(5)
Alaposan elszaladt az idő, mire megindult, erősen délutánra hajlott már. Ezt egykedvűen vette tudomásul, nem sietett különösebben, ámbár azt is érezte, hogy nem a szokásos céltalan kalandozás rajzolja ki haladásának térképét, hanem konkrét programja van, még akkor is, ha nem kötötte le órára és percre, hogy mikor érkezik. Az ébredés utáni emlékezetes kielégülés kellemes, nyugalmas bágyadtsága egész nap eltartott, újabban a jóllakottság érzésével is gazdagodott. Vékony farmernadrágja a kinti hőségben combjára tapadt, de ahogy a légkondicionáló hűvös levegőt fújt az ágyékára, heréi, akárcsak délelőtt, a nagy igénybevétel után néhány órával, amikor amolyan „utántöltősen” bizseregtek, megint az enyhe, a bujkáló elektromosság területévé váltak. Terpeszben vezetett, törzsét hátradöntve, karjait egyenesen előrenyújtva. Nem állt szándékában sietni. Csornáról kifelé tartva gyermekkora díszletei vették körül, amikkel ritkán találkozott az elmúlt másfél évtizedben, ezért igyekezett lassan, fokozatosan kicsúszni az előbb bal, majd jobb kéz felől sorakozó klasszicista homlokzatok vonzásköréből. Az utca a napos délutánon anyagszerűen megsűrűsödő aranylevegőt gyűjtött, de a valamikori szolgabíróság, a mostani könyvtár eklektikus palotáján túl, a gimnázium óriási épülete és sajátos fenyőudvara felől vaskos árnyékok keretezték ezt a ragyogó sárga látképet. Innentől kezdve Újházy néha már jobban gázt adott, majd a várost elhagyva megpróbált egyenletes tempóban, ha nem is molto vivace, merthogy emberes nosztalgia mardosta belülről, hát azért legalább tempo giusto haladni.
A toldott-foldott, keskeny és kanyargós, borzalmas személykocsi- és teherautómennyiséget áramoltató „halálút” érdekes módon nem kötötte le túlságosan a figyelmét. Gyakorlott sofőr volt, lélekben zavartalanul készülhetett a Máriával történő találkozásra. Felfokozott figyelme ilyen körülmények között annak a nagyjából tíz évvel korábbi hosszabb autóútjának az emlékét játszotta elé, amikor – még viszonyuk első, viharos időszakában – a Szigetközben látogatta meg őt. Estére járt, augusztus végi estére, idéződtek fel benne most egészen elevenen az akkori körülmények, Mária az ásványrárói horgásztanyán várt rá. A műintézmény felső szintjén, négyágyas szobában; azért ekkorában, mert ennél kisebb fajta ott nem létezett. Még bőven a Lada idejében volt ez, mármint technikailag, és bármennyire is elevennek érezte Kapuvár és Fertőszentmiklós között suhanva az akkori vezetés meg a rákövetkező heves szeretkezés minden részletét, hirtelen a vártnál nehezebben ment neki a még légkondicionáló nélkül végigcsinált kánikula általános közérzetét visszaidézni. Tövig leengedett ablakok, nyilván, a vezető- meg az anyósülés mellett, ezek inkább személytelenül elképzelt, mintsem pontosan visszaidézett képe villant be Újházynak, és biztosan kidugta a bal könyökét, alkarját nyilván vágta a nem teljesen leeresztett plexi, már akkor is hosszú haját borzolta a légáram. Hol az égett tarló fanyar szaga csapta meg az orrát, hol pedig, keskenyebb úton, kukoricalevelek simogatták az arcát, mert sok helyen az utastérbe is benyomódtak. Szürkült, mintha esti harmat ereszkedett volna már a rétekre és nyiladékokra, többször kivilágítatlanul döcögő lovaskocsik miatt lassított. Most ellenben felhúzott ablakok mögött száraz, lábmagasságból hideg fuvallat karistolta a bőrét. Vitnyéd után, jobbra, rövidebb szakaszon az útig nyomuló, zárkózott erdőt látott, elöl, nyugatra az úton pedig alig valamit, mert az alkonyat éles fehér fényt lövellő fényágyúi majdnem pontosan vele szemben helyezkedtek el. Mehetett volna akkor régen a Győrből a Szigetköz legközepén haladó, bár tekervényes, de azért jól kiépített vonalon, ennek ellenére járatlanabb dűlőutakat választott, és mint valami fogságba esett bogár, csak bukdácsolt és rángatózott a Mosoni- meg az Öreg-Duna mellett sorakozó falvak közötti ismeretlen labirintus képzeletbeli pókhálószálain.
A ravasz pókasszony, az eseményeket kézben tartó, a szálakat szövő és mozgató hatalom akkor is, most is Mária volt. Mindig. Újházyinak, miközben az agyagosszergényi leágazást és a petőházi benzinkutat elhagyva éppen Fertőszentmiklós zegzugos utcáin verekedte magát keresztül, nem kellett volna éppen egy szigetközi kalandot felidéznie ahhoz, hogy az általa rá gyakorolt hatást megfelelően értékelhesse. Hiszen járt már itt, helyesebben: jártak már itt, ’89 augusztusában, miután Havasi Feri bácsiéktól megkapták a fülest, hogy jó lesz Sopronpuszta, a tervezett Páneurópai Piknik körül körbenézni, mert fene tudja, mit tervez a Németh-kormány, nos, akkortájt a közeli Fertőd Esterházy-kastélyát búvárló turistának álcázva magukat, időztek néhány napig Máriával a környéken. További néhány napot magának az eseménynek a vonzáskörében is, és legalábbis ő – mert Mária akkor a német férfi nyomában eltűnt egy időre – még majdnem egy hetet az újra lezárt határ környékén zajló határőrségi „vadászatokon”, ahol, ezt kevesen tudják: még vér is folyt… Újházy maga előtt látta a Fertő nádasaiban meg a Soproni-hegység erdeiben bujkáló, a zöldhatárnak nekivágni szándékozó nyomorultakat, magányos férfiakat, egy-egy kisebb csoportot vagy egész családokat, még a gyerekek lelógó lábú, mellükhöz szorított babáit is, ahogy rájuk csap a géppisztolyosok erős fényű kézilámpája. Sem a fegyvert nem ő fogja, sem a fókuszt nem ő szabályozza, mégis ott van velük, bakancsban, terepszínű egyenruhában. Ő ott van, de Mária talán Ásványrárón, az új idegennel, s a családi nyaraló most talán nincs annyira tele, hogy a közeli vállalati horgásztanyán kellene szobát bérelniük. A fiúnak eszébe jutott, annak idején hogyan képzelte el útjukat, a vizenyős rétek alaktalan tömegként a világításba mozduló szénaboglyái, a vaskos törzsű mocsári tölgyek ősalakjai meg a nyulak, rókák, őzek és szarvasok elnyújtott foltként menekülő árnyékai által kísértetiessé tett dűlőutakon, ahol nem is olyan régen még ő hajtott izgatottan és némi tagadhatatlan szorongással a szívében: emlékezett rá, milyen fájdalmasan képzelgett és emlékezett valaha – és eltévedt.
Valami megfoghatatlan, maga előtt is rejtélyes módon Fertőszentmiklós területén egy időre letért a 85-ös vonaláról. Ezt abból vette észre, hogy a falu különböző részein tűnt fel, anélkül, hogy ezt akarta volna, de anélkül is, hogy különösebben zavarta volna a beálló közjáték. Előbb, egy kis kerek tó partjától nem túl messze az „Arborétum” feliratot látta, később, maga mögött tudva egy patakmedret, amire az egyik helybeli lakos azt mondta, hogy ott az „Ikva” folyik, bizonyos házak jellegéből, elhelyezkedéséből, kihalt portájából és gondozottságából arra következtetett, egyfajta skanzen terül el előtte, mígnem, egészen borzalmas úton átverekedve magát a patak felett, egy kápolnaszerű tünemény közelében olyan hirtelen találta magát megint a 85-ös szörnyű forgalmában, hogy ez alkalommal majdnem baleset lett a vége. Addigra az alkonyat minden úgynevezett aranypora elszállt előle a szélvédőről. Tárgyilagosan hűvös este lett, muszlincás, fényektől villogó augusztusi mozdulatlansággal a falu mélyén. Annál nagyobb mozgalmassággal a szemből rohanó és vadul előző kamionok világában. Mindennek ellentéteként, amit zárt, mozdulatlan tömbként, megcsendesedett, önmagába zuhanó mélységként őrzött legbelül. Nem volt még sötét, távolról sem, mint ahogy annak teljes beálltára legalább kilenc óráig vár az ember ebben az évszakban, de az utazás jellege már megváltozott. A szembejövő kocsik helyzetjelzőjének kezdett udvara lenni, és most már nem a lenyugvó nap sugaraitól vesztette pillanatokra szem elől a sávját, hanem a néha ostorcsapásként érkező reflektornyalábok miatt. A környék, fokozódó beláthatatlansága miatt is, egyre bizonytalanabb körvonalú, szinte már titokzatos lett, Újházy inkább tudta, mint látta, hogy a Petőházánál átszelt, addig a 85-öst balról kísérő vasút most jobb kéz felől fut versenyt az autójával, s ez már így marad egészen Sopronig. Az sem érdekelte, hogy a hírneves Rongyos-erdő és a Haraszti-gyertyános közötti irtást átszelve nemzetközileg is értékelt és vadászati idényben külföldi puskások által brutálisan megszállt területet érint, nem, monoton egykedvűségéből, nosztalgikus rezignációjából, enyhén ugyan, de tagadhatatlanul fokozódó lámpalázából pusztán az rázta fel, amikor valahol Sopronszécsény előtt, talán Pinnye vagy Fertőhomok állomásának bekötőútjánál egy stoppost vett fel.
– Gömbi vagyok – közölte fesztelenül a lány, miután megviselt utazótáskáját a fejtámlák között laza és merész mozdulattal a hátsó ülésre dobta. Visszahúzott karjával máris súrolta a kuplunggal foglalatoskodó, azonnal indító sofőrt.
– Csak szeretnél az lenni – gondolta magában Újházy. Futó pillantást vetett utasára, és rögtön látta, milyen reménytelenül girhes. Eddig nem nézte meg jobban, hiszen csak azért vette fel, azért vett fel egyáltalán valakit, miután a kazettáit meg a kereskedelmi adók folytonos nyereményjátékait unta, hogy el ne aludjon az úton. Most aztán fanyaloghatott magában! Egy darabig nem is szólt semmit, de végül, amikor látta, hogy a kihívó öltözékű, hosszú barna hajú, karcsú combú lány nem kevesebbet képzel magáról, mint azt, hogy ő egy kikerülhetetlen szexcsapda, azt kérdezte tőle: – Gömbi? És miért kaptad ezt a nevet?
– Én adtam magamnak.
– Csak nem afféle művésznév? – Újházy lassított, mert kisebb települések következtek. Falvak templommal, temetővel, balkanyarral, jobbkanyarral, meg táblákkal, amik hol mozdonymúzeumot, hol kastélyt, hol sírkápolnát és védett fehéreperfa-sort jeleztek. Tudta, hogy a Széchenyiek egykori földjén jár. A dolog kevéssé hatotta meg, ennek ellenére alig jutott el a tudatáig, hogy a lány felnevet mellette:
– Naná hogy művésznév – mondta, miközben rövid ruhájában fesztelenül keresztbe vetette a lábát. – A Ferdinánd biztos nem engedné a saját nevünket használni.
Most már Újházy is vigyorgott: – Gondolom, Ferdinánd is legalább Fernando? – Kiscenk után, a nagycenki elágazást követően megint jobban gázt adott, egy darabig annyira hajtott, hogy ki nem hagyott volna egyetlen előzési alkalmat sem, többször épphogy csak sikerült visszacsúsznia a szembejövők elől a maga sávjába.
Gömbi túlzottnak találta az iramot, szava, nevetése elakadt, szinte odatapadt az üléséhez. Majdnem az alvajárók biztonságával és olyan természetességgel tette a kezét a férfi ágyékára, mintha tényleg azt hinné, az a sebességváltó karja.
– Látod, én nem kérdeztem a nevedet – mondta csendesen és szemrehányóan. Közben örömmel tapasztalta, hogy megint normális sebességgel mennek. Kezdte lehúzni a farmer sliccét.
– Az a gyanúm, én sem kérdeztem tőled a tiedet – kutatott az emlékezetében Újházy. Fészkelődött ültében. – Csak úgy ukmukfukk közölted…
– Mért, nem volt érdemes? – kérdezte a lány, és elengedte az időközben megkeményedett péniszt. Újházy már azt hitte, sértődés keríti hatalmába, ehelyett azonban csak egybeszabott velúr ruhájából bújt ki, oly módon, hogy a művelet közben előbb a fenekét meg a combjait emelte fel, míg lábát a padlóhoz, hátát pedig erősen a támlához nyomta, aztán meg visszazökkenve a hátsójára, majdnem a műszerfalig hajolt előre. Végre a fejét is kiszabadította, és ott ült egy szál nyakláncban, derékláncban meg magas hasábsarkú, fényesfekete cipőben, amelyet meg-meglengetett a magasban.
Megint lakott terület, közelebbről Kópháza következett volna, ezért Újházy lassított. Meg is állt, majd körülbelül kétszáz métert visszatolatva egy földútra tért, ahonnan vesztére éppen előbiciklizett egy zöld ruhás atyafi.
– Melyik rész ez itt? – kérdezte, az ablakot egyetlen gombnyomással kinyitva, a szemlesütve továbbkerekező mezőőrtől.
– A Köves-erdő – hallotta a kiáltásnak indult, ehhez képest elhalóra sikerült választ, de már emeltette is fel az imént mindkét oldalon lezuhanó plexit, mert szúnyogok raja tört be az utastérbe.
– Na, most már ezt is tudod – szólalt meg biztató gúnyossággal Gömbi, aki éppen a maga üléstámlájának hátradöntésével foglalatoskodott. Ahogy teljes testsúlyával a hátsó ülés irányába billent, váratlanul rázkódva lezuhant, fenekét, talán önkéntelenül is, tömbként felnyomva kipúposította, dereka ellenben lesüllyedt, megfeszült. Így mégiscsak bebizonyította Újházy előtt, hogy méltó a nevére, hiszen derekának alsó tartománya, fenékpofái, tompora és combjainak felső része most bizonyos szögből összességében egyetlen kerekded, képzeletbeli glóbusz csillogó félgömbjére emlékeztető látványosságot képeztek, aminek közepén a rózsaszín bőrnél határozottan sötétebb, csupasz húsbimbó feslett ki. Közelében a hatalmas, tompa, enyhén szélesedő végű cipősarok elég hatásos elhelyezésűnek tűnt.
Újházyt ez a póz már-már terve feladására késztette, ami az volt, hogy a Máriával való találkozásig lemond a hasonló cselekményekről. Szerencsére Gömbi az üléshuzatot profin elrendezve hanyatt vetette magát, így a férfi közvetlen veszélyeztetettsége megszűnt. Saját háttámláját egyetlen gombnyomással és vállfeszítéssel hátranyomva azt látta, hogy a lány teljesen hátrakönyökölve, lábszárait magasba tartva, cipősarkait a levegőben egymáshoz érintve, az így kialakult keretből követelőzően néz rá. Füle mögé tűrt hajának háttere előtt határozottan látszott, hogy nagy karikákkal ellátott cimpái erősen oldalra állnak, a gondosan kialakított frufru most ziláltan helyezkedett el a homlokon, kiszedett, éles-keskeny vonallá kihúzott szemöldöke ideges hullámként lebegett eszelősen csillogó pillantása felett. Keskeny, egyenes és tömpe végű orra ovális arcának hossztengelyében féloldalasan nyitott, tetovált festésű szájára mutatott, ahol a fogak szabálytalanul szorultak egymásra, újra szétnyílni, harapni bármikor készen. Gömbi éles rántással egyszerre kicsit oldalra hajtotta a fejét, amitől hegyes álla alatt, szinte a semmiből, valamelyes toka keletkezett és láthatóvá vált nyakának jobb ina a mellette lévő redőkkel és gödörrel együtt. Sportosan megfeszített vállműve alatt pedig, ami természetesen nem nélkülözte a jellegzetes, igen markáns sótartókat, mellének igencsak jelképes, ámbár előugró bimbójú halmai, köztük horpadt, csontos mezővel. Újházy úgy segített magán, ahogy tudott; a valahogy mégis domborodó hasra koncentrált, illetve a némi anyagot mégiscsak rezegtető combokba kapaszkodott, időnként meg a feje felett lebegő lábikrák izmos dudorait fogdosta. A köldöknél sárkányos tetoválást talált, az arra simuló aranyszínű lánc göbös végű leágazása aztán elvezette nyelvét a körülborotváltság miatt árnyékudvarral rendelkező pina vágatához és kitüremkedéseihez. Ahogy a combok közé hajolt, még látott valamit, de amint arca beleveszett az altest résébe, összecsapott a feje felett a sötétség. Kint az országúton még csak szürkült, de itt bent az erdei csapáson már sűrű feketeség vette körül a járó motorú autót. A Chrysler monoton duruzsolása, légkondicionálójának ádáz, egy idő után minden porcikáját átjáró hidegével együtt mindvégig biztos vonatkoztatási pont maradt Újházy számára, és arra is a nyakát tette volna, hogy a lánynak már kevéssel azután orgazmusa volt, hogy nyelvével munkába vette a csiklóját. Nyilvánvalóan iszonyúan fel lehetett ajzva! Ő kevésbé, ráadásul a Máriával várható közeli ágycsata viharosságát sem akarta veszélyeztetni egy ilyen kis csontos, hisztérikus, ránézésre körülbelül tizenkilenc éves kurva kedvéért, akit saját kezdeményezéséből arra sem használt volna, hogy egy viharos éjszakán, amikor nincs kedve kilökni a szélbe és esőbe, unalmában magára húzza: ne tomboljon már benne annyira elviselhetetlenül a hormon. Ezért ahogy Gömbi kettéágazó bőrlebernyegét, a köztük lévő rózsaszín réssel meg a közelükben elterülő érdesre borotvált, barna tartománnyal együtt elöntötte a nedvesség, rögtön abbahagyta működését, és elnyújtózott a lány mellett, fejét annak feje közelében nyugtatva. Az viszont mintha nem állhatta volna ezt az emberi közelséget, előremászott és mohón szopni kezdte még mindig meredező, hatalmas farkát. A férfi elhárította.
– Te nem akarsz, kapitányom? – A matrózpólójára célzott.
– Nem – felelte kedvetlenül.
Húsz perccel később Sopronban voltak. Újházy az addigiaknál is sűrűbb erdőket érzékelt az egyszer csak hepehupásabbá váló út két oldalán, a fenyők zöldesfekete színben játszottak, és annyira közel jöttek a kocsihoz, hogy azt hitte, teljesen összeszűkül, majd elvész köztük az aszfalt sávja. Gömbi a ruháját rendezgette, felemás érzésekkel ült az anyósülésen. Anélkül, hogy tudták volna, még Kópháza határában, egy Mária-kápolna mellett is elhajtottak.