– Ma jó napotok lesz, pucákok! – röhögött a már hajnalban spicces Bleahu főhadnagy. – Remek lesz, alig várom! – dörzsölgette a kezét.
– Vajon mit találtak ki megint ezek a faszok? – tette fel, csak úgy a semmibe, a kérdést Uwe. – Te hallottál valamit? – kérdezte a mellette álló Mirceát.
– Nem. Panait nem beszélt semmiről. Talán kivisznek minket is statisztálni a filmben.
– Nem hiszem, akkor már osztanák a német vagy orosz ruhát. Valami annál rosszabb készül itt.
Ördögfajzat, gondolta Mircea mindig, amikor Bleahu a látókörébe került, éppen csak keresztet nem vetett, pedig szívesen tette volna. De hallott már olyat, hogy keresztvetésért valakit a karcerbe küldtek három napra, ezért inkább nem tette. Ilyenek lehetnek az ördög fattyai, vélte: Bleahu, a szomszéd szakasz parancsnoka alig volt magasabb másfél méternél, karikalábakon pattogott, és amikor vigyorgott, modellt állhatott volna a Sátánt megfestő művészeknek. Mindenekfelett pedig gonosz volt. Amikor pedig Panait mellé állt, komikusabbak voltak, mint Stan és Pan. Mert Panait, az ő szakaszparancsnokuk talán a két métert is túlnőtte, és megvolt vagy százhúsz kiló. Egyszer elmondta, hogy gyerekkorától birkózik – úgy is nézett ki. És, talán éppen a méretei miatt, nem volt gonosz – csak magabiztos, határozott, és nem tűrt ellentmondást.
Uwe másoktól is érdeklődött, tudják-e, vajon mit terveznek nekik délelőttre, de senkinek nem volt még tippje sem, Panait valahol késett, Bleahu pedig egy idő után ráüvöltött, hogy „csendet az alakzatban”, ezért inkább abbahagyta. Cserében az ördögfajzat pattogását utánozta, hadd szórakozzanak egy kicsit a fiúk.
Nem sokkal később futár jött a gyakorlótér irányából, szinte egy időben érkezett meg a végül előkerült Panait századossal. Valamit jelentett Bleahunak, az pedig az immár jelenlévő századosnak, aki, magasabb rangúak nem lévén kéznél, értelemszerűen átvette a század vezénylését. Panait, miután végighallgatta a gnómot, néhány parancsszóval útnak indította mindkét szakaszt a gyakorlótér felé. Az oszlop elején lépkedett, míg Bleahu az oldalán ment. – Fájin lesz, pucákok, nagyon fájin lesz mindjárt…
– Mi az?! Mi történik ott?! – hördültek fel kicsivel később, mikor meglátták a gyakorlótér egyik bugyrából felemelkedő füstöt.
– Főzik nektek a teát, pucákok! – röhögött Bleahu, és alig tudta palástolni afölötti örömét, hogy megszívathatja a katonákat.
Aztán, a kanyart bevéve, eléjük tárult a füst oka: egy lángoló épületcsoport. Máskor is látták már a vasból és betonból összerakott mesterséges falucskát, de úgy tudták, az antitero szakasz gyakorlatozik ott, senki sem említette, hogy időnként felgyújtják. Pedig égett rendesen, az egész falucska narancs és fekete színben játszott a lángoktól meg a kormos füsttől. Valaki poénkodott: – Pont most nem hoztam szalonnát…
– Szaladj vissza, megvárunk! – mondta másvalaki, s a viccelődés lassan mindenkire átterjedt. Majdnem mindenkire. Aztán az ördögfajzat elkezdett parancsokat kiabálni:
– Figyelem! Igazodj! Négyszögbe fejlődj! – s a röhögés helyét átvette a bakancsropogás. – A mai feladat: megbarátkozni a tűzzel. A jó katona nem fél a tűztől. Fontos, hogy ne idegenkedjetek a lángoktól. Ha valaha valamiért esetleg netalántán – Bleahu sokszor használta ezt a szókapcsolatot – éles helyzetben találkoztok ilyennel, majd visszaemlékeztek a mai gyakorlatra, és az segíteni fog.
Mircea jelentkezett, hogy mondana valamit, de a gnóm rászólt: – Beszélünk utána, mert késésben vagyunk.
Majd magyarázni kezdett. Ha volt valami icipici jó Bleahuban, az az volt, hogy mindent tudott mindenről, amivel lőni, vágni, robbantani vagy kommunikálni lehet. És szívesen tartott előadásokat azokról, érthetően, precízen.
– A vas- és betondarabokra itt, az orrotok előtt, pucákok, napalmhoz hasonló anyagot öntöttek a tűzszerészek, egy házi készítményt. A napalmról tudom, hogy hallottatok, a szarházi amerikaiak használták Vietnamban. Többfélét is. Az eredeti anyag nem volt elég meleg, és a vietnamiak, ha siettek, le tudták magukról kaparni. Ezért a jenkik polisztirolt adtak hozzá, amitől úgy ragadt, mint a szar a pokróchoz. De ha a vietnamiak a vízbe ugrottak, akkor a láng kialudt. Úgyhogy fehér foszfort is adtak a keverékhez. Egy csepp is elég belőle, és az aztán csontig éget. S ha még ettől sem hal meg az ellenség, a foszformérgezés végez vele. A mi házi keverékünk nem ilyen veszélyes. De nagyon ragadós, ezért folyamatosan futni fogtok. Világos?
Közben előkerült egy nagy rakás használt, már itt-ott megégett nagykabát és sapka. Panait kioktatta a fiúkat: levetik a saját kabátjukat és fejfedőjüket, magukra öltenek egy rend pörkölhetőt, és futnak két kört az égő faluban kijelölt útvonalon. Hajrá!
Mircea nem érezte jól magát. A konyhai aragázkályhát már be merte gyújtani, de ennél többet nem tudott elviselni. Amióta kiskorában – úgy hétéves lehetett – a nála nem sokkal idősebb unokatestvéreivel felgyújtották, nyilván akaratuk ellenére, a nagyanyja falusi házának udvarán a tyúkketrecet, és a tűz olyan szerencsétlenül alakult, hogy egy adott pillanatban teljesen körülvette őt – a háta mögötti kerítés is lángra kapott –, ódzkodott a tűztől. De nagyon: ha néha kirándult a barátaival, inkább megkért valakit, hogy süssön neki szalonnát, mintsem hogy a tűzhely mellé álljon, még ha csupán parázs piroslott is a kőkörben. Most meg itt ez az égő micsoda – nem, ő nem fog ebbe belerohanni. Ha ez a seggfej ördögfajzat meghallgatta volna… Azt tervezte, hogy majd úgy helyezkedik, hogy a tisztek higgyék azt: megfutotta a köröket…
Majdnem megúszta. Az első körön már túl voltak, s a másodiknak is lement a fele, mikor Panait felfigyelt rá.
– Katona, te miért nem futod meg a pályát?
– Százados elvtársnak jelentem, én…
– Nem lihegsz. Mindenki más liheg, te nem.
– Csak azért, mert…
– Látom rajtad, hogy hazudni akarsz. Ne hazudj!
Mircea elvörösödött. Mondott volna valamit, csak éppen nem jött ki a torkán semmiféle hang, annyira összeszorult.
– Fél a tűztől, százados elvtárs – kotyogott bele a nagyobbik Zsebgyerek. – Mesélte, hogy egyszer felgyújtotta magát vagy micsoda. Mondd el, te – bökte oldalba Mirceát –, hogy félsz.
– Ez igaz? – kérdezte szigorúan a tiszt.
Mircea bólintott.
– Mindenki fél valamitől – jelentette ki a százados. Majd ráparancsolt Mirceára: – Tedd le a fegyvert, és ami még rajtad lóg.
A fiú a földre tette a kalasnyikovot, a gázálarctáskáját meg az övét, amin a rohamkése, a gyalogsági ásója meg a tölténytáras táskája lógott.
– Most pedig vegyél egy mély lélegzetet, és hunyd be a szemed – utasította ismét a tiszt.
Mircea ezt is megtette. Hirtelen azt érezte, hogy elemelkedik a földtől. Kinyitotta szemeit: a százados vállán lógott, aki ütemesen lépkedett vele a lángok felé. Küzdeni szeretett volna ez ellen, de azonmód belátta, hogy esélye sincs Panaittal szemben, s hogy ha szembeszegülne a tiszttel, annak még rosszabb vége lenne, hát beletörődött a helyzetbe. Annyit tehetett, hogy erősen összeszorította a szemhéját.
Valamennyi idő után a százados talpra állította.
– Kész. Kinyithatod a szemed – mondta. Mircea megkönnyebbülve engedelmeskedett. Majd meg is bánta: a lángok kellős közepén álltak.
– Most pedig indulj kifelé, mert ha beleragad a bakancsodba ez a szar, a lábad is beleég – szólt a tiszt, és kocogva megindult kifelé.
Mircea hirtelen meggyűlölte a századost. Viszont sokáig nem gondolkozhatott, ki kellett szaladnia a lángoló romok közül. Ezúttal a sok akadály miatt nyitott szemmel kellett megtegye az utat. Mikor fújtatva kijutott, leginkább egy dühös bikához hasonlított, amely legszívesebben felöklelné a gazdáját.
– És most még egy kört, egyedül. Mars! – parancsolta Panait. Mircea néhány másodpercig farkasszemet nézett vele, majd megfordult, és a lángok közé vivő pallóhoz ment. Kis ideig nézte a tüzet, egy hatalmasat köpött, kicsit szidta a parancsnoka szüleit meg teremtőjét, majd bevette magát a lángoló műromok közé.
– Ilyen lehet a pokol – gondolta futás közben. – A tüzes pokol, ahonnan Bleahu származik – fűzte tovább. Vigyoroghatnékja támadt. Aztán hirtelen jól érezte magát. Meg bátornak. A félelme eltűnt. Meg szerette volna markolni a lángokat. Megölelni a tüzet. Állatokat gyúrni belőle. Vörös és narancssárga siklókat, amelyek végigtekergőznek a tagjain. Pillangókat, hogy körbetáncolják. Tűzkutyákat, hogy felzabálják Panaitot. Vagy inkább Bleahut. De leginkább egy hatalmas griffet, ami elviszi a hátán bárhova – vagy egyszerre mindenhova…
Még Panait is meglepődött kissé, amikor a romok közül kiszaladó Mircea megállt előtte, és engedélyt kért:
– Százados elvtárs, futhatok még egy kört?