Vajdaság Kortárs Művészeti Galériáját 1966-ban alapították, státuszát 1996-ban múzeumi szintre emelték. Az intézmény megalakulása óta gyűjti a tartomány legkiemelkedőbb képzőművészeinek alkotásait. Kollekciójának időbeli fesztávja az 1950 és 2012 közötti időszakot öleli fel. A gyűjteményben számos olyan vajdasági magyar alkotó műve kap helyet, akinek munkássága jóval túlmutat a helyi kereteken, beékelődve a néhai Jugoszlávia művészetének történeti vázába. Többen közülük jelentős magyarországi kapcsolattal és szellemi kötődéssel rendelkeznek, ám sokukat – érdemtelenül – nem ismer kellően az itteni szakma. Valószínű, hogy mindez a hiányos vagy nem kellő szintű intézményi kapcsolatrendszer fogyatékosságára vezethető vissza. Az újvidéki múzeumnak sajnos nincs magyar művészettörténésze, aki lendíthetne az ügyön.
Az újvidéki kortárs múzeum gyűjteménye 2002-ben mutatkozott be a szerb fővárosban, egyértelművé téve, hogy Vajdaságban sokkal izgalmasabb művészetet hoznak létre, mint Szerbia más részein. Elsősorban abból adódóan méghozzá, hogy az avantgárd eszmékkel átitatott progresszió mennyiségileg és minőségileg is magasabb szintet ütött meg itt, mint a Belgrádtól délre eső területeken. Ennek természetesen történelmi okai vannak. Annak viszont egészen más áll a hátterében, hogy a helyi modernista törekvéseket miért hallgatták el sokáig még a vajdasági vezető művészettörténészek is. Elsősorban azért, mert a progressziót főleg magyar származású alkotók képviselték.
A helyi művészettörténészek a hatvanas-hetvenes években rendre mellőzték a szabadkai és az újvidéki progressziót, amely nemcsak a regionális értékrendet kérdőjelezte meg, hanem a társadalmi-politikai és szociális intézményrendszert is súlyos következményekkel járó bírálat tárgyává tette. Ennek következtében az akkori Jugoszláviában három művészt ítéltek tényleges börtönbüntetésre, mindhármat Vajdaságban. A másik ok a tartomány és a köztársaság közötti hagyományos ellentétekre vezethető vissza, vagyis Belgrád mindenkori gazdasági és kulturális dominanciáján alapul. Jellemző, hogy bár a konceptuális művészet tágabb fogalomkörébe tartozó (ellen)művészeti jelenségek Vajdaságban előbb jelentkeztek, mint Belgrádban, mégis rendre a fővárosi alkotók kapták meg a nemzetközi szerepléseket feltételező szakmai támogatást.
Az antagonizmus magyarázható továbbá Dél és Észak hagyományos ellentétével is, amely mögött nemcsak gazdasági eltérések rejlenek, hanem elsősorban geopolitikai sajátosságokra visszavezethető kulturális és mentalitásbeli különbségek. Északról, Közép-Európából nézve Vajdaság rendszerint a kontinens és a Balkán-félsziget közötti tamponzónát jelentette, olyan soknemzetiségű és multikulturális térséget, amely a Balkán szomszédságától függetlenül is rendre az európai értékrendet érvényesítette, bárhová is tartozott cseppet sem nyugodt történelme folyamán. Másrészt a szerbiai Délen gyökeret vert nemzeti homogenitás észjárása mindig is gyanúval és értetlenséggel tekintett Vajdaság európai kötődéseire, idegennek érezve azt magától. A változó országhatároktól független szellemi mozgások erősen behálózták ezt a sík vidéket, ahol az európai „belterület” civilizációs vívmányai természetszerűen honosodtak meg, lépést tartva a korral.
Művészeti vonatkozásban ez azt jelentette, hogy az ottani tehetségek az európai nagyvárosokba, elsősorban Münchenbe és Bécsbe igyekeztek tudásukat gyarapítani, útjuk során pedig kevés kivétellel megálltak Budapesten, ellátogattak továbbá Nagybányára és a tapasztalt minták alapján helyben is megszervezték a művészeti életet. Az avantgárd eszméinek elhintését illetően egy történelmi esemény, tudniillik a Tanácsköztársaság bukása játszott döntő szerepet, amikor is számos magyarországi író és képzőművész emigrált Vajdaságba, miután a pécsi Szerb-Magyar Köztársaság sorsa megpecsételődött, amelyben ez a szellemi közösség egy rövid időre menedékre lelt. Az új, legtöbbjük számára ideiglenes hazában a szellemi élet felpezsdítésén fáradoztak, kihasználva korábbi tapasztalataikat és kapcsolataikat, de mindenekelőtt korszerű művészetszemléletüknek biztosítva kifutási terepet. Legtöbbjük a helyi magyar művelődési-művészeti közegben – elsősorban az irodalomban – találta meg a helyét Szabadkán, Újvidéken és Nagybecskereken, de néhányan a jugoszláv kultúrszférába is sikeresen beilleszkedtek, Belgrádot jelölve ki otthonukként.
Az újvidéki Modern Művészetek Múzeuma által előkészített 2002-es kiállítás a vajdasági avantgárd különböző korszakainak, műhelyeinek és stílusirányzatainak közép-európai kapcsolatait és természetes kötődéseit vizsgálta. A századelőn az ottani szerbek elsősorban a francia szürrealizmus hatása alatt alkottak, míg a magyarok a kassáki aktivizmusnak váltak igehirdetőivé, de felvették a kapcsolatot a belgrádi expresszionistákkal és a zágrábi székhelyű délszláv dadaistákkal is, ebben a tekintetben is kötelezőnek érezve a MA folyóirat nemzetközi irányultságát, kozmopolitizmusát. Mindeddig csak nagyon keveset tudtunk azokról a dadaista matinékról, melyeket a Csuka Zoltán vezette Út című aktivista folyóirat szervezett Vajdaságban 1922-ben, többek között Újvidéken, Szabadkán és Nagybecskereken, de valószínűleg Zomborban és Szenttamáson is. A szabadkai „dada-klub” tevékenységére vonatkozó kutatást Cindori Mária végezte el, aki olyan forrásokra bukkant, melyek szerint annak idején kétnyelvű dadaista rendezvényeket tartottak Vajdaságban. A művészettörténeti összegzés szerint a dadaista hullám Vajdaságban inkább az irodalmi életben éreztette hatását, a képzőművészeti avantgárd pedig túlnyomórészt a kubizmus (Milan Konjović, Zombor) és az expresszionizmus (Balázs G. Árpád, Szabadka) talaján tudott magának érvényt szerezni. Az utóbbi stílusirányzat egyik későbbi kultiválója, a topolyai Ács József festészete taposta ki az utat az enformel felé, amelynek két legkiválóbb helyi képviselője a hatvanas évek elején a szabadkai Petrik Pál és az újvidéki Bogdanka Poznanović volt. Az enformel és az ugyancsak a redukció szándékát tettlegesítő minimalizmus (Mira Brtka, Mileta Vitorović, Újvidék) ikonográfiájában megmutatkozó tárgynélküliség volt az előzménye a hatvanas évek végén beköszöntő konceptualista művészetszemléletnek, amely termőtalajra lelt és különös népszerűségre tett szert a vajdasági szellemi élet azon ifjabb képviselőinek körében, akiknek pályája 1968 táján indult.
A néhai szabadkai dadaista tevékenység ugyan nem hagyott hátra tárgyi emlékeket, a mozgalom szellemiségének felélesztésére mégis ugyanitt, ebben a magyar, szerb és horvát kultúrhatások övezte városban történt kísérlet, miután többségében magyar nemzetiségű, illetve kivétel nélkül magyarul is beszélő, és a magyar kultúrában és művészetben többé-kevésbé jártas fiatalok 1969-ben megalapították a Bosch+Bosch csoportot, az új művészet első szerbiai sejtjét (Slavko Matković, Szombathy Bálint, Kerekes László, Szalma László stb.). Különös természetű, mixed media-jellegű munkásságot bontakoztattak ki és szinte kollektívává való formálódásuk másnapján bekerültek az időszerű jugoszláv művészet vérkeringésébe, miután Ljubljanában és Zágrábban már léteztek párhuzamos alkotói jelenségek, Újvidéken (Kôd csoport) és Belgrádban (Marina Abramović, Raša Todosijević stb.) pedig éppen hogy létrejövőben voltak. A szabadkaiak emellett meghatározó kapcsolatokat alakítottak ki azonos szenzibilitású magyarországi alkotókkal is, mintegy folytatva azt a szellemi áramoltatást, melyet a századelő kassáki aktivistái emeltek példaértékűvé.
A vajdasági csoportok tevékenységében a vizuális művészetek és a szépirodalmi műfajok sajátos szintézise, kölcsönhatása figyelhető meg. Az újvidéki konceptualizmus képviselői közül sokan irodalmi-nyelvészeti tanulmányokat végző szövegművészek voltak, másokat a társadalmi-politikai angazsáltság dadaista-anarchista lelkülete formált. A különböző műfajok összejátszásának – ennek a nemes dadaista hagyatéknak – tudható be továbbá, hogy a konkrét-vizuális költészet és általában a grafovizuális irodalom Szlovénia kivételével sehol az országban nem volt oly termékeny, mint Vajdaságban.
Míg az újvidéki csoportok tagjai a kollektívák felbomlását követően javarészt felhagytak az alkotással, a Bosch+Bosch vezéregyéniségei tovább építették egyéni opusukat. Kerekes Lászlót az újexpresszionizmus, illetve a transzavantgárd első jugoszláviai úttörőjeként tartjuk számon, a már a hatvanas években happeningjeivel figyelmet keltő Ladik Katalin a hangköltészet nemzetközi rangú művelőjeként folytatta tevékenységét. Szombathy Bálint performanszai és a kommunista jelképrendszert alkalmazó, a kilencvenes évek jugoszláviai megrázkódtatásait tematizáló installációi úgyszintén meghatározzák a kort, amelyben létrejöttek. A fiatalon elhunyt és a magyar művészeti közegben is otthonosan mozgó szabadkai Slavko Matković, valamint a topolyai Csernik Attila a vizuális költészetben ért el jelentős eredményeket.
Bár még nem kielégítően részletekbe menő, Vajdaság Kortárs Művészeti Múzeumának állandó gyűjteménye alapjában véve hű képet fest a múlt századi vajdasági avantgárdról, amelynek csatározásaiból jelentős számú magyar alkotó vette ki részét. Számos információ rajtuk keresztül került át Közép-Európából a lentebbi vidékekre, de munkásságuk mindenekelőtt a régió szellemi teljesítményét gazdagította és hozta egy szintre a vezető központok művészetével, feledtetve azt a szellemi kullogást, amely miatt Kosztolányi Dezső és Szenteleky Kornél annak idején annyiszor kifakadt.