Dorottya házbéli fogadóból
Barátném, tudd, nincs sok időm,
bár e pannoni szemfedőn
a párkák keze elakad,
ha pletykázgatnak néhanap.
Ne kérdezz – úgyse felelek,
vagy, ha igen – nem is neked.
Mikor fogytanak létigék –
értem mellybimbód cseng misét.
Olyas volnál, mint asszonánc,
akár egy dorottyai tánc:
ha följebbszoknyádul a ránc,
kezdődhet a régi vihánc –
arcodiglan nézek oda,
amíg befog a kaloda.
Ellentmondásos a titok:
vergődöm s mégsem mozdulok.
Megzenghetném szép homlokod
s ami mögötte ott lakott:
némaságunk – de már a düh
megcsupált húrú hegedű;
amelynek régi dobozán
oly sokszor még elmotozám:
reumás ujjaim holott
nem is kopogtak tremolót.
Csupán, kik voltunk, írhatom
e távollétnyi papiron
vággyá mit hagytak Berzsenyi
visszalávázott versei!
Különben is: hol a pipám?
Mert parázs nélküli talány
a valóság, amint ezüst
gomolygás hajadba a füst:
hajdani krúdys-hirtelen,
miben már ott a félelem,
hogy mért addig öleltelek,
ameddig voltak még telek,
s egy kastély magára hagyott
fészkén fenekünk lefagyott,
bár oly ringásos boldogan
mint künn rigó az ágbogon.
Barátném, sorsom, lásd, kitölt;
s menekülni magam elől
kevés – bolonddal nincs vitám,
ha ezelőtt volt azután,
mikor magamra hagytalak,
akár az Istent az anyag,
hogy csikordulnának idők –
akár a rozsdatemetők.
Szép kesergőm – szemöldököd
fölhéjáztat egy ősködöt,
visszaüzetni ahova
hajt egy angyal lángostora.
Egy Halley-kométa talán?
Mit itthagyunk, az a hiány,
hidd meg, porunkban akkora,
akár egy kis pók lábnyoma
hotelfalon. Ám: türelem!
Teremtést ring a végtelen;
s én azt a fürtöd szeretem,
amiből volt még szüretem.
