Szombathy Bálint: Városjelek
Szombathy Bálint multimediális és nyelvi-ideológiai szempontból többfelé ágazó munkásságának egyik fő csapásán találjuk a városi környezetben végzett vizuális jeltani kutatásait, melyeknek kezdete 1971-re nyúlik vissza. A mozgalmas történeti korszak strukturalista és szemiológiai tanításai, új szempontú nyelvi megközelítései vezették Szombathy-t arra az elhatározásra, hogy a zárt műtermeken és kiállítói tereken kívül – a közterületeken – keresse munkálkodásának helyszíneit, mint ahogyan tette városi, vagy természeti környezetben véghezvitt akcióiban. A művész, aki soha sem foglalkozott festészettel és szobrászattal, az urbánus élettérben mozogva olyan spontán nyelvi jelenségekre, névtelen szerzők tevékenysége nyomán hátrahagyott vizuális jelképződményekre figyelt fel, melyekről úgy vélte, hogy teljes mértékben kielégítik festészeti-szobrászati elvárásait, így hát lefotózva saját műveiként fogadhatja, illetve fogadtathatja el őket. Ahhoz tehát, hogy festményei és plasztikai alkotásai legyenek, nem kell ténylegesen festenie és szobrászkodnia, elég, ha az adott nyelvi-esztétikai jelenséget fotón rögzítve kiemeli a környezetéből. Az alkotói kisajátítás modernista gesztusával több száz felvételből álló gyűjteményt alakított ki, melyeknek tárgya egytől egyig talált eredetű, vagyis objet trouvé.
Szombathy Bálint: Városjelek
A művész a számára vonzó vizuális jelenségekre főként az épületfalakon lelt rá. Felfigyelt többek között azokra a négyzet, vagy kör alakú üres felületekre, amelyek konkrét üzeneteket tartalmazó cég- vagy reklámtáblák eltávolítása nyomán, illetve korrózió, festékpattogzás következtében jöttek létre. A nyelvi roncsolódás különféle folyamatait vizsgálva osztályokba sorolta őket, melyeknek közös jellemvonása kivétel nélkül az volt, hogy néhai tartalomközvetítő funkciójuk jelfunkcióvá alakult át és metanyelvi minőséget vett fel. Az üres felületeket Szombathy a konkrét-, a primőr- és a szuprematista festészet nyelvszűkítő végkövetkeztetéseként ismert üres vászon művészetfilozófiai problematikájával helyezte párhuzamba. Külön alosztályba sorolta a fa- vagy fémkerettel körülfogott üres felületeket, olyan kérdéseket vetve fel, melyek a festővásznak keretezésének problematikája felé nyitnak csapást. Figyelmét az sem kerülte el, hogy a jelenkori nagyvárosokban megjelent az üres felületeknek egy újabb fajtája, amely a különféle illegális – jobbára politikai hátterű – szövegek egyszeri vagy többszöri átfestése nyomán alakult ki, és napjainkban fokozottan dívik.
Szombathy Bálint: Városjelek
Ugyancsak a házfalak nyelvi állományát kutatva figyelt fel azokra az ecsettel felvitt színminta-felületekre, melyek az absztrakt festészet alapmintáival mutatnak egybeesést. A homlokzatok kifestését végző ismeretlen falfestők által hátrahagyott kérészéletű színmozaikokban Szombathy a magasművészet nyelvi standardjaival való analógiát látott meg.
Az ide tartozó alkotástípusok harmadik nagyobb csoportját az ugyancsak a városi élettérben dokumentált, eredetileg haszonelvű célokat szolgáló plasztikai alakzatok képezik, amelyek viszont szobrászati párhuzamokat vetnek fel. A falfestményekhez, vagy az üres táblanyomokhoz hasonlóan ezek a térkiterjedésű formák – elektromos kábelek – sem végső, hanem átmeneti állapotokat jelölnek. A fotókon efemernek mondható esztétikai állagukban, a változás és az eltűnés állapotában érhetők tetten. A néhány évtizede fényképezett jelenségek már rég nincsenek meg, mivel napok múltával besüllyesztették őket az épületek falaiba. A művész még épp időben érte őket „tetten”, esztétikai tulajdonsággal ruházva fel véletlen formázta alakzataikat.
