Éppen öt éve, hogy elment. Megsirattam. Megsirattam, mert Lászlóffy Aladár a barátom volt. Halála előtt egy-két héttel még együtt voltunk. A nap hét ágra sütött, és Ali úgy gondolta, itt az ideje, hogy kibújjon a Baross utcai barlangjából. Az Írószövetség választmányának ülése erre a nyújtózásra kiváló alkalom volt. Fölkerekedett, és meg sem állt a Bajza utcáig.

Megöleltük egymást, de nem a szokásos asztal mellett foglalt helyet, hanem fogta a székét és a falnak támasztotta. Fejét hátradöntve aludt. Mi legalábbis azt hittük. De ahogyan hangosan reagált a különböző témákra (tagfölvétel stb.), kiderült aluvó ébersége. Azért választotta ezt a pózt, mert nem akart szembesülni az ilyesféle tanácskozásokon elengedhetetlen – egy kissé hangos – zűrzavarral? Vagy, mert jobban bízott a benső látás fényességében? Nem tudhatjuk.

Sokáig elhúzódott a választmányi disputa, s talán már fél három is elmúlt, amikor egymás mellett baktattunk – többnyire szótlanul – a Lövölde téri trolibusz megálló felé. Egyszer csak megszólalt: „Lajoskám, elkutyásodtunk, hamarosan megesznek a farkasok”. Azonnal vigasztalni próbáltam, de nem mentem semmire. Begubódzott a saját világába.

Nem akarta, hogy hazakísérjem, de én nem tágítottam, hiszen a 6-os villamosról még át kellett szállnia a 9-es buszra. A láthatóan megroggyant testnek támasza akartam lenni. Föl a lakásra már nem mentem – nagyon invitált („te bármikor jöhetsz!”), így ez volt életében az utolsó találkozásunk.

Rövid idő múlva a Magyar Írószövetség nevében már Kolozsvárt búcsúztathattam. A házsongárdi temetőben – barátok, pályatársak, idegenek – több százan rótták le kegyeletüket a hazai földbe kívánkozó halott előtt. Az ünnepélyes gyászt még az sem tudta elrontani, hogy a sírásók koszos mackóruhában forgatták a lapátot, s egyiküknek-másikuknak kilógott a feneke a szakadt ruhából.

Ali nyilván nevetett volna – derűs békével, mindenkinek megbocsátó mosollyal – az öltözékek eme furcsaságán, hiszen bölcs volt minden tekintetben. Mit tehetett volna mást? Kiragadta volna a lapátot a „szakmunkások” kezéből, és saját magára szórta volna a hantokat?

Evvel a nem mindennapi temetéssel viszont megkezdődött halhatatlansága.

Univerzális tehetsége úgy jutott nyugvópontra, hogy elkezdett szárnyalni. Nem csupán kitűnő, sok műfajban remeket alkotó író volt, de bravúros rajzoló, és nyelvművész facsarintásaival társaságot szórakoztató ember is. S mindezek mellett a közjó szolgálója. Az erdélyi (a romániai) kisebbségi-nemzetiségi nemzedékeket írástudásra, becsületre, a szülőföld szeretetére tanító harcosa.

Zseniális, a valahai Nyírő-ház teteje alatt meghúzódó padlásszobája – a könyvhegyekkel telített ösvényeken magam is nemegyszer jártam – maga volt a kilátótorony. Erőt a szellemi javak mellett – gyűjtőszenvedélye lévén mindent maga köré vonzott – kedves tárgyai adtak neki. Közülük is elsőként az az íróasztal, amelyen egykor nem kisebb nagyság, mint Bolyai könyökölt. Ez a kozmikus kitárulkozás – a világ és a történelem minden egyes pontján otthon volt – határozta volna meg lényét? Az ősökből – a szülőföld és a magyar halhatatlanok szellemi örökségéből – sugárzó tudás, egyenese gerinc, szabadság-kívánalom?

Számára a család – a kiscsalád (rokonság) és a nagycsalád (nemzet) – szeretetkozmosz volt. Mert maga is szeretethabzsolóként élt, érezte-tudta a csillagok helyét, fölfogta a sugárzásukat. A parányi ásványt éppúgy emberivé, titkok hordozójává emelte, mint szeretve őrzött, a hitvitákba kalauzoló vagy épp a képzőművészet rengetegében utat mutató fóliánsait.

Az avantgárd jegyében induló költészete is – mint a Forrás első nemzedékének nem egy tagjáé, így Szilágyi Domokosé is – tele volt titkokkal. Mindenségszomjában a költő először a világmindenséget szólítja meg telefonon, hogy később nyugvópontra térjen a szavak lázadója. Lírahangja, avval hogy Dsida Jenő közelében landolt, klasszicizálódott. Ám ezeknek az édes, a kellemet erkölcsi burokba rejtő szavaknak egyetemes az üzenete. Mint ahogyan egyetemes regényeinek, esszéinek, az idő lámpását életprogramként forgató novelláinak, elbeszéléseinek emberi mondanivalója is.

Ali barátom – áldozzunk az angyali sorsnak – mostanság a fénysivatagban járkál. Nincs az a cipődöndülése, amelyből ne hangoznék ki a költészetét egyetemnek – az egyenes gerinc, a magatartás egyetemének – láttató tisztaság. Arról, hogy mi magyarok miként vagyunk európaiak – a megismételhetetlen remekmű szintjén – Kodály című verse regél.

Ámulva hallom: milyen kellene,
Peturi bordal vagy Tücsökzene?
Véremből hallgatom a muzsikát:
hogy énekel a szív kamráin át,
a századok pitvarnyi termein,
menyecskekórus visít, mint a kín,
ez úri bordal és tücsökzene
és feltámadó lelkünk mindene.
Ámulva hallom mennyi szív dobol
a feszülő ég-hártyán valahol,
alattunk csend, hó, holdfény-Trianon
szabdalta hegyek-völgyek, Balaton
s a két tündérleány: Olt és Maros,
e férfikórus: főúr s fuvaros,
göcseji, székely, matyó, kun és jász,
s van ami mindent, mindent magyaráz –
az ősi bölcső, ugor-Jónia,
hol belénk halt a pentatónia.
Ó perzsajárás, tatárjárás ó,
a szívből mindig kimutatható,
mint meghajszolt eszmények kórusa
egy Te Deum sok boldog pórusa.
Ámulva hallom: minden kelleme
már Európát fürdető zene.