A simára csiszolt fémfalhoz tapadva kúszott, összegörnyedve, óvatosan. Pontosan tudta, hol vannak elrejtve a biztonsági kamerák; kitapasztalta, hogyan lehet kijátszani a fegyveres őrök figyelmét. A szellőztetőrendszer fülsiketítő búgása közepette osont végig a szűk folyosón; feje fölött tompán rengett az acélfal, de a járművek, légkalapácsok zaját elnyomta a szolgálati berendezések szakadatlan zümmögése.
Ahogy a sarokhoz ért, vigyázva átkémlelt a fal pereme fölött. Ketten vannak. Helyes, erre számított. Fejére húzta a légzőmaszkot. Zsebéből kisebbfajta gránátot halászott elő, kibiztosította, és minden erejét összeszedve elhajította. A folyosó pillanatok alatt gomolygó, csípős füsttel telt meg; a két őr kétrét görnyedve, fuldokolva köhögött, s a szemét dörgölte.
Ekkor rohanni kezdett, szemét behunyva, a fal ívét tapogatva. Tudta, merre találja az irányítótermet; nem először járt már itt. A füstből kiérve jobbra fordult, és ott találta magát a hatalmas, dupla páncélajtó előtt. Az elektronikus zár halványan világított; számlapján elmosódtak a jelzések, ahogy az egész épület megállíthatatlanul, finoman remegett a hétfő délelőtti forgalomtól. Megmarkolta pisztolyát és beütötte a kódot.
Zuhanva érkezett a terembe. Oldalára gurult és azonnal a jobboldali irányítópult mögé ugrott, hogy elkerülje a minden irányból záporozó golyókat. Az őrök nem kockáztatják meg, hogy bármelyik vezérlőegységet is eltalálják, így kényteleken lesznek körbekerülni. Térdére emelkedett, és óvatosan a pult széléig csúszott, kikémlelt. Előtte, magasan, a központi vezérlőfal szürke, fénylő tömege. Alatta a padló ütemes rezgése jelezte, hogy az őrség már közel jár. Fölpattant, oldalt vetődött és nekilapult az irányítópultnak. Szeme sarkából látta az őröket, amint tágra nyílt szájjal tátognak, a hangjuk belevész a folyamatos zúgásba. Ekkor végre megpillantotta. Az irányítópult jobb oldalán, áttetsző, vörös műanyag fedél alatt ott lapult a kis, négyszögletes fémbillentyű, rajta két párhuzamos, rövid vonal. Az egyik őr elsütötte a fegyverét. Feltépte a fedelet és ököllel vágott a gombra.
Abban a pillanatban megszűnt körülötte a világ. A rohanó, kiabáló őrök állóképpé merevedtek, rászegeződő tekintetük üvegessé vált, szájuk nyitva maradt. A fegyverek csövéből még gomolygott a füst, de a feléje tartó golyók mozdulatlanul függtek a levegőben.
Dermedten állt ő maga is; a rázuhanó csönd súlya megrémisztette. Lehúzta a maszkot és a padlóra dobta. Körbenézett, hallgatózott; tenyerét a fülére tapasztotta, majd levette, de semmi sem moccant. Odafönt kihalt az élet, a közlekedés megszűnt, az emberek élettelen fafigurákként ácsorognak a helyükön. A zaj, a tompa remegés, ami egészen idáig kísérte, megszűnt.
Némán állt, karját az oldala mellett lógatva, szemét behunyva; hallgatta a levegő ki-be áramlását, amint a tüdeje egyenletesen emelkedett és süllyedt. Szája hitetlenkedve féloldalra húzódott, majd a vigyor egyre szélesebb lett, mígnem hangosan elnevette magát. Néhány lépést tett oda-vissza, és egy dallamocskát kezdett fütyörészni. Megpróbált rá keringőzni, de hamarosan megunta, és inkább kurjongatni kezdett, hahózott, visongott. A kiabálásban elfáradt, lihegve dőlt neki az egyik biztonsági őr hátának. Aztán leheveredett az egyik vezérlőpult tetejére és elszundított.
Amikor fölébredt, fülelt egy darabig, de a csönd, eltekintve a saját légzésének neszétől, tökéletes volt. Hangosan, élvezettel ásított; kinyújtózkodott, elégedetten hallgatta csigolyáinak ropogását. Fölkelt, odasétált a gombhoz, és hátat fordított neki, hogy szembekerüljön az őrökkel, akik fenyegetően, fegyverüket markolva néztek a semmibe. Ujjaival kitapogatta a kis fémbillentyűt, rajta a két párhuzamos, rövid vonallal. Egy másodpercig várt, majd megnyomta.
Abban a pillanatban az addig türelmesen várakozó golyók mozgásba lendültek, és ő holtan esett össze.