Felállt. Lassú léptekkel az ablak felé indult. Ezen a napon még nem volt szellőztetve. A friss levegőre pedig mindenkinek szüksége van. Még neki is, akire a „szobaéletmód” jellemző. Ezt a kifejezést Márai naplójában olvasta, úgy emlékszik talán az olaszországi időszakából. Az író sem vágyott emberek közé menni, gyűlölte a nyüzsgést, a tömeget, a zajt. Igen, a felületes emberi kapcsolatok helyett inkább az egyedüllét, gondolta. Megérezhette ezt unokahúga is, aki ebéd után gyorsan elmosogatott, bekészítette a másnapi ennivalót a tupperware edényekbe és berakta a hűtőbe, felszelte a kenyeret, vizet töltött a műanyag palackba és az éjjeliszekrényére tette, olyan távolságra, hogy el tudja érni, ha esetleg gyógyszert kell bevennie. Aztán elment, mert még mosnia kell, mondta.

Most nem bánta, hogy egyedül maradt. Olvasni akart. Az ágya melletti széken ott tornyosultak a könyvek. Az irodalmi Nobel-díjasokról egy Helikon kiadvány, Márai írókról, költőkről szóló írásai, Hegyi Béla Alkotó időszakok című esszékötete, és a többiek…

„Aki szeret, aki jobban szeret, az hozza az áldozatot ezért a szeretetért.” Ezt még tegnap olvasta az egyik könyvben, meg valami olyasmit, hogy mindig magasabb rendű az, aki szeret, a szeretettnél, és erkölcsileg magasabban áll. Ezen még nem gondolkodott, nem tudja, miért is jutott most ez eszébe. Értékrendjében az első helyen mindig a szeretet állt. Még az egészség is csak ezután következett, hiszen a legnagyobb bajt, csapást is könnyebb elviselni, ha valakit szeretünk.

Az ablak előtt a díszcserjék már akkorára nőttek, hogy nyáron majdnem teljesen eltakarták a szomszédos sárga iskolaépületet. Közelebb lépett, az ágakon verebek ugráltak, csivitelésük hangja felerősödött, ahogy kinyitotta az ablakot. Az utcán mindössze néhány autó suhant el, a város csendes pünkösdvasárnapi délutánját élte.

Megtámasztotta a jobb térdét a radiátorban, kezeivel ránehezedett a járókeretre, hogy egy lépést hátrálva elinduljon vissza az ágyhoz. Lassan mozdult az ablaktól, aztán óvatosan fordította el a keretet, hogy ki tudja kerülni a virágtartót. Jobb lábát araszolva előre csúsztatta, utána a keretet tette előre, meghajolt és ránehezedett, közben a bal lábát a jobb után húzta. Ez már könnyebben ment, érdekes módon a törések után is ez a lába maradt az erősebb. Újabb mozdulat, jobb láb előre, utána megfogta kezével a keret két oldalát, a jobb kéz kicsit előre, mert csak így tud stabil maradni, hajlás, támaszkodás, koncentrálás, aztán a jobb láb után indul a bal is. Még körülbelül tíz-tizenkétszer kell megismételnie ezt, és eljut az ágyig. Két méter távolság. Délután már fogytán volt az ereje, ritkán vállalkozott ilyen hosszú útra. Rövid pihenés után indult tovább. Nyakában meglibbent a mobiltelefon. Először hallani sem akart róla, hogy mindig magával vigye, mintha mindig vészhelyzetre kellene készen állnia. Aztán egy esés után beadta a derekát. Azóta már csak arra ügyelt, hogy a ruhája lehetőség szerint harmonizáljon a gyerekeknek készült piros plüss mobiltartóval, amelyen egy szürke egér volt, és egy felirat: Tiéd vagyok!

A szekrény földig érő tükrében meglátta magát. Egy középkorú nő, rövid fekete hajjal. Megkönnyebbült, amikor az ágyához érve leült. A járókeretet félre tette és lassan feltornázta magát törökülésbe, majd körülnézett a szobában… Szerette a tárgyait. A szemközti üveges szekrényben fényképek: a szülei, a nagyszülei, és a gyerekek, a nővére gyerekei, amikor még kicsik voltak, aztán ahogy egyre nagyobbak lettek, ballagási képek, és a legutolsó, egy esküvői kép.

Arany és ezüst fényképkeret, keret fából és fémből, porcelánból. Keret. Fényképkeret és járókeret. Keretek között éli az életét.

A falon az apai nagyapa megsárgult katonai egyenruhás fényképe. Őt nem ismerte, a második világháborúban hastífusz vitte el valahol Lengyelországban. Mozgósításkor a fia vasutasként szolgált a falusi állomáson, ott búcsúztak el egymástól. Vajon mit mondhattak egymásnak? Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy lehet elbúcsúzni? Azt mondták, hogy amikor a szerelvény elindult, egy 18 éves fiú sokáig futott még a vonat után…

Az ággyal szemközt ceruzarajz, mely egy kisfiút ábrázol, mellette Csikós András festménye. Melankólikus kép, talán azért szerette. Sohasem járt az Alföldön, a képen a végtelen róna, fekete szántóföld, egyetlen kiszáradt fával, amely mellett két emberi alak és egy kutya. A férfi vállán kapa, mellette asszonya. Alul az ég kékje, felhők futnak át, mindössze egy piciny pontban látszik kivillanni a nap.

Meglebbenti a függönyt a szél. A szürke mintás plédet ráteríti a lábára. Az ablak párkányára két veréb száll, óriási ricsajt csapnak. Megijed attól, hogy a nagy verébveszekedés közepette beszállnak az ablakon, és akkor ő hogyan tudja kitessékelni őket a szabad világba? Egy régi emlék jut eszébe. Nyári nap volt, mint a mostani, és a nyitott ablakon berepült a szobába egy galamb. A madár hamar észrevehette, hogy butaságot csinált, de a visszafelé út már komoly nehézségekbe ütközött. Apja seprűért rohant, és vad dühvel ütni kezdte a szürke tollú vendéget. Arca kipirosodott, eltorzult a gyilkos indulattól. A galamb lélekvesztve próbált menekülni, ahogy a seprű újra és újra lendült felé. Ő csak állt, bénultan, és a félelemtől egyetlen hang nem hagyta el a száját. A dráma végülis szerencsésen ért véget, a galamb viszonylag épen kirepült az ablakon.

Még vár egy kicsit, aztán becsukja az ablakot. Hűvös ez a nyár. Időben el kell indulnia, hogy visszaérjen, hogy hat órakor telefonálni tudjon az édesanyjának. Minden nap, percre pontosan hat órakor, húsz hónapja, amióta kórházban van.

Hat óra. Harangoznak. Tárcsázza a számot…