A veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban május végéig látogatható a tavaly decemberben nyílt Labirintus – Ország Lili és művésztársai című kiállítás. A műveket a győri Rómer Flóris Múzeumban letétként őrzött Vasilescu gyűjtemény anyagából válogatta Tevesz Mária, a kiállítás rendezője, és munkatársa, Pápai Emese.
Vasilescu János (1923–2006) Romániában született, Svájcban tanult mérnök, magyar felesége miatt költözött Budapestre, ahol sikeres találmányai, szabadalmai révén hamar meggazdagodott. Glücks Ferenc műgyűjtő irányította a figyelmét Ország Lili festészetére. Ez a találkozás mindkettőjük számára változásokat jelentett. Ország Lili egyszobás, 36 négyzetméteres lakásban élt (a kiállításon szereplő monumentális labirintusképeket is ott hozta létre). Vasilescu még kedvenc festékei beszerzésében is segítette (Van Dyck-barna Hollandiából) és gyakran elvitte magukhoz a felesége főzte meleg étkezésekre (a festőnő nem tudott főzni). Jelentős mennyiségű festményt vásárolt tőle és tanácsai szerint az Európai Iskola művészeitől és a hatvanas-hetvenes évek jelentős avantgárd szemléletű képzőművészeitől. Ez utóbbiak közül láthatók most Veszprémben Deim Pál, Keserű Ilona, Nádler István képei és Schaár Erzsébet, Vilt Tibor szobrai.
Deim Pál: Temetőben (változat), 1990
Keserü Ilona: Nő (Változó tér), 1968
Nádler István: Egy, 2002
Ország Lili halálakor (1978) hagyatéka örököseként id. Vasilescu Jánost nevezte meg, aki a művekből a Magyar Nemzeti Galériának adományozott, majd az egész gyűjteményt a Győri Nemzeti Galériában hagyta.
A kiállított művek végigkövetik Ország Lili festészetének alakulását a főiskolai időszak látványelvű képeitől (mestere, Szőnyi István hatásától) az utolsó periódusig, az egyéni képi nyelvet teremtő Labirintus sorozatig. Az ötvenes években – a szocialista realizmus jegyében uralkodó központosított kultúrapolitika idején – fiatal, kezdő festőként itthon szokatlan módon szürrealista képeket fest (ezekből több is látható a kiállításon, például Kislány fal előtt, 1955; Múmia II., 1957). A kötelező szovjet képzőművészek követése helyett Magritte és Chirico festői hatása, szellemi kisugárzása érződik.
Ország Lili: Múmia II., 1957
A róla író művészettörténészek szerint ő az egyetlen magyar festő, aki a klasszikus szürrealizmus nyelvét használva alakítja 1951–52-től festményei már akkor egyedi, szokatlan, különös világát. Saját megélt traumái (1938 és 1945 között Ungvár, gettó, halálvonat, Kassa, budapesti bujkálások) is alátámasztják az életformáját, helyszínei megválasztását, és háttérül szolgálnak a szorongásokkal, bizonytalansággal teli, az idegenség-elidegenedettség élményét sugalló képeknek. Ezeket 1957-ben az első és sokáig utolsó szabad szellemű Tavaszi Tárlaton mutathatta be a Műcsarnokban.
1956-ban a bulgáriai utazási élmények befolyása érződik az úgy nevezett „ikonos” képeken, majd a prágai zsidó temetőben látható sírkövek látványelemeinek vizuális jelekké alakítása jellemzi műveit. Héber betűk, archaikus írástöredékek – valószínűleg ezek a legismertebb munkái, és leginkább ezeket kötik Ország Lili nevéhez (például Kiáltás, 1969; Barna ikon, 1967). Fő témájává válik a falak, a kövek mellett a héber írás. 1966-ban meghívták David Giladi nagykövet közvetítésével Izraelbe, ahol sikeres kiállítást rendezett, és a munkásságát egész életére meghatározó élményeket szerzett. A kiállításon most látható egyik legjelentősebb műve, a Kiáltás (1969). Aztán a római és pompeji utazások élményeként a romvárosok, a városfalak, alaprajzok. Ez utóbbiakból következnek a labirintusok 1973 és 1978 között (a kiállításon szerepel a Pompeji fal).
Ország Lili: Kiáltás, 1969
Ország Lili rendkívül művelt, több nyelven beszélő, olvasó ember volt, elkötelezett híve a mitológiáknak, a kultúratörténetnek, a gyerekkorában tudós rokonaitól tanult judaizmuson kívül más vallások gondolkodóinak is. Nemcsak Izraelben járt és állított ki, hanem Indiában is, hogy a nem-európai gondolkodásmódot, látásmódot is megismerje.
Jómagam 1968-ban rendezhettem első budapesti bemutatóját a rákosligeti művelődési házban. Szokatlanul nagy érdeklődés fogadta, már akkor megvolt a saját közönsége. Pedig a belvárostól messze volt a bemutató, metró még nem járt, és alig volt magángépkocsi. Fotók bizonyítják a meglepően nagy érdeklődést. Az egykori Európai Iskola nagy művészei, továbbá költők, zenészek is jelen voltak (Bálint Endre, Pilinszky János, Kurtág György), valamint műgyűjtők – Vasilescu Jánoson kívül például Kolozsváry Ernő, Rácz István, Patkó Imre is.
Később rendezhettem kiállítását Budapesten, Miskolcon, Rómában, Berlinben és Londonban. Mindig mindenütt az írásos képei váltották ki a legnagyobb érdeklődést, elfogadást. Ebben a barna háttérnek is szerepe volt. Mintha a régmúlt falait vagy idő koptatta pergameneket idéztek volna meg. A barna a föld színe, a stabilitás, termékenység, a természethez kötöttség megtestesítője, spirituális értelemben a kövekhez, sziklákhoz, a talajhoz és a fákhoz kötődik. A földközelség, a megbízhatóság mellett nemcsak anyagi szimbólum, bizalmat válthat ki a nézőkből. A betűk a szellemiség, a tudás preferálását jelentik az ősi kultúrák óta. Az eszmék, az eszmeiség hordozói.
Ország Lili: Barna Ikon, 1975
A betűírás egyik őse az egyiptomi képírás. Ország Lili az egyiptomi hieroglifáktól a ma is használatos latin betűkig sokféle kultúrából, nyelvből használ festményeihez jelentéshordozó betűket, betűtöredékeket. Leggyakoribb a héber betűk használata (gyerekkorában, Ungváron tanult meg héberül kedvenc nagyanyjától és nagybátyjától, és olvasta az Ószövetséget héberül). Már festőként, sokat foglalkozott a betűk szimbolikus, spirituális, misztikus jelentésével. Nemcsak a héber, hanem az arámi, az ógörög, a kopt, a gót betűkéivel is. Ország Lili világképében a betűknek különleges szerepük van, rejtett igazságok hordozói, akárcsak a keresztény művészetben. Nem véletlen, hogy úgynevezett „írásos képein” főszereplő a Bet (Ház) és a Dalet (Ajtó). Ezek az utolsó festői periódusban, a Labirintus sorozatban főszerepet kapnak a képi motívumok között. Gyakori betű még képein a Lamed (Tanul, az ég felé emelkedés) és az Ájin (a Szem, mely összeköt a földdel és az éggel). Az 1966 és 1969 közötti barna és szürke színvilágú képeken az írásjelek, betűk (vagy betűknek látszó alakzatok) letűnt korok üzenetei, az elmúlás ellenére is megmaradó emlékek, szakrális kifejezések. Mementók.
Ország Lili: Írásjel ikonokkal, 1967–1969
A rejtélyes, filozofikus labirintusképek még a modern, a kortárs képzőművészetet értők között is meglepetést váltottak ki. Nem csak kultúratörténeti, mitológiai ismereteket igényeltek. Több olyan csoportos kiállításon is szerepeltek művek közülük, amelyeken művészetszociológiai kutatásokat folytattunk (Magyar Nemzeti Galéria, Kísérleti Kiállítások, 1971; Miskolci Galéria és Miskolci Képtár, 1972, 1973).
Az írásos képeket és a labirintusokat festő Ország Lili intellektuális alkotó, mint ezt a veszprémi kiállítás is bizonyítja. Munkái kiválthatnak erős emocionális hatást (meghökkentést, emlékidézést, a múlt folytonosságának erős jelenlétét, sőt még indulatokat is), de gondolkodás, szellemi kalandozás nélkül megközelíthetetlenek. A vele párhuzamosan látható festmények is alátámasztják ezt. A labirintusképek megidézett ősi, ókori civilizációk lenyomatai, szimbólumai, üzenethordozói. A falak, kapuk, szobrok, kőtáblák, tükrök és az egyiptomi hieroglifák, az arámi, a héber, a kopt, az örmény írásjelek mint képépítő elemek is elmélyült figyelmet, szokatlan elemzéseket igényelnek. A labirintusképek struktúráját nemcsak érezni, hanem érteni is kell.
A többféle szürke mellett 1974-ben használ színeket is, majd ezek egyre sötétebbek lesznek, halála évében már feketék. A szürke szín már az ötvenes évek szürrealista képein is fontos szerephez jut (Fátyolos nő), fő szerephez jut némelyik városképen (Kövek és betűk, Dór oszlopok), a Labirintus képeknek viszont állandó közege. A szürke a fehér és a fekete között helyezkedik el, ennek megfelelően tartalma, jelentésrétege is kettős. Elegáns szín, bölcsességet és pesszimizmust, kifinomultságot és semlegességet fejezhet ki. A keresztény szimbolikában a test halálát és a lélek halhatatlanságát jelzi. A pszichológia szerint a bizonytalanságot, határozatlanságot szimbolizálja, az objektivitás és kompromisszum színe. A művészetben a valóság tárgyilagos megközelítésének a színe, fontos eleme a realizmusnak és a naturalizmusnak.
A kiállítás rendezője végiggondolta Ország Lili festészetének lényegi elemeit. Visszatérő motívumát emelte ki. Amikor a látogató belép a kiállítás terébe, rögtön a Kislány fal előtt (1955) című ikonikus művel szembesül. Önarckép. A téglafal nyomasztóan nagy, többszörös (többek között a vér, a tűz, az erő, az energia) szimbóluma, az élet alapja. A pokol, a boszorkányok spirituális színe, de a szerelemé, a szenvedélyé is. Az előtér fekete, a fehérruhás kislány kiszolgáltatott, meredten áll a számára idegen közegben. A képen a falak három irányban folytatódnak, nem tudni, mikor és hol érnek véget. Ez a monoton monstrum zárja el a kislányt (mint a 18 éves Ország Lilit az ungvári gettó téglagyára a továbblépés reményétől). Élete utolsó öt éve alatt 48 labirintusképet festett. Mindegyiken visszatér az idegenség, a „létbe vetettség” (ahogy az egzisztencialisták mondják). Nem befogadó, nem otthonos a közeg.
Ország Lili: Kislány fal előtt, 1955
Ország Lili 1926-ban született, a hányatott sorsú kárpátaljai Ungváron. Apja hiába rendelkezett menlevéllel, édesanyjával együtt 1944-ben elindították Auschwitz felé. Lilit Kassán menekítették ki a vagonból. Budapesten a Főiskola elvégzése után elutasították festészetét. Haláláig az Állami Bábszínházban díszletkészítő, majd a festőműhely vezetője. A Bábszínház menedéket jelentett az ötvenes években a pálya szélére szorított vagy kitaszított művészeknek (például Bálint Endre, Korniss Dezső, Márkus Anna). Ez az időszak a szürrealista képeinek korszaka, s egyben felkészülés a kitűzött művészeti célok megvalósítására. Bálint Endrét vallotta mesterének, Ungváron Róbert Miklóstól tanult festeni, aki osztrák nőt vett feleségül, és támogatták Ország Lilit, hogy utazni tudjon, látványelemeket gyűjteni (levelezésükből A Holdfestőnő címmel jelent meg válogatás az Arnolfini Archívum gondozásában, előbb 1998-ban, majd a Farkas István Alapítvánnyal közösen 2003-ban). Max Ernst volt a kedvenc festője, Kafka a kedvenc írója. Hatott rá Chirico, Miro, Rousseau, Marie Troyen és Dubuffet is.
Ország Lili: Labirintus közepe II., 1974 körül
Korai halálakor, 1978-ban barátja, szellemi társa Pilinszky János költő búcsúztatta, kiemelve életművéből a labirintus motívumot. Simone Weilre hivatkozott: „A szépség labirintus… Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe.” Ország Lili labirintusai a halálból való újjászületés lehetőségét feszegetik, mint legalább ötezer éve megannyi műalkotás. A beavatás, a belső út jelképe (például Kréta), a középkori keresztény kultúrában spirituális jelkép (például chartres-i katedrális, Lucca). Alighanem egy Püloszból származó agyagtáblán látható az első ábrázolása, a bronzkorban és a vaskorban számos sziklarajzon tűnik fel a motívum. Ország Lilire valószínűleg a Pompejiben falra karcolt labirintus hathatott leginkább.
A nyomtatott áramköröket 1968-tól használta labirintusaihoz (Minden titkok kapuja, 1972; Múltba nyíló kapuk, 1972), a modern technika alkalmazása még inkább hangsúlyozta képei időtlenségét. „Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem” – mondta többször is. „A falak bennem vannak” – vallotta. A sorozat utolsó darabja fekete színű, mintha ezzel bezárta volna a labirintus kanyarját és saját létezését.
Ország Lili: Az emlék jelene, 1968
Kevésbé emelik ki az elemzők a Labirintus sorozat egyik meghatározó elemét: a szobrokat. Emberek nincsenek a képeken, csak az emberek által teremtett közeg, épületrészletek, kapuk, római fejek, szfinxek, mágikus királyok, madonnák, és Jézus is a chartres-i katedrálisból. Görög, római, pompeji szobortöredékek – az európai kultúra, képzőművészet alkotóelemei, és az emberekről mintázott, különböző időből származó szobrok. Kapuőrök, angyalok, emlékművek. Ezek a szobrok, szobortöredékek állnak, ülnek, fekszenek, repülnek, várakoznak vagy éppen távoznak – vagyis élőlények lenyomatai a különleges terekben (Ikarosz, 1975; Ariadné fonala, 1975). Hogy valójában kik ők – babiloniak, egyiptomiak, krétaiak, etruszkok, pompejiek, középkori eurázsiaiak, netán a modern világ küldöttei (lásd áramkör testüket) – másodlagos. Az emberi kultúrák képviselői, túl a téren és az időn. Az örökkévalóságban.
Ország Lili Csató György újságíró kérdéseire „a Labirintus az élet? Valamennyiünk élete?” így válaszolt: „Minden labirintus az én életem, egy festő élete. Mindent belefestek, ami eddig megtörtént velem.”
Ország Lili: Tenyér és kapuk, 1955
A veszprémi kiállítás meggyőzően bizonyítja, hogy Ország Lili életművében a vissza-visszatérő motívumai (kövek, betűk, betűtöredékek) mellett a falaknak van a legfontosabb szerepük. A fal, ami fizikai és lelki gát, elválaszt, bezár, akadályoz, korlátoz. Akár börtön is lehet. Ugyanakkor védelmezhet is (a „négy fal” az otthon), biztonságot is nyújthat. És mementó is lehet, emlékeztető, a múlt megőrzése. Ez utóbbi szinte minden Ország Lili-kép következetes közlendője. Az ő falai külső helyszínek, városmaradványok, labirintusok, mementók. Az ungvári gyerekkor, kamaszkor kényszerű elvesztése, megszűnése után nem volt otthonos falakkal védő otthona. Szűkös, kicsi térben élt puritán, a szükségleteket éppen hogy kielégítő tárgyak közt, végtelen falait, sok rétegű labirintusait abszurdan kicsi felületen (leginkább a padlón) komponálta. A falak az ember által létrehozott struktúrák, akárcsak a művész teremtette falak. „A fal az emberi élet határoltsága” (ez a címe Izsák Évával közös páros esszénknek, melyben a Kislány fal előtt képet elemezzük – Arnolfini Szalon esszéportál, 2025. április).
Kiváló rendezői ötlet, hogy külön teremben látható Ország Lili festőtársainak munkáiból is jó néhány. Nagy részük Ország Lili javaslatára került a Vasilescu-gyűjteménybe. (A szentendrei Deim Pálra kifejezetten ő hívta fel a gyűjtő figyelmét.) Idősebb mesterek, mint például Kassák Lajos, Bortnyik Sándor, Gyarmathy Tihamér művei mellett néhányan a háború utáni Európai Iskola művészcsoportból (Bálint Endre és Korniss Dezső, akikkel személyes kapcsolata is volt, és akiknek szellemiségét, képi világát is közel érezte magához).
Kassák Lajos: Vörös kompozíció spirállal, 1958
Bálint Endre: Péntek esti imádság, 1969
Gyarmathy Tihamér: Futár, 1950
Vasilescu biztos esztétikai érzékkel választotta ki a hatvanas-hetvenes évek avantgárdjai közül az egyéniségeket, a saját képi világot teremtőket: Hencze Tamás, Keserü Ilona, Maurer Dóra, Nádler István. A külföldön élő magyar származású művészektől is Ország Lili kapcsolatai révén jutott rendkívül értékes művekhez a gyűjtő (Pierre Székely, Amerigo Tot, Victor Vasarely). Sokféle modern irányzat (konstruktivizmus, op-art, gesztusfestészet stb.) képviselői, kivétel nélkül jelentős alkotók. Vasilescu János gyűjteményének arculatát Ország Lili szakvéleménye, ízlése befolyásolta (mint már említettem, a gyűjtemény kortárs alkotásokból álló részét – az Ország Lili-hagyaték egy részével együtt – Győrben őrzik, Győr városa az örökös). Vasilescu gyakran hangsúlyozta személyes kötődését a művekhez, személyes kapcsolatokat ápolt a művészekkel. Tudatosan munkálkodott egy modern magyar képzőművészeti gyűjtemény létrehozásán. 27 művésztől vásárolt képeket, ezek láthatók a Labirintus – Ország Lili és művésztársai című kiállításon.
