Bevezető
Magyarország szobrászatában a hatvanas-hetvenes évek során általánosan tapasztalható jelenség, hogy a plasztikai gondolkodás felszabadult korábbi kötöttségeiből. A fiatalok alkotásaiban olyan tartalmi és formai megoldások jelentek meg, amelyek fokozatosan megtörték a szobrászat műfajának addigi tradicionális, klasszicizáló historizmuson vagy realizmuson, esetleg az épp meghaladott szocialista realizmuson alapuló tradícióját. Az új nemzedék legjelesebb alkotói ellenálltak a 19. század szellemét őrző hagyománynak is, amely a fent említett szellemben készülő köztéri plasztikákon uralkodott. A Kaposváron élő Bors István szobrászművész(1) egyike volt e megújító fiatal művészeknek. Bors a kortárs somogyi képzőművészet kimagasló alakja volt. Formabontó művészi kísérleteit és szellemi szabadságát tekintve a 60-70-es évekre meghatározó szerepe lett Kaposváron szűkebb és tágabb környezetében egyaránt. Megalkuvást nem tűrő gondolkodásmódjával, puritán művészi etikájával nagy hatást gyakorolt a körülötte lévő fiatalabb nemzedékre, azok gondolkodásmódjára.
Pályája jellegzetes példája a magyar művészetben zajló fejlődési folyamatnak: műveiben fokozatosan szakadt el a szobrászat hagyományos megoldásaitól, és utat nyitott olyan hatásoknak, melyek megváltoztatták kifejezésmódját. Alkotásaiban szabadon felhasználta az emberiség kultúrtörténetének művészeti eredményeit. Kalandozott a művészet különféle földrajzi és időbeli dimenzióiban, közben felfedezte a primitív és az antik művészetet, a folklór, a paraszti kézművesség és a gyermekrajzok világát és műveibe mindenféle kötöttség nélkül építette e formai tanulságokat. Magyarországon egyedülálló megoldásokat talált a folklorizmus, illetve a mezopotámiai és egyiptomi civilizációk képi nyelvének aktuális politikai-hatalmi szimbólumokba történő átfordítására. Anyaghasználata, motívumköre, sajátos jelrendszere összességében az ember és társadalom viszonyrendszerét elemzi. Nagy hatású munkássága egyfajta kiindulópont, amely meghatározó értékké vált a fiatalabb nemzedék számára.
A hagyaték
Bors István szobrászművész 65 éves korban hunyt el. A művészi hagyaték, amelynek szűkebb részét bronz kisplasztikák teszik ki, a család tulajdonában maradt. Bors István özvegye, Honty Márta textilművész(2) még életében rendelkezett ennek a kollekciónak a biztonságba helyezéséről: a műtárgyegyüttes egy Kaposvár városával kötött letéti megállapodás után a kaposvári Vaszary Képtárba került.(3) A képtárban található hagyaték nagyjából 130 kisplasztikából áll, melyek között az életmű legjelentősebb és egyben legjellegzetesebb tárgydarabjait találjuk meg. E kollekció tartalmaz egy 83 darabos rajzsorozatot is, melyen a művész szobrokat előkészítő tervvázlataival, inspirációkat rögzítő képi gondolataival szembesülünk. Ez utóbbi az alkotói folyamat különleges dokumentációja: azt reprezentálja, miként vált művészi elképzeléssé a látványelem: először élő, mozgó variabilitású rajzzá, majd háromdimenziós plasztikai formává.
Honty Márta halálát követően a művész leánya, Bors Katalin gondoskodott a hagyaték további részét képező tárgyanyag biztonságáról. Így ez utóbbi, nagyobb mennyiségű kollekció a Rippl-Rónai Múzeumnál került letéti elhelyezésre. E gyűjteménycsoport– főként viasz, elenyésző számban gipsz és agyag matériából álló – kisplasztikákat, érmeket, reliefeket és maketteket, a szobrászi gondolkodás folyamatát dokumentáló műtárgyakat foglalja magába, melyekből később az – adott esetben – nagyobb méretű művek készültek. Mellékletükként jelen vannak a munkafolyamatot kiegészítő tárgydarabok, alkatrészek, töredékek és gipsz negatívok. Bors alkotásaihoz még fényképek, újságcikkek, zsűri jegyzőkönyvek és Honty Márta munkásságát kísérő dokumentációk, textiltervek is kapcsolódtak. Összességében a Bors Istvánhoz kapcsolódó műtermi anyag nagyjából 200 darab kisplasztikából áll. A tárgyak közül egyeseket – elsősorban a legkiérleltebbeket – a művész bronzból vagy műanyagból már kiöntötte, más esetekben a viaszból megformált darabok egy-egy megvalósult mű formavariációját képezik. Természetesen találhatók a hagyatékban olyan alkotások is, amelyek ismeretlenek voltak, és nem feltétlenül kiérlelt formájukkal, inkább gondolatindító ötletmivoltukban, asszociatív tartalmunkban hatnak.
Bors István szobrászi munkásságában tapasztaljuk, hogy egy-egy gondolat sokféle formában és anyagban öltött nála alakot. Gyakoriak az időbeli átnyúlások, és gyakran fordult elő, hogy egy-egy elképzelését ciklusokban, variációkban foglalta össze. Hosszú időn keresztül foglalkozott ugyanazzal a témával. A kiinduló ötleteit éveken, sőt évtizedeken keresztül dédelgette magában: elsősorban arra törekedett, hogy kiérlelt elképzelései köztéri művekben valósuljanak meg. Ezért eleinte csak viasz plasztikában létezett egy-egy mű vagy művariáns, ami sok évvel később kapott kész, időtálló – bronz vagy műanyag – formát. A múzeumi letét kisplasztikái tehát sok esetben a nagyméretű művek előzetes makettjeinek, formaterveinek is számítanak.
Bors István a szobrait nem faragta, hanem képlékeny anyagból modellezte olyan módon, hogy a formát közvetlenül agyagból vagy gipszből, leggyakrabban pedig méhviaszból alakította ki. A múzeumi letét legnagyobb része is méhviaszból készült, ugyanis ez volt a Bors István által használt elsődleges kiinduló anyag. A makettek kisméretűek, és közvetlenül leolvasható róluk a művészi alakítás szerves folyamata. A munka során először „(p)apírra rajzolta az elképzelését, kis fadeszkára drótvázat erősített, begyújtotta a mécsesét és méhviaszt puhított. Halk zene és rádióműsor mellett rágyúrta a képlékeny anyagot a drótvázra. A húsz, harminc centi magasra készülő szobor kellemes illatú, sárgásbarna színű testet kezdett ölteni. Az aprólékos részleteket felmelegített orvosi szikével formázta meg”(4) – jelenítette meg e folyamatot a szemtanú. A viasz kisplasztikák nagyszámú variációi és e variációsorok időbeli elsőbbsége nem jelenti azt, hogy Bors ne tartotta volna őket kész, autentikus, művészi értékkel bíró alkotásoknak. Kidolgozottságuk, a művész által készített, gondos patinázásuk arra utal, hogy egyenértékűnek tartotta őket más, időállóbb anyagból készülő plasztikáival. Egy alkalommal arról beszélt, hogy szívesen ki is állítaná őket, csupán a szobrok sérülékenysége akadályozta meg őt ebben. Mindig a plasztikában megfogalmazott tartalom volt a lényeges számára.(5) A makettek másik alapanyaga a gipsz, amely a viaszhoz hasonlóan sérülékeny matéria. E puha, könnyen alakítható és így ideiglenesnek szánt anyagok komoly problémát okoznak a hagyaték gondozásában, ugyanis a műtermi hagyatékban több olyan – jobbára viasz – töredék van, amelyek kiegészítésre szorulnak. A sérült műtárgyakat – amennyiben a szobrászi elgondolás rekonstruálható – a meglévő részdarabokból kell újra összeállítani. A jövőbeli rekonstrukcióhoz lehetőséget nyújt az a tény, hogy a múzeum e töredékes tárgydarabokat is megőrzi.
Bors István műtermében, a műtárgyak között olyan, a művész által gyűjtött mesterséges és természeti tárgyak– korhadt fatörzsek, kövek és kavicsok, kovácsoltvas szerszámelemek – is találhatók voltak, amiket feltehetően inspirációként használt az organikus, szerves formák megalkotása során. Egyik ilyen „talált műtermi tárgyat”, egy szúette fadarabot a művész posztamensre is helyezett.
A Vaszary Képtárban, illetve a múzeumban elhelyezett kétféle gyűjtemény egyes darabjai egymása épülő és egymást kiegészítő kollekciót képeznek, melyek vizsgálatakor a rajzoktól, mint első megfogalmazásoktól a szoborterveken és variációkon át az érett művekig jutunk el. Összességükben a művész életét átfogó ötven alkotói év plasztikai kísérletei. E sokféle tárgycsoport segíti az életmű kibontását a művész legkorábbi főiskolai tanulmányi időszakától kezdve a haláláig. Jelen tanulmány a múzeumi letét elsődleges felmérését tartalmazza, melyben adatokkal és részben fotókkal dokumentáljuk azokat a műveket, amelyek kiemelkedő daraboknak számítanak. Néhány ezek közül sérült vagy hiányos, a leírásban ezt a tényt jelezzük. Az egyes műveket az életműben elfoglalt időbeli helyük és a témakörük alapján csoportosítottuk ciklusokba. A tanulmányban fontosságuk miatt kiemeltünk bizonyos motívumköröket, melyek stilisztikailag behatárolható kifejezésmódokat képviselnek, és az életmű alakulását meghatározóan befolyásolták. Ugyanakkor itt jelezzük, hogy az elemzett tárgycsoportok nem ölelik fel a Bors életmű rendkívül differenciált tematikáját.
Korai művek
Bors eredetileg sportolónak készült: ő maga mondja, hogy a korcsolyázás iránti szenvedélye terelte abba az irányba, hogy szobrokat kezdett el készíteni. „Sportolni szerettem volna abban az időben, és eszembe nem jutott, hogy a Képző Gimnáziumba menjek. Lehetetlen egy alak voltam ekként, s ettől a perctől kezdve Gerő Kazi(6) megsértődött – és többé soha az életemben nem mentem szakkörbe. Aztán eltelt több mint négy év, és akkor beleszerettem a korcsolyázásba. De hát hogy lehetett korcsolyázni Kaposváron? Akkor azért voltak még telek s jégpálya is, s én elkezdtem korcsolyázó, idézőjelbe téve: szobrokat csinálni. Megvannak ezek. S akkor kezdtem gondolkodni azon, hogy valami ilyen irányba kellene mozdulnom. Csak annyit tudtam, hogy az Iparművészeti Főiskolára lehet jelentkezni kerámia szakra. Nemes egyszerűséggel oda jelentkeztem.”(7) Tizennyolc éves korában, az Iparművészeti Főiskolára történő jelentkezés idején készült a Korcsolyázók című munkája – az első fiatalkori plasztika, amely a szocialista realizmus, Vera Muhina ismert művének szokványos beállításában készült. Ez volt a kiindulópont.
A Bors István felfogását elsődleges befolyásoló művészi tanulmányokat az 1956-1961 között elvégzett Magyar Iparművészeti Főiskola és az ott töltött évek hozták. A döntő impulzusokat mesterétől, Borsos Miklóstól kapta. Valószínűleg ebből az időből származik az a két lemezdomborítás, amelyek jellegzetes főiskolai műteremi beállítások. Az alakok tanulmányjellegűek, egy kezdő fiatal művész szárnypróbálgatásai, melyeken felmérhetjük, hogy a főiskolán megtanulta az összefogó, tömör formaadást, a redukált fogalmazást és a komponálás alapszabályait.
A tanultak önálló invenciójú művekben történő összegzésére, majd saját művészi nyelvének kialakítására Borsnak a főiskola után, Kaposvárra történő visszaköltözésekor volt lehetősége. Saját maga számára legfontosabb feladatként a nagyméretű köztéri szobrok készítését tűzte ki, ezt tekintette a szobrászművészet legkomolyabb feladatának. A korszak a monumentális szobrászat virágkora volt Magyarországon.(8) 1956 után a konszolidációra törekvő Kádár-éra komolyan vette az ország képzőművészeti kulturáltságának „alkotásokon keresztül történő emelésének” kötelezettségét: az új szocialista művészetpolitika lényegében a köztéri alkotásokon keresztül jutott el a közönségig. A közterekre kikerülő művek száma mindenütt robbanásszerűen nőtt az országban: Kaposváron az ötvenes évek művészeti pangása után a következő évtizedben 21 darab, a hetvenes években 22 darab, míg a nyolcvanas években 27 db köztéri plasztikát állítottak fel. Bors István hitt a szobrászat közösségi funkciójában, a szobor kollektív üzenetet közvetítő erejében, aminek legerősebb megnyilatkozása elsősorban a nyilvános tereken valósulhatott meg. Abban a reményben végezte a főiskolát, hogy monumentális alkotásai a köztereket díszítik majd. A kisplasztikáit e nagyobb kompozíciók előtanulmányaiként, vázlataiként készítette és arra törekedett, hogy nagyobb léptékben is megvalósulhassanak. (Azokat a szobrászkollégáit, akiknek a munkásságában a kisebb méretek domináltak és kizárólag intim művek megalkotására törekedtek, ironikusan „kisplasztikusoknak” nevezte.(9) Első nagyobb méretű munkái mégis sok nehézség árán készülhettek el: mestere főiskoláról való távozása után diplomamunkájának fogadtatása is szerencsétlenül sikerült.(10) Mint mondta: önkéntes száműzetésbe menekült: a főiskola utolsó évében visszajött a családjához Kaposvárra. „Én nem azért jöttem haza, mert ez volt lelkem minden óhajtása, hanem mert Borsos eltávolítása után beszűkültek a lehetőségeim, mint a dominó: összedőltek. S maradt Kaposvár.”(11)
Archaikus hatások: korék és kuroszok
Bors István visszaemlékezései során gyakran hivatkozott mesterére, Borsos Miklósra. Az ő útmutatásai nyomán figyelt fel az archaikus kultúrákra, elsősorban a Mediterráneum karcsú szépséget megörökítő, nyúlánk plasztikai világára.(12) Elsőként 1962-ben volt lehetősége elutazni egy görögországi tanulmányútra, amely rendkívüli hatást gyakorolt rá: fiatalkori műveinek legfontosabb inspirációit innen vette.(13) Csodálta a görög kultúrát és művészetet: műtermének állandó dísze volt a mükénéi leletekből ismert Agamemnon maszk másolata és egy mezítelen görög ifjút ábrázoló ókori szobor reprodukciója, melyeket görögországi utazásakor szerzett be. Legkedvesebb filmje a Zorba a görög volt, amelynek dévaj virtusú tánca mindig felébresztette virágos kedvét.(14)
A főiskola után első munkái tehát a görög archaikus művészet ihletésére készülő szobrok voltak. Legelső köztéri pályázatához, a kaposvári Csiky Gergely Színház mellé állítandó, művészetet szimbolizáló allegorikus szoborhoz egy korét, azaz egy archaikus, fiatal, álló női alakot tervezett.(15) Az egykori pályázat feltételezett terve a műtermi anyagban található. Az erősen stilizált, enyhén groteszk nőalak – egy áramvonalasan leegyszerűsített idol – nyilvánvalóan az égei-tengeri kultúrák ihletésére készült. Bors Istvánt hidegen hagyta az érett, klasszikus görög művészet: nem szerette a kiérlelt, klasszicizáló formákat, és az eszményítő szándék is távol állt tőle. Közelebb állt hozzá e kultúra kialakulásának kezdeti időszaka, a Kr. e. 8-6. században uralkodó archaikus művészet. A görög ébredés korából Bors Istvánt a szobrászi alakítás összességében stilizált, ugyanakkor a részletekben valóság felé közelítő szándéka, a felfogás puritán eszköztelensége ragadta meg. Ekkoriban a művészi formanyelv szinte még botladozó, esetenként ügyetlen, de a kifejezés nyers ereje és koncentrált tisztasága átütő erejű. Ezért a naturális megfogalmazás helyett figuráiban a nyújtott arányokat részesítette előnyben: valamennyi kamaszosan nyúlánk, törékeny alak ünnepélyesen frontális beállással. A görög korék és kuroszok ugyanúgy, mint a krétai kultúra jellegzetes bika alakjai a hatvanas évektől egészen a kilencvenes évekig készített köztéri munkáin is vissza-visszatérnek.
Az archaikus kor idézeteivel foglalkozó művek sorába tartozik a Halat tartó fiú, a Balatonföldváron felállított köztéri plasztika elgondolása, illetve ennek későbbi formavariációi, melyek a Jó pásztor-kompozíciók felidézésében térnek vissza.(16) E típus időben legkésőbbi megfogalmazása látható a Kaposvári Egyetem számára készített, 1992-es Égtájak című köztéri művében is. A kurosz alakokat formáló viaszszobor-variációk a letéti anyagban is megtalálhatók. Az archaikus hatásokat ötvöző plasztikák egyúttal már jelzik azt a különbséget is, ami Bors Istvánt mesterétől, Boros Miklóstól megkülönbözteti: míg Borsosnál a Mediterráneum az antik szépségeszmény új típusú, modern-kori megtestesülése, Borsnál emberi és morális példázat. Az Égtájakban megfogalmazott Kelet-Nyugat, Észak-Dél ellentétpárokban a tartás, a méltóság, a kiállítás képességét, erkölcsi magatartását szimbolizálják az antik világ megidézett, archaizáló alakjai.
Bors István egyik legkorábbi plasztikája, a Síremlék 1961-ből való, a mű gipsz makettje a letét része.(17) A kétalakos kompozíció egy vertikális és egy horizontális alak egybekapcsolásából alakult ki.(18) Már ezen az emlékművön megjelenik Bors István későbbi szoborterveinek egy jellegzetessége, melynek során az alakok térbeli kapcsolódását nem az egymásba fonódó plasztikus formák tömeghatásával, hanem additív egymás mellé rendelésükkel oldja meg. Szoborkompozíciói gyakran épített jellegűek, ez a törekvés különösen a hetvenes-nyolcvanas évek architekturális anti-emlékműveiben bontakozik ki. A több alak egymás mellé rendelése miatt a hatvanas években elgondolásait a különféle bíráló bizottságok – a téri szituációt hiányolva – nem fogadták el. Hasonló probléma merült fel az első, ténylegesen felállított köztéri plasztikája kapcsán is. A Fiú kecskével című alkotást 1963-ban állították fel Veszprémben, az újonnan épített Kiss Lajos lakótelepre. A mű elsődleges variációja a Rippl-Rónai Múzeum letéti anyagában található.(19) A végleges változatig tartó átalakulás folyamatát zsűri jegyzőkönyvek dokumentumai mutatják. A pályázati kiírásban eredetileg egyalakos szoborról volt szó, amit Bors önkényesen kétfigurásra változtatott. Az első elképzelés nem tetszett a Pátzay Pált, Somogyi Józsefet és Bernáth Aurélt felvonultató bíráló bizottságnak. A jegyzőkönyv szerint Pátzay azt fogalmazta meg, hogy: „(a) szobor humoros érzésből fakad. Ezt a humort azonban a közönség folytatná”, tehát alapvetően kifogásolták, a két alak elhelyezését, ahol az állat a fiú lába közül ugrik előre.(20) A bizottság egyalakos szobrot javasolt megvalósításra, de a beruházó fél és az építész ragaszkodott a kétalakos változathoz.
A fiatal, karcsú, nyúlánk fiúfigurák – gyakran a megrendelők igényétől függően – Bors világának visszatérő szereplői. Gyakran keres olyan összekacsolást, ahol átlós irányba komponálva lendületesen ellenpontozhatta az alakokat. A Fiú kecskével formarendjéhez hasonló elgondolást valósított meg az alkotó a Játszó fiúk viasz makettjében is. Az érett változatot 1970-ben állították fel Kaposváron, de a plasztika kiinduló ötlete a hatvanas évekből származik. A két fiú egymásba kapcsolt alakja a korábbiakhoz képest bonyolultabb téri szituációt jelenített meg. A nyújtott formák átlós irányban kapcsolódnak egymásba, és egy feszültséggel teli, ellentétes irányba húzó bonyolult téri helyzetet mutatnak be. A plasztika tömeghatása helyett itt is a sziluett-hatás érvényesült.
A teljes tanulmány a Rippl-Rónai Múzeum Közleményeiben jelent meg, 2013-ban, Kaposváron.
Hivatkozások
1 Bors István (Kaposvár, 1938. február 19. – 2003. augusztus.)
2 Honty Márta grafikusművész, iparművész (Székesfehérvár, 1940. december 1. – Kaposvár, 2004. november 11.)
3 Együd Árpád Kulturális Központ – Vaszary Képtár, Kaposvár, adattár
4 Horváth János: Pieta. In memoriam Bors István. Somogy, 2003. szept-okt. 471.o.
5 Tüskés Tibor: Képzőművészek műhelyében. Beszélgetés Bors Istvánnal. Jelenkor, 1975. július, 614. o.
6 Bors István Kaposvárott végezte alapfokú tanulmányait a Balázs János Képzőművészeti Szakkörben, amelyet Gerő Kázmér festőművész vezetett. (Büssü, 1920. május 16. – Kaposvár, 1988. december 5.)
7 Bors István. Bors István szobrászművésszel művészi pályájáról beszélget Sümegi György, Pécs, 1998. 7. o.
8 Wehner Tibor: Bevezető. In: Adatok és adalékok a hatvanas évek művészetéhez 1962-1966. Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Bp, 2022.
9 Horváth János művészettörténész, festőművész közlése
10 „Újvári Béla akkor Isten volt. Akkor még nem volt Lektorátus, csak Alap és Újvári egyszemélyben volt mindennek a lektora: festőknek, keramikusoknak, szobrászoknak. A diplomavédésemkor úgy szólt hozzá a munkához, hogy agyrém, hogy én csikót csináltam az amerikai követség belső udvarára. Kifejtette: ez képtelenség, ez nem korszerű, mivel akkor volt a traktor-éra: az kell, nem kell már ide a ló. Az korszerűtlen, s én ezért reménytelen eset vagyok.” Bors István. Bors István szobrászművésszel művészi pályájáról beszélget Sümegi György, Bors István. Pécs, 1998. 9. o.
11 U.o. 8. o.
12 U.o. 8. o.
13 Tüskés Tibor: Képzőművészek műhelyében. Beszélgetés Bors Istvánnal. Jelenkor, 1975. július, 618. o.
14 Horváth János: Pieta. In memoriam Bors István. Somogy, 2003. szept-okt. 471.o.
15 A pályázat nyertese Marton László volt. (Nő hárfával, 1963, Színház park)
16 A Halászfiú c. szobrot 1972-ben állították fel Balatonföldváron, eredeti helye a Községi Tanács épülete előtti tér volt, majd 1991-ben áthelyezték a hajóállomás közelében található Fesztivál térre.
17 A makett köztéri változata Siófokon található, és a Mártírsirató címet viselte. Az 1919.évi ellenforradalomban legyilkolt kommunista mártírok emlékére állították fel – eredetileg a Jókai parkban állt, a frekventáltnak számító Hajóállomás közelében. A rendszerváltás ideológiai hangsúlyváltásait a mű az eredeti helyszínen nem tudta átvészelni, és 2001-ben a temetőbe került. A közelmúltban a fekvő alakot a színesfém-tolvajok ellopták.
18 Ugyanez a kompozíció megjelent egy későbbi, Kaposváron felállított Mártír emlékművön is 1970-ből.
19 A terv megvalósul szabadtéri változata Veszprémben található, a Hóvirág lakótelepen. „Veszprémben akkor még olyan világ volt, hogy ott a püspöki palota mellett a gyönyörű mészkőszikláknál tényleg voltak kecskék. Ez engem megragadott és csináltam… egy szobrot. … Ezen a szobron a fiú két lába közül ugrik ki a bakkecske. … ahogy sündörögtek be a Művészeti Alap zsűritermébe, valaki azt mondta: nézd megb…! S akkor Laborcz Ferenc (a zsűrielnök, aki szerzetesként kezdte és szobrászként fejezte be) azt kérte, hogy változtassak annyit, hogy ez ne legyen ilyen. Végülis a fiú mellől ugrik ki a kecske.” (Bors István kiállítási katalógusa, szerk. Pinczehelyi Sándor, Pécs)
20 Művészeti Bizottsági ülés, 1962. október 1. Adatok és adalékok a hatvanas évek művészetéhez 1962-1966. Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Bp, 2022. 54. o.