Nádor Sára kiállításának címe – a címbe ékelt zárójel miatt – kétféleképpen olvasható: úgy mint Falvak, nyári alkonyon, és úgy is mint Falak, nyári alkonyon. Radnóti Miklós következő sorai inspirálták: „s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”.
Bizonyára mindenki számára könnyen felidézhető vizuális élmény az alkonyati fények sárga vagy vörös színű, hosszan elnyúló csíkjainak megjelenése a különböző felületeken. A nappali, szórt fénnyel ellentétben – amely csupán láthatóvá teszi a lokális színeket – az alkonyi fény külön árnyalattal bír, sűrűnek hat, s akár a festék, „lecsorog” a falakról, így képes mintegy megfesteni, bevonni azokat. Egy fehér falat rózsaszínűvé, egy fekete vaskorlátot narancssárgává változtat, és bágyadt tüzétől maguk az anyagok is égni kezdenek, a kövek még utoljára felizzanak, mielőtt az éjszaka folyamán kibocsátanák a bennük felgyülemlett hőt.
Nádor Sára munkája
Nádor Sára e jelenségről szerzett élményeit a többek között Szilason vagy Vértestolnán eltöltött nyarakhoz, az ottani tájban való elmerüléshez köti. Tapasztalatait különböző halmazállapotú anyagok játékba hozásával – és azok transzformációin keresztül – képekké lényegíti át. Rendkívül bonyolult technikai eljárást választ ahhoz, hogy voltaképpeni témáját, e jelenséget mesterséges körülmények között újrajátsza, reprodukálni tudja. Helioshoz hasonlóan ő is fényeket vetít, éget rá a faldarabokra – a szilasi tájban és tájról készített fekete-fehér fotóit egy sötétkamrában Ytong-téglákra nagyítja. Képei azonban (javarészt) nem fekete-fehérek – ahogyan az alkonyi fények festik be a házfalakat, úgy színezi be Sára is a nagyítás előtt vagy után ezeket a téglákat.
Nádor Sára munkái
Általában pasztellkrétával dolgozik. Ha a pasztell a téglára felvitt zselatinréteggel keveredik, olyan kenhetővé válik, mint a lecsurgó festék. Ez után jön a fotóemulzió, majd a nagyítás. Miután kimosta a képet, gyakran újra beleszínez – ezzel is módosítva-manipulálva a fotót, átalakítva a kompozíciót. Az eredeti fénykép így végül felismerhetetlenné válik, a táj átlényegül. Mindez többször megismételhető, réteg rétegre épül. Sára technikája archeológiainak nevezhető annyiban, amennyiben az egymásra rakódott rétegek viszonyát kutatja – ugyanakkor nem az egyre mélyebbre való leásás hagyományos módszerét követi. Fordított irányú archeológiai munkát végez: visszaépít.
Nádor Sára munkája
A tájtapasztalatok élményét őrző, de a folyamat végére átalakuló motívumok szürkületi órákat idéző derengésből válnak ki. Ez a Sára képeit jellemző szürkeség a fekete-fehér fotók tónusainak köszönhető, melyek összekeverednek pasztellkréták színeivel. Aminek következtében Nádor Sára színei visszafogottak lesznek, ugyanakkor a sötétben mégis fényszerűen hatnak, világítanak a homályban. A lemenő nap fényére emlékeztető kurkumával színezett zselatin réteg is halvány, mély ragyogást kölcsönöz a tégláknak.
Nádor Sára munkái
Ahogy Nádas Péter írja az Emlékiratok könyvében: „mikor Helios eltűnik majd kocsijával és lovaival a föld pereme mögött, akkor […] az elmúlástól való rettenetében, remélve, hogy utólér[heti] a távozó napot, csak nem itt maradni! csak nem itt! minden létező a végsőkig fog nyújtózkodni saját árnyékában, s a búcsú fájdalmától minden vörösen végzetes lesz, aranyló”. (Szépirodalmi Kiadó, 1986; 176. oldal.) Nem tudom, feltűnt-e Önöknek, hogy ebben a mondatban mintha rossz irányba, a lemenő nap felé nyúlna meg a dolgok árnyéka. Sára képein pedig mintha ellentétes irányú torzulás történne: nem a dolgok akarnak tovatűnni a horizonton alábukó nappal együtt, hanem a sötét dombok szorongató ölelésén áttörő utolsó fénysugarak próbálnak megkapaszkodni a dolgokban, hogy itt maradhassanak, ameddig csak lehet. De a dolgok felületei túlontúl sikamlósak ahhoz, hogy támpontot nyújthatnának nekik, s így megakadályozzák az idő megakadályozhatatlan múlását. Erre természetesen Sára téglái sem képesek – de az emlékezés e fordított irányú archeológiája közvetetten számunkra is átélhetővé teszi, ami egykor megformálójuk retinájába égett.
