Akkor már tudtam valamit arról, ki az a Kós Károly. Persze, még csak annyit, hogy építész és szerkesztő. Meg azt, hogy Kolozsvár – apám szülővárosa – és Kalotaszeg. Boldogtalan, fel nem vett egyetemistajelölt voltam Budapesten. Ezerkilencszázhetvenkettőt írtunk.
Apám négy gyermekes családba született Kolozsváron. Négy fiú közül ő volt a legfiatalabb. Akkor már csak Feri bátyám és Magda néném éltek a Szamos-parton, két nagybátyám a háború után Pestre költözött családostól.
Akármilyen hihetetlen is ma, bizony akkor előbb megfordult egy válaszlevél Kolozsvárról, mintsem telefonálni lehetett volna. Pedig a postán minden levelet kinyitottak, oda- s visszaútban egyaránt. A pörgőtárcsás fekete bakelit telefonunkon előbb vonalat kellett „szerezni“. Már ez sem volt egyszerű művelet, hiszen nekünk ikertelefonunk volt, ami azt jelentette, hogy a szomszédéval sorba bekötött készüléken mindig megszakadt a vonal, amikor az iker fölemelte a kagylót. Ahogy az is előfordult, hogy amikor a posta visszatelefonált a megrendelt távolsági vonallal a szomszéd vette fel előbb, s mivel ő nem kért távolsági beszélgetést le is mondta rögvest. Ilyenkor elölről indult az akció: vonalat szerez, tárcsázza a postát, megrendeli az interurbán beszélgetést Kolozsvárra, ilyen és ilyen számmal. Aztán a várakozás. Ami általában két-három napig tartott. S ha éppen akkor kapcsolta a posta Kolozsvárt, amikor nem voltunk, nem voltak otthon, indulhatott az egész mutatvány elölről.
Levél ment tehát Kolozsvárra, hogy mivel nem vettek fel az egyetemre, mehetnék egy hónapra Feri bátyámékhoz, Erdélybe, előre váltott vonatjeggyel. Másfél hétre megjött a válasz, hogy legfőbb ideje, úgyse volt még odahaza a gyerek. Így aztán július elején felverekedhettem magam a bukaresti gyorsra.
Wellenreiter János Gőz-Sörfőzdéje. Szentgyörgy 1899
Mielőtt elindultam, apám csillogó szemekkel, éjszakákba nyúlóan mesélt a szülőföldjéről. Csucsa, Királyhágó – amit 1943-ban határvadász századparancsnokként őrzött –, Kolozsvár. Havasok, Házsongárd, Kalotaszegi Köztársaság. Szent Anna-tó, Csíkszentlélek – ahová apai nagyanyám volt való – és Sepsiszentgyörgy. Két dologhoz tért vissza minden beszélgetésünkben. Pontosabban háromhoz. A Monostori úti „kakasos“ templomhoz Kolozsváron, a szentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumhoz és Kós Károlyhoz. Nemigen értettem akkor még, főleg a „kakasost“, hiszen nem voltunk reformátusok.
Leszálltam a kincses városban, Magda néném megfőzte első, utánozhatatlanul fölséges szőlőlevélbe göngyölt töltöttkáposztáját, ismeretséget kötöttem a fuszulykával és a puliszkával. Feri bátyám már nehezen mozgott, kocsijuk nem volt. Így aztán a gyerekek, Kati meg Jancsi cipeltek magukkal s gyalog jártuk a várost. Farkas utca, Szent Mihály templom, a würzburgi építőmester Bánffy-palotája, az abban az évben újraalapított állami Magyar Színház és Opera, melynek Kati a dívája volt és őszi premierjére készült, és a Séta téri kaszinó, a Szent György szobor, Bolyai szülőháza. Meg, persze, Házsongárd.
Már napok óta róttuk a várost, majszoltuk a hőségben az elképzelhetetlenül pocsék szájragasztót, a rahatot, amikor előhozakodtam azzal, amit az apám olyan nagyon a lelkemre kötött. A „kakasos“ templommal. Kati és Jancsi meglepettnek tűntek, de mentünk a Monostori útra, azon is a Mócok útjára. A néhai, amúgy Szászfenessel határos Kolozsmonostorból – mely a város román névadója is – egyre kevesebb látszott. Szinte csak a jobbára földszintes kicsiny polgárházakból rakott utca árasztott valamiféle emberi hangulatot: épült a lakótelep a kicsiny, régi házak háta mögött. A 19. században a fatelepi munkások, később a városban dolgozó kőművesek, szobafestők, majd cigányzenészek költöztek Monostorba.
A hajdani felsővárosi Nemes-kert a 19. század közepétől a nagyközönségnek megnyitott liget, népkert volt, amelynek egy részét a monostori református egyház templomépítés céljából megvásárolta. Kós Károlyt a presbitérium 1912-ben bízta meg az eredeti templomterv bírálatával és módosításával. Azzal az alapvető célkitűzéssel, hogy olyan épületet tervezzen, amely a kálvinista egyszerűséggel összeférhetetlen minden fölösleges, hivalkodó részletet nélkülöz. 1913-ban kezdte építeni az a városi építőmester, akinek a tervét Kós Károlyé váltotta fel.
Egyszerű, kőoszlopok közé vert szecessziós vaskerítés a Monostori úton. Két, romladozó állapotában is nagyszerű 19. század végi földszintes polgárház között egy szellős telek, a templom az úttól beljebb, körötte fák. Kettős kapujával inkább falusi gazda utcai kapujára emlékeztet a kert bejárata. Négy fiókos hegyes, szatmári-szilágysági-kalotaszegi típusú sisakos torony, melynek négyszögletes órája a toronyfal tetején jobb oldalt, nem pedig – szokás szerint – középen van. A homlokzat olyan, mintha a zebegényit látnád fióktornyok és a román stílust utánérző nagykapu nélkül. A zebegényi torony még „ceruza“ módra „kihegyezett“, ahol a toronysisakot a nyitott tetőtérből kurta oszlopok emelik a magasba. Monostorban visszaköszönnek a rövid, tömzsi oszlopokra ültetett díszítetlen oszlopfők és boltívek. Kívülről az öt évvel korábban tervezett zebegényi templom kísérti meg tehát a szemlélőt.
Apám azt mesélte, hogy Kós a templom mellett az iskola és az egyházi alkalmazottak lakásának terveit is elkészítette. Az „L” alaprajzú épületek a templom utca felőli látványát keretezték volna úgy, hogy a templom előtt egy kis udvar alakuljon ki. Az épületek utcára néző homlokzatait kétszintesnek, a templom mellett pedig egyszintesnek tervezte. A bejáratok nem az utcáról, hanem az udvarról nyíltak volna. Az első világháború megakadályozta a megvalósítást, s bizony azóta sem lett belőlük semmi.
Persze, már nem emlékszem minden részletre. Hanem arra máig nagyon élénken, ahogy az Erdélybe először a lábát betevő fiatalembert odabenn, egy csaknem román alaprajzú templomban, a nagyváros kisvárosias közepén megérintette a falusi „cifra egyszerűség“ utánozhatatlanul kalotaszegi hangulata. A Muhits Sándor iparművész tanár tervezte, Szántó Gergely által pedig megfestett „menyország“.
Padba ültem, bámultam, szememet nyugtattam. Párás köd telepedett a festett kazetták közé. Én pedig azon kezdtem morfordírozni, vajon mi fogta meg olyan nagyon az én apámat ebben a templomban. Apámat, aki még csak nem is kálvinista, hanem katolikus volt. Tisztán emlékszem, hogy akkor nem jöttem rá.
Nem akkor jöttem rá.
Kőrösfői-Kriesch Aladár Kalotaszegi asszonyok
Az idő, meg az egyre hízó kíváncsiság továbbállított egy házzal. Kolozsmonostor a város része volt, a hajdani Szászfenes egy része már ugyancsak. De Monostortól alig egy kőhajításra esik Méra, Fenestől pedig Magyarlóna még annyi se. S az már Kalotaszeg. A szelíd dombvidékbe – melynek hajlatai, ívei sokszor emlékeztettek Kós Károly zebegényi, monostori, román stílust mintázó egyszerű boltíveire – egyetlen délelőtt beleszerettem. Kicsit úgy éreztem magam, mintha valamelyik Benedek Elek mesében bandukolnék. Amerre jártam, szorgalmas emberek, juhok, bivalyok. Hanem a kalotaszegi tájban volt valami megmagyarázhatatlan szikárság. A kopaszodó köves dombok, esőmosta árkokkal szaggatott oldalak, sovány kaszálók, itt-ott vizes rétek, tölgy- és bükkerdők így, együtt, mintha nagyon makacsul csüngtek volna az idő ráncain. A mindenfelé nyíló mezei virágok mosolya, az illatos kaszálók mégis úgy öltöztették arcát, mint festett kazettái, szószékkoronái a templomait.
Bánffyhunyad akkoriban még jól hízott falura hasonlított leginkább. Napos piaca volt. A bádogcsodás városvégi cigánypalotáknak pedig híre-hamva se még. Takaros, de a rengeteg szekértől nagyon poros, pezsgő forgalmú, folyvást nyüzsgő méhkas, mely magába szívta s elbocsájtotta a környék, Kalotaszeg népét. Átutazó, turista akkoriban alig akadt. Meg is bámultak szinte mindenütt és kivétel nélkül rám is köszöntek. Nem szégyellték tőlem a magyar szót. Pedig annak akkoriban se örültek a hatóságok. Igaz, olyan sokat nem kockáztattak. Messziről visította a farmerom, az Alföldi cipőm, hogy nem idevalósi, de még csak nem is román vagyok.
Korcba tűzött muszujt – derékban darázsolt lepelszoknya – és hímzett, gyöngyös bőrmellest még igen sokan viseltek. Vasárnap pedig pártát is láttam. A „hunyadi négytornyú“ pártát. Ott mesélték, hogy a háború előtt – azóta tudom, 1943-ban – Hunyadon, Kőrösfőn és Sztánán forgatták a Kalotaszegi Madonna című magyar filmet, melynek Sárdy János a főszereplője. Ugyancsak tőlük tudom, hogy a kitűnő színész Balázs Samu Bánffyhunyad szülötte.
Én az apámtól hallottam először a Kalotaszegi Köztársaságról. Az egyik legkomolyabb kísérletről, mely az erdélyi magyarok önrendelkezését kívánta megvalósítani az első világháborút lezáróan a népek önrendelkezési jogáról született wilsoni elvek alapján. A frissiben Romániához került Erdélyben a magyar nyelvű sajtó egy része arról írt akkoriban, hogy a megszállás csupán átmeneti lesz és a párizsi békekonferencia igazságot tesz. A Sztánán élő Kós Károly és elvbarátai szervezkedni kezdtek s Bánffyhunyadon be is jelentették a köztársaság megalakulását, melynek mintegy negyvenezer polgára volt. Köztársasági elnöknek Albrecht Lajos hunyadi ügyvédet választották meg. Persze, az európai nagypolitika úgy intézte, hogy ebből semmi se valósulhasson meg. Viszont a Kalotaszegi Köztársaságnak saját pénzneme, zászlója, de még bélyege is volt. Valamennyit Kós Károly tervezte…
Fő téri piac. Szentgyörgy 1900
Valkó, Kőrösfő, Gyermőmonostor, Bikal, Dámos, Nyárszó és Szentkirály – faltam a templomokat. A templomokat is. Meg a pacallevest, a juhmiccset, a tejfölös-vajas-túrós puliszkát. A kalotaszegi „száraz“ töltöttkáposztát. Napsugarasan s áttörten faragott homlokzatok, koronák, a reneszánszt idéző nevető templombelsők és középkori komor erődkerítések árnyékában. Csak a hunyadi guggolóssal gyűlt meg a bajom, hanem azzal rendesen. Csiger az, nem is bor, hát a fejfájás két napra biztosítva volt tőle. Onnantól mindig rákérdeztem, ahol borral kínáltak, mert borban Hunyadtól kezdve óvatos lettem.
Hanem, a kalotaszegi végcél – apám tanácsára, még feltétlenül Sepsiszentgyörgy előtt – mindenképp Sztána volt. A Varjú-nemzetség fészke, Kós Károly rezidenciája.
Sztána a világ vége, a faluba vezető köves út nélkül. Vasútállomása fél óra járás a falutól, már annak, aki arra kíváncsi. Hanem a sínek túloldalán épült meg a tehetősebb kolozsváriak, hunyadiak nyaralótelepe, s a 19. század végétől – az izmosodó polgársággal együtt – vált felkapottá. Hepe-hupa mindenütt, mint a vele északról határos Szilágyságban, évszázados fák, kicsiny zugok, völgyek. Ide építette 1910-ben Kós Károly a Varjúvárat lakóháznak, majd fölötte, a Csiga-dombra, jó tíz esztendővel később a Varjú tanyát, amit alkotó műhelyként használt. A kettő közé épült a telep legnagyobb villája, a mai Riszeg vendégház, amelyet szerzőtársának és barátjának Szentimrei Jenőnek tervezett.
Micsoda élet zajlott itt! Az erdélyi magyarság egyik legforróbb szellemi műhelye volt Sztána a két világháború között. Itt írta Kós a Régi Kalotaszeget. Györgyi Dénessel itt tervezték a Városmajor utcai iskolát és óvodát, valamint Torockai Wigand Edével – akitől egyik méltatlanul elfelejtett hazai kedvencem a tatabányai Kaszinó – a vásárhelyi Maros-Torda Vármegyeházat, ami sajnos csak terv maradt. (Viszont a Marosvásárhelyre költözött Torockai tervezte két évvel később a Kultúrpalota összes ablakfestményét.) Itt született meg 1911-ben a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum a tervasztalon, ahogy ugyanannak az évnek karácsonyára itt jelent meg a Kalotaszeg című hetilap első száma is. A lapszerkesztőség a Varjúvárban, kiadóhivatala a sztánai vasútállomás irodájában, nyomdája pedig Diamanstein Nándor bánffyhunyadi műhelyében volt.Itt születtek a Wekerle-telep és a „kakasos” templom tervei. 1914-ben pedig Móricz Zsigmond volt vendég a sztánai batyusbálon, aki állítólag az ott szerzett élmények alapján írta a Nem élhetek muzsikaszó nélkült.
Kós Károlyt Sztánán érte Erdély elcsatolása, 1919-ben. Ő a felkínált budapesti tanszék helyett a Varjúvárat és a Kalotaszegi Köztársaságot választotta. Majd Sztánán tervezte a kolozsvári görögkeleti katedrálist is. Az ESZC (Erdélyi Szépmíves Céh) ugyan Kolozsvárott alakult és működött, szerkesztősége azonban rendszeresen ülésezett Sztánán is. Az 1944-ig eltelt húsz esztendő alatt a Céh 166 kötetet adott ki, szerzői között tudta a két háború közötti erdélyi magyar irodalom minden számottevő alakját – Asztalos Istvántól Wass Albertig –, tekintet nélkül a szerzők világnézeti hovatartozására, a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartván azt. Számos kötetet – a szerkesztőbizottság tagjaként – maga Kós illusztrált. 1928-tól fokozatosan a marosvécsi szabad írók közösségének, az Erdélyi Helikonnak a szellemi befolyása, irányítása alá került a Céh, amely fokozatosan átvette az irodalmi lektorálás „intézményét” is. Minden éves összejövetelen Kós Károly számolt be a gazdálkodási és a kiadási tevékenységről. 1932-től ő szerkesztette az Erdélyi Helikont is, melybe Dsida, Tamási, Jékely, Szemlér, Babits, Kosztolányi és József Attila is írt. Gazdag műmelléklet közléseivel, a leginkább pedig azok technikai színvonala révén a kortárs erdélyi képzőművészek fóruma is lett a Helikon. Kós keze, persze, ebben is vastagon benne volt. Ahogyan az is biztos, hogy a transzilvanizmus bölcsője valahol Sztána és Kolozsvár között ringott, térben s időben kompolva, akárha Ady írta volna.
Hogyan emlékszik vissza ő maga Sztánára, erre a nagyszerű, termékeny időre?
„Emberek, akik voltak, történetek, amik elmúltak, munka és vigasság, szemekből kicsordult könnyek és visszafojtott, eltemetett keserűségek, duhaj örömök és verejtékes, véres tusakodások; minden-minden, kicsi és nagy, komoly és nevetséges itt él újra, keveredik, beszél, sír és kacag“ – írja a Varju-nemzetségben.
1944 őszén kalotanádasiak fosztogattak a sztánai nyaralótelepen. Ennek következtében romosodott el a Varjúvár is. Innentől Kós Károly családjával Kolozsvárott lakott.
Magam pedig vonatra ültem, hogy hosszú kacskaringókkal eljussak Sepsiszentgyörgyre. Oda, ahová apám – mint valami szentélybe – küldött. Útközben Tordán, hogy bejussak az akkor még kicsiny, földszinti néhány helyiségből álló bányászmúzeumba, akaratomon kívül megzavartam egy helyi pártgyűlést, amin bizony egy pópa is ott gubbasztott a kis emeleti terem sarkában, mint valami döglött varjú.
Szeben rettenetesen lepusztult és romos volt, a mai ékszerdobozka belvárost mintha az enyészet mosta volna az esztendő minden évszakában könyörtelenül, reménytelenül.
A legpezsgőbb társadalmi élet akkoriban Erdély-szerte a vasútállomásokon zajlott. Azok éjjel-nappal nyitva voltak. Még a legnagyobbakon is számolatlanul heverésztek a földön az utasok, köztük néhány turista is. A vasúti vendéglátók se zártak be, így alkoholt, üdítőt egész éjjel ihatott bárki, bárhol. Számtalan nagyszerű ismeretséget, barátságot kötöttem éjszaka egy-egy állomáson hol némi sör, hol csupán cigaretta társaságában.
Brassóban találkoztam az első nyugati turistákkal – hazalátogató barcaságiak voltak, Nürnberg mellől.
Tusnádon megfürödtem a jéghideg Oltban. Híre-hamva nem volt ott akkor még turizmusnak. Állt néhány ízlésesen szocialista, barakkszerű építmény, amiket üdülőnek mondtak, a régiek meg omladoztak.
Aztán csak befutott velem a vonat Sepsiszentgyörgyre. Amiről pillanatok alatt kiderült, hogy afféle titkos Kós-skanzen.
Fő tér, piaccal. Szentgyörgy, 1910
Már az állomásról a városba érve, s némileg eltévedvén, a gróf Mikó Imre utcán egy általa tervezett lakóházba botlottam. Az úgynevezett Keresztes házba, amin persze semmiféle tábla nem adja hírül még ma sem, hogy ehhez Kós Károlynak bármi köze volna. De szükség sincsen táblára, hiszen tervezőjének átütően egyszerű, azonnal fölismerhető stílusa maga volt az épület szerényen, magabiztosan megszólító cégére. Csak a vak nem látja, kinek a munkája. A terméskő lábazat, a sisakos, fazsindelyesen fűrészelt végű erkélydeszkák, boltíves földszinti ablakok, a homlokzat kósi tagolása és felső ablakarányai eltéveszthetetlenné teszik épületeit. A Keresztes ház tanári háznak épült. Ma Bartók emléktáblája látható rajta, aki 1927-ben, erdélyi gyűjtőútja alkalmával lakott itt.
A Kőrösi Csoma utcában áll a volt Református Iskola. Kós 1930-ban tervezte, elemi iskolának. Oldaltornyán a terméskő a felső ablakig kúszik, toronysisakja a leginkább a Székely Nemzeti Múzeuméra hasonlít, de fióktornyok nélkül.
Ott állnak továbbá az ő rajzasztalán született Csutak-ház, a Benedek- és a Csulak-ház, a kórház épületei, a ravatalozó.
És akkor egyszer csak meglep valami egészen különlegesen kóskárolyi látvány. A Székely Nemzeti Múzeum masszívan-karcsú, parkba zárt épülettömbje. Állatkerti pavilonok, Wekerle-telep, Zebegény, a monostori „kakasos“, vagy a Városmajor ide vagy oda, nekem Kós fő műve ez az épületegyüttes.
Lássuk csak, miről is beszélünk! Fekete Sámuel, magyar királyi udvari tanácsos, a Magyar Történelmi Társulat alapító tagja, maga is éremgyűjtő, 1861-ben alapozza meg a marosvásárhelyi református kollégium éremgyűjteményét, majd hét évvel később egy dolgozatában felveti egy székely múzeum alapításának gondolatát. Magát a múzeumot 1876-ban, Imecsfalván – a Gelence mentén, Kézdivásárhely szomszédságában –, a 18. században épített volt Cserey-udvarházban Cserey Jánosné Zathureczky Emília alapítja meg. 1877 óta nevezik Székely Nemzeti Múzeumnak. Már a következő évben a gyűjteménybe kerül annak legértékesebb darabja, a fennmaradt legrégibb magyar bibliafordítás, a Huszita biblia zsoltárait tartalmazó Apor-kódex. A magánmúzeum 1879-ben, immár közfenntartású intézményként költözik Sepsiszentgyörgyre. Fenntartását azóta a székely megyék és a város biztosítja. Az 1900. évi párizsi világkiállításon a Székely Nemzeti Múzeum 95 tárgyat mutat be. 1911-ben ide kerül a mintegy 4.000 kötetes Apor-könyvtár. László Ferencnek köszönhetően 1910-re a kontinens egyik vezető régészeti intézetévé növi ki magát. Herepei János, Vámszer Géza, Szabó T. Attila, Balassa Iván munkássága elválaszthatatlan az intézménytől. Megfordult itt Móricz, Németh László, Márai Sándor, László Gyula. A Székely Nemzeti Múzeum ma a leggazdagabb határon túli magyar múzeumi gyűjtemény. 1930-tól – Balassagyarmattal mintegy „holtversenyben“ – itt készül a legrégibb hazai skanzen.
Kossuth utca. Szentgyörgy, 1911
Hát ennek a felmérhetetlen értékű gyűjteménynek tervezi meg 1910-ben Kós Károly a múzeum épületét, s a hozzá tartozó múzeumőri lakásokat. A belső festés jelentős képzőművészek – Bánffy Miklós, Barabás Márton, Gulyás Károly, Gyárfás Jenő, Nagy Imre, Varga Nándor Lajos – bekapcsolódásával készült. A szennyvíztisztító és a park 1914-re épült meg, de akkor az épület már javában üzemelt. 1917-20-ig az épületet hadikórháznak foglalták le, ekkor a múzeumi üzem szünetelt.
„Feladatom volt tehát: múzeumi szempontból jó beosztású, technikailag tartós és könnyen karbantartható, művészileg pedig a Székely Nemzetet reprezentáló épületet építeni fel. Amihez a magam részéről külön még azt is célul tűztem ki, hogy lehetőleg székelyföldi anyagokkal és székely mesteremberekkel valósítsam meg ezt a munkát. Tehát elvetettem a szigorúan történelminek tudott minden stílust, és számbavéve mindazt, amit Erdély magyar népére, főképpen pedig a székelységnek népi építkezéséből, illetőleg népi művészetéből tipikusnak láttam és vallottam, valamelyest megnemesítve úgy alkalmaztam egy modern és speciális igényeket szolgáló alaprajzra, hogy az magától értetődően természetes, művésziesen monumentális lehessen, és senki székely ne szégyellje azt magáénak vallani” – írja Kós 1929-ben kedvenc épületének tervezéséről.
A cinterem (a kaputorony alól nyíló zárt udvar) kerítését, a kaputornyot és az épület nagy tornyát Zsolnay típusú kunszentmártoni mázas cserép fedi.
A múzeum „cégtáblája“. Kós Károly, 1911
Az épület tökéletes harmóniáját arányossága, a két, egymáshoz képest eltolt, különböző méretű múzeumi szárny más-más formájú tetővel koronázott épülettömbje, valamint az ablaknyílások megfelelő csoportosítása révén kialakított nagy homlokzati síkok biztosítják. Kós nem használt pillért, lizénát, vízszintes párkányt a felületek osztására, sőt különböző vakolati struktúrák vagy színek sincsenek. A lábazati kváderkő-borításon kívül az épület minden fala sima fehér sík, a változatosságot a nyílások – a belső feladatnak megfelelő – különbözősége adja. A Székely Nemzeti Múzeum főépülete lényegében az építész egyik legszebb, letisztult összegzése, melyet harmonikusan egészít ki a múzeumtelken hátrább felhúzott – egy földszintes és egy egyemeletes – múzeumőri lakás. Ezek visszafogott szellemképei a főépületnek. Mindkét esetben az alapvetően négyzetes alapra helyezett sátortetőt egy, a homlokzat fő elemeként kiemelkedő oromfal töri meg. A terep enyhe lejtését jól érzékelteti az elől hangsúlyosabb kőlábazat. Mindkét ház nyitott teraszra vezető lépcsőn közelíthető meg, és közös vonásuk a bejárati hallok fadeszkás mennyezete és a faragott részletek.
Az alapfalakhoz és a lábazathoz sepsiszentgyörgyi őrkői homokkövet, falaihoz prázsmári téglát, az ácsszerkezetekhez, famunkákhoz a környékbeli erdőkből beszerzett faanyagot, a tetőfedéshez bodoki cserepet használtak. A fehér márvány tagozatok, burkolatok gyergyószárhegyi nyersanyagból készültek. A rendkívüli gonddal megtervezett legapróbb belső részleteket mint térelválasztókat, kilincseket, bútorokat is helyi mesterek kivitelezték, a világítótesteket és a könyvtári berendezést viszont budapesti cégek biztosították. Kós a főépület mindkét szárnyát meghosszabbíthatóra tervezte, ebből az északi szárnyé valósult meg. Az épület munkálatai viszont máig nem értek véget. Folyik a még megvalósulatlan tervek kivitelezése, mindenekelőtt a festett üvegablakoké, a kovácsoltvas lámpáké, a cinterem falát belül kiegészítő, a kőtárat védő szakállszárítóé.
A kerítést is Kós Károly tervezte, a galambbúgos nagykapu kiválasztásában személyesen vett részt, ahogy az 1767-ből való ménasági lófő székely ház áttelepítését is személyesen irányította. Az 1911-ben készült eredeti tervek szerint egy udvarhelyszéki és egy háromszéki házat kellett volna még ide telepíteni, ám ezekre pénz csak 1970-ben került, így e két épület lett a csernátoni Haszmann Pál Skanzen első két építménye. Ma ez is a Székely Nemzeti Múzeum része.
A nagy, elegáns, nyugalmat árasztó felületek és apró részletek egysége teszi lenyűgöző remekművé a múzeum épületeit.
A múzeum főbejáratának kilincse. Szentgyörgy. 1912
Amikor a főbejárathoz érsz és benyitnál, megszólít a nagykapu kilincse. Ősi, rovott székely minták stilizált megfogalmazásaira simul a kezed, ahogy „kell”. A varázslat itt kezdődik el. A lépcsőkorlát, a ruhatár, az elválasztó lengő- és egyéb ajtókon sorakozó szarvasok, az ablak- és ajtózsanérok, a kilincsek. Olyan visszafogott összhangban, mint egy nagyvonalú szimfónia hangszerei a legkiválóbb karmester kezében. Nem templomba, hanem otthonba lépünk be. Azzal a határozottan csak jóval később megfogalmazható, de annál biztosabb érzéssel, hogy hazaértünk.
Hazafelé ismét megszálltam Feri bátyáméknál Kolozsváron. Egyetlen délelőttöm maradt, de azt magamban, kíséret nélkül akartam eltölteni. Visszamentem a monostori „kakasos” templomba.
Ültem, csak ültem a tenyerek simogatása alatt legömbölyödött élű padok egyikében s a karzat boltívei és keresztboltozatai között bekúszó fény fordulását figyeltem. Tiszta, világos forrást nyitott a levegőben ez a hófehér sugárzás. Semmi pompa, sehol egy cirkalom. A kazetták színes virágait nem érte el a nyaláb. A virágok odafenn önálló életet éltek. A három héttel korábbi párás köd eloszlott.
Kós Károly egészen különleges utat járt a magyar szecesszió létrehozásában. Nem újat alkotott, nem motívumokhoz nyúlt, hogy felhasználja azokat. Újraalkotta egy táj ezer éves formanyelvét. Máig korszerűen.
(Játék gyanánt választottam az íráshoz néhány képet arról a Sepsiszentgyörgyről, amelyikbe Kós Károly a székelyek nemzeti múzeumát beletervezte. Vagyis 1900–1910 tájékáról. Kizárólag játék gyanánt…)
