Amikor megfordult a fejemben az autó, már valamivel nagyobb voltam. Nem nagy, csak nagyobb. Eleinte arra kellett figyelni, hogy ki legyen a példaképem, ami nem volt olyan egyszerű, mert bárkit választhat az ember. Legyen mondjuk űrhajós vagy színész, a lényeg az, hogy elvileg ne találkozhassunk.
Az én példaképem először a téeszelnök lett, mert volt kocsija, családja, rendes állása, és mindig úgy állt a haja, hogy bármikor tarthatott értekezletet. Sokszor szerettem volna olyan hajat, de hát hajat nem örökölhet bárkitől az ember. Sajnos azt mondták, hogy a téeszelnök nem lehet a példaképem, nehogy azt higgye, hogy szűk körben gúnyolódok. Akkor mondtam, legyen Gagarin, azt kész, felőlem a téma lezárva, onnantól kezdve gépiesen bediktáltam a Gagarint, ő már nem hihette, hogy gúnyolódok.
Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, csak az volt a baj, nem tudtam szakmát választani. Az osztályfőnök szerint ez azért van, mert vagy túl sok minden érdekel egyszerre, vagy semmi.
Azt azért nem mondhatnám, hogy semmi, mert például fűrészelni nagyon szerettem. Pontosan bejelöltem a fán, hogy hol kell elvágni, rászorítottam valamire, mondjuk a lépcsőre, és elvágtam. Olyan pontosan fűrészeltem, hogy amikor összeraktam anyunak egy polcot a spájzba, csak egy kicsit billegett az egyik lába, de beraktam alá egy radírt, aztán már pakolhattuk is rá a befőtteket. Mondjuk akkor még nem volt befőtt, mert csak akkor határozta el anyu, hogy mostantól lesz szilva, barack, kisdinnye meg lekvárok. Birsalmát, mondtam, ne csináljon, mert attól összeugrik a pofám, mint a fúvós zenekarnak.
Szóval nem volt könnyű szakmát választani, mert lehettem bármi vagy semmi. Akkor apuval beutaztunk a városba, ahol egy intézetben majd fölfedezik a képességeimet. Nagyon izgultam, ráadásul hatkor indult a busz, és nem tudtam rendesen elmenni vécére, ott szorongattam egész nap. A végén aztán bementünk egy presszóba, mert már annyira kellett. Amíg én vécén voltam, apu megevett egy kókuszgolyót, és már fizettünk is, mert a hármas busz után már csak az esti megy, amelyik sokszor egy órát is késik az őzek miatt. Ha nyulat gázol, az még szerencsés, de az őz az leszedi a rendszámtáblát. Csak az a furcsa, hogy a gázolt állatot is ugyanannyiért adja el a vadász, mint amelyiket puskával lövi. Pedig szerintem azért van különbség köztük.
Na, a lényeg, hogy megállapították, hogy gépkocsiszerelőnek kellene lennem, mert például nem vagyok allergiás az olajra. Rajzoltattak velem fát, házat, csak soha nem mondták meg, hogy miért. Gondolom azért, hogy lennék-e kőműves vagy favágó, az kiderül a rajzból. Csak mondjuk kocsit nem rajzoltattak, azt nem tudom, miből vették, lehet, hogy abból, hogy gyorsan össze tudtam rakni a szétdarabolt balatoni képeslapot.
Apu a buszon háromszor is megkérdezte, hogy na, mit szólok hozzá, a végén már azt hittem, hogy alszik és mindig ugyanazt álmodja. Nagyon fáradt volt, mert előző este a kocsmát festették, és csak részben tudták kifizetni a munkadíját. Hát mit szólok hozzá? Azt szólom, hogy biztos igazuk van, mert bebizonyították, hogy a gépkocsié a jövő, én pedig még csak a jövőben leszek gépkocsiszerelő. Igaz, a Márti is volt ezeknél, neki meg azt mondták, hogy a cukrászoké a jövő, mert a jövőben egyre jobb lesz, és ha egyre jobb lesz, akkor nyilván egyre több süteményt is eszik az ember.
Anyu meleg vacsorával várt minket, lecsót csinált, pedig nem lehetett paradicsomot kapni. Apu egész vacsora alatt azon törte a fejét, hogy honnan van a paradicsom, mire anyu magától elmondta, hogy ez az egy egész konzerv. Apu nem mondhatott rá semmit, mert előtte már mondta, hogy finom. Csak a kolbász volt benne igazi. Aztán elővette a szemetesből az üveget, hogy megmutassa. Apu addig nézegette, amíg rájött, hogy nem kéne szemétbe dobni az ilyet, mert a befőttnek pont jól jönne. Anyu elmosta és szent lett a béke.
Onnantól kezdve mindenki tudta, hogy gépkocsiszerelő leszek, és én se mondtam mást. Példakép: Gagarin. Szakma: gépkocsiszerelő. Magatartás: négyes. Szorgalom: háromnegyed. Az a helyzet, hogy magatartásból egyik fiú se kaphatott ötöst, mert nem tudták kideríteni, hogy ki rajzolt pinát az igazgatónő köpenyére, amikor nálunk helyettesített. És csakis a fiúk lehettek, pedig szerintem a lányok mégis csak jobban tudják, hogy néz ki. Azt mondják egyébként, hogy már rajta volt, úgy hozta be kézben a köpenyt, föl se vette. Fél napig ki voltunk állítva az udvarra a köpennyel szemben, hogy megjöjjön az eszünk, de nem jött meg. Hiába mondtuk, hogy nem mi voltunk, az a lényeg, hogy nálunk ment ki öt percre vizet inni, én meg a pad alatt ettem a tízórait, úgyhogy tényleg nem láttam semmit. Egyébként nem tudom, minek volt kinn olyan sokáig, mert öt perc alatt húsz liter vizet is meg lehet inni. Az is lehet, hogy pisilni ment, csak a gyerekek előtt ő úgy hívja, hogy inni.
Na, aztán, hogy vége lett az iskolának, apám egyből be akart adni a téesz szerelőműhelyébe, hogy kiderüljön az igazság, nehogy hiába járasson a városi iskolába szerelőnek.
Anyu elég szépen kérte este a konyhában, úgy suttogott, hogy alig hallottam valamit. Hadd legyen még egy nyara szegény gyereknek, aztán úgyis kezdődik az élet. Apu ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb legyek férfi és álljak a magam lábára, és ne az övére. Anyu még sírt is, hogy nem ilyen voltál, amikor először lekönyörögted rólam a bugyit, hogy csak egy kicsit bedugod, és most nézd meg, itt az eredménye, te akkor vígan elélveztél, most meg nem hagyod, hogy az eredmény élvezze az utolsó nyarat az életében.
Teljesen úgy hangzott, hogy jövő tavasszal meghalok, de apu nem engedett nyaralni, egy hét múlva mennem kellett a téeszbe.
Anyu csinált négy szendvicset, hogy legalább ne éhezzek, ha már fázni nem fogok ebben a kánikulában. Hatra kellet kiérni, biciklivel mentem a földúton, mert arra rövidebb, még ha több kutya is van a földeken.
Mire kiértem, nem volt ott senki, mert öt percet azért lehet késni, én meg azt hittem, hogy eltévedtem. Akkor jött a művezető, kinyitotta a csarnokot és mindenki munkához látott, csak hozzám nem szólt senki. Én meg nem tudtam mit kérdezni. Olyan tíz óra tájban vették észre, hogy ott vagyok, mondjuk addig is nézegettek, csak messziről. A művezető megmutatta a jelenléti ívet, aztán törte a fejét, hogy mit is kezdjen velem. Végül adott egy kis motort, hogy szedjem szét, jegyezzem meg, hogy melyik csavart honnan szedtem ki, aztán rakjam össze.
Ebédig nagyon szépen szétszedtem, kis tálba raktam a csavarokat, aztán kiültünk a diófa alá, megettem mind a négy szendvicset. Délután nekiálltam összerakni, és sikerült is, csak egy csavar maradt ki. Ez így nem jó, magyarázta a művezető, meg kell lelni annak is helyét. Az egész nyarat ezzel töltöttem, apám meg nem íratott be miatta. Augusztus végén rajtam röhögött mindenki, mert állítólag a nyolcas anyát a művezető dobta a tálba ebédszünetben. Így aztán ősszel mehettem apámmal istállókat festeni a tehenekhez és még csak öt percre se voltam gépkocsiszerelő.
