Kárpátok nekem a zselici dombok
és zúgó Tisza, a lomha Kapos,
sorsom sodrának megtisztuló árja
emléket és vágyat szelíden összemos;
messzeség és mélység partok közt feszül,
hogy ne maradjak soha egyedül.

Téged kerestek a nélküled volt álmok
érted vérzett először a szám,
odaadtam mindent, hogy benned visszakapjam
és megtaláljam végre a hazám.

A szép szó szerelme itt nyitott virágot,
a gyáva gyermek harcot itt tanult,
a kövek ereje itt adott nyugalmat,
s a fanyar füsttel messze szállt a múlt;
félszeg parasztból tiszta szemű embert
itt kovácsolt az edzett értelem,
a tétovaság itt tanult fegyelmet,
a biztatásra nyílt mosoly felelt.

Ez a táj fésült viharból engedelmet,
s ha összesúgtak csonka ágú fák,
a sápadt örömök villogó vásznait
elém teregették a csöndes tanyák.

Ha szíven ütött a fekete irigység,
s néha bekormozta arcomat a bánat,
a sugaras holnap szépülő reménye
engesztelő kézzel küldött el utánad.
A föld, az emberek, gyermek, feleség,
a nyárfák közt bujkáló messzeség
így ért hozzám egészen testközel,
minden hitem most már csak téged biztat,
minden szerelmem már csak téged ringat
és el nem csukló karral átölel.

Hazám voltál, mikor nem láttalak még,
s hazám leszel, ha én már nem leszek rég,
törvény ez bennem megbonthatatlanul,
sorsom lettél, ritmus a dalomban,
összhang és szépség ezüst nyugalomban,
nem félek, ha a vad szél szembefúj.