(Egy portrékiállítás megnyitására)

A színek szárnyas fáklyái föllobognak,
fényben fürdetnek szándékot, sorsot, vágyat,
és fölragyogtatják kérdő szemünknek
a szépséget zengő harmóniákat;
békét ölel a világ;
az ember – mint a virág
reménykedve a holnapra gondol,
szívében szelíd vágy dorombol,
biztatásunktól zsonganak a fák;

engesztelődve elénk terül minden,
sugarak tűnnek át lázas kérdéseinken,
a tér, az idő, a tett, a gondolat,
– a törékeny, vaskos, elgyötört kezek
formába forduló végzetek –
még simogatnak, még ölelnek,
lehanyatlanak, integetnek –
a révedő, parázsló, hívó szemek
kérdeznek, biztatnak, elmerengenek,
– és akik innen már messze járnak,
visszafelelnek a csukott szájnak:
életek, szándékok, sorsok,
örömök, bánatok, gondok
elibénk toppannak és szólnak hozzánk,
úgy, mintha mi is nekik szólnánk,
s mintha ismernénk egymás titkait,
mindig üzenünk egymásnak valamit…

……………………………………………………………

A tér, a szín, a gondolat, a forma
sugárzik itt nyitott keretbe zárva,
mint a búcsúzó, aki visszaint még,
de már nincs semmi külön kívánsága,
csak fölmutatni és láttatni akar
a mélység titkait napfényre hozva,
hogy a világ ragyogja be szemünket,
s a mű az igazat visszaragyogja.