fotóiból) elkészült egy elektrografikus adaptációcsomag. Voltak köztük persze használhatatlan lapok is, de jellemzően inkább közel egyenértékű, ezért vagy azért szép variációk, amelyekből már csak ki kellett válogatni a kiállítandó anyagot.
A galéria méretéhez is igazodva, végül 24 elektrografika alkotta a sorozatot; az A3-as eredetik fekete kartonnal egységesen 50×70-es méretre paszpartuzva kerültek fel a falakra. Érdekesség, hogy az azóta eltelt évtizedek során a beinstallált anyag – azaz az egyes témákból a No1-es példányok – kicsit meghullámosodtak, azaz a mozgás motívuma magukban a papírokban is megjelent, nemcsak rajtuk, miközben a végig mappákban tárolt, grafikailag egyenértékű, de ki nem állított variációk megőrizték eredi állapotukat azóta is, bizonyítva egyúttal a technológia időtállóságát.
Zsubori Ervin: Az ismeretlen város, M22-V1 és V2, 1991 (azaz a 22-es motívum 1991-ben kiállított verziója, illetve annak egy variációja)
A beavatkozás gesztusa egyébként valóban mozgást vitt a képekbe, hol drámai, hol művészi, hol groteszk hatást adva a látványhoz. A szekerek persze száguldanak, az angyal az ég felé tör, a Habsburg-kapu turulja a Várban kinyújtóztatja szárnyát. A lovasszobor szinte fogattá terebélyesedik, a Parlament és a Gellért-hegy elszakad önmagától, a Hullámvasút mintha tükörlabirintusba tévedne, egy belső udvar patinás árkádjaiból felcsapnak a lángok. A Mátyás templom ikertornyot növeszt, a Halászbástyának szinte csak az auráját látjuk, a Műcsarnok emeletráépítést kap, a Szépművészeti Múzeum homlokzati oszlopai pedig vízszintesbe lendülnek és extatikus táncot járnak. Az egyik legexpresszívebb metamorfózison pedig a Dózsa György út gigantikus szobra esett át (a Tanácsköztársaság emlékműve, a Fegyverbe! című 1919-es plakát háromdimenziós változata; az egyetlen objektum, amely a lefényképezettek közül ma már nincs a helyén): a zászlóvivő figura szinte kentaurként megnyúlva mozgósít a képen.
A hűtőmágnes-státuszba merevedett nevezetességek és más karakteres épületek, objektumok így életre kelnek, mozgásba lendülnek, felfedik sosem látott arcukat, s ezzel kizökkentenek. Újra és újra arra késztetve az embert, hogy nyitott szemmel járja a várost, átvágjon a tereken, belépjen házakba és kilépjen onnét, százszor és ezerszer is, és ne higgye el, hogy már ismeri a várost. Hiszen minden város olyan, mint a folyó…
Galéria > Zsubori Ervin: Az ismeretlen város, 1991
Az eredeti kiállítás képei, paszpartuval együtt reprózva.
