1998 szeptemberében Párizsba megyek.
anyám testvére akkor emigrált,
mikor semmi értelme nem volt már
szökni, az ország, a nép
mindennek a végét járta,
de Olja egy nap összecsomagolta
két nylon harisnyáját és a szoknyáját,
új szappant vásárolt, papírba tekert
mindent és egy szerda reggelen
átszökött a szovjet határon.
ő maga sem tudta elmesélni soha,
hogyan is jutott el pont Párizsig.
nem volt ott régi szerelme,
sem rokonunk,
akihez bújhatott volna.
Apám rokonai olyan gazdagok,
hogy mindig magáznom
kellett őket.
Nem szerettek hozzám érni,
a fülem mellé adtak,
valahova a levegőbe,
puszit.
A harmadik szeretője után,
a kilencvenes évek végén,
kihívott magához
bennünket Olja,
de csak egy repülőjegyre
való pénzt küldött.
Abból anyám
egy pár új ruhát
varratott nekem
és vonattal küldött
Franciaországba,
repülőgép helyett.
Párizsban a konyhában alszok,
bordó bársonnyal letakart
kemping ágyon.
Nagynéném az egyetlen szobában
minden este szeretkezik.
Az emigráns oroszok
egyáltalán nem szépek.
Mindegyik halkan beszél
és közben nem mond el
semmit.
Olja olyan szomorú, ott,
abban a csillingelő, kivilágított
Párizsban, hogy szeretném
megölni, ne szenvedjen tovább.
A kemping ágyon fekve,
esténként elképzelem,
hogy míg Olja alszik, lassan
az arcába nyomom a párnát.
Ez nem oroszhoz méltó,
de nincs revolverem.
Az arcába nyomom a párnát,
Olja fegyelmezetten,
kezeit a két melle
közé teszi és sír,
de már a megkönnyebbüléstől
és közben halkan
énekel, oroszul, hálával, nekem,
hogy végre megszabadítom önmagától,
és átvállalom a poklokat majd.
