Lebegő, repeső, repedő csend. Nagylányom otthon vajúdik, én itthon reményekkel telve fülelek a végtelenített csendbe. Szöszögve pergetem külön bejáratú csendemet. Fehér lenvászon darabra az ölemben szunnyadó Bogár kutya háta felett ágon ülő kis szarkát hímezek. Párja kiterjesztett szárnyakkal repül feléje. Csőrében hernyó tekereg. A hím háromszor akkora, mint az ágon várakozó párja. Hosszan tanakodom, hogy a feketét, fehéret és a hátán húzódó kissé zöldes acélkéket milyen arányban és irányban osszam le. Azért gond, mert minden szarka ezekben a színekben és mégis más ruhában jár. Külön ügyelnem kell rá, hogy a fehér vászonnal minél kevesebb fehér toll legyen határos. Nehogy egybeolvadjon a családunkba csusszanó baba nyálkendőjének repdeső madara a körötte elterülő fehér semmivel, nirvánával, nihillel.

Kint szelek susogtatják a lombkoronákat, ölemben hosszában elnyúlva a falatka kutya szép egyenletesen szuszog.

Így szülünk mi.

Nem állíthatom bizton, hogy így kell. Mi így estünk bele.

Nem így szoktunk, mert első unokám dúrja magát kifelé.

Kisebbik lányom az apja teraszán és kertjében üli tág baráti- és családi körben a harmincadik születésnapját.

A mi családunkban szinte már tradíció, hogy Glózer nagyanyám kereken 1900-ban, Anyu 1920-ban, én 1950-ben, Edit lányom 1980-ban, s a még nemtelen és névtelen unokám 2010-ben lát napvilágot. Nagyjából 30 évente gazdagodunk egy utóddal. Persze nem feledem a nem kerek évtizedekben közénk pottyantakat se, mint például a kis unokám szülőanyját, akinek a hasában a kilencedik hónap elején a távolugrást gyakorolta. Jobb oldali lengőbordáján startolva srégen át a bal oldali medencecsontján landolt. Még meg sem született és már a család leendő atlétájaként tartjuk számon. Jeleskedik hárfaművészként is, penget valamit Anya hasában. Nagy valószínűséggel a köldökzsinórját. A könnyűbúvárságra hat hónapja edz, fejjel lefelé lebegve az anyaméhben. Közben (feltehetően) hegyeske lábujjaival kicsipkézi anyja máját. Nemhiába rák, vagyis június havának várományosa.

Mellesleg azt hiheti, hogy a nagyanyja egy tűzokádó sárkány, mert engem naphosszakat ércesen köszörülve ugatni hall. Dehogy is fél tőled, csitítgat Ildi. Egy újszülött mindenkit olyannak fogad el, amilyennek megismer. Te folyton fuldokolsz, neki ez lesz a természetes állapotod. Senkibe sem képzel bele félelmetes lényeket. Te leszel a Sárki nagyija. Ennyi, nem több és nem kevesebb.

Mintha az egész világ ezt a kis jövevényt áhítozná, a harmincöt éves gömbkaktuszom, amit akkor kaptam a bátyámtól, amikor Ildi lányom született – és azóta is elég kicsi cserépben sanyargatom, hogy elférjen a napsütötte ablakpárkányon –, idén először, ezen az áldott tavaszon öt bimbót hozott a körötte szorongó gyermekeinek a legnagyobbika, miközben az anyapéldány, ami minden nyáron körkörösen bevirágozza magát, mindössze egyet kölykezett.

Mi más lehetne ez, mint annak a jelképe, vagy megerősítése, hogy a termőre fordult nagylányom megajándékoz egy unokával.

Ha így megy tovább, hogy a köröttem, velem szimbiózisban viruló lények jeleket adnak, előbb-utóbb babonás leszek.

Három generáció van jelen, bólint elégedetten, rajtunk végigpillantva, ásítását visszanyelve az ágyából kiugrasztott, püffedt szemű szülészorvos, amikor Borcsa a fejét kipasszírozta. A gyermekorvosnő gumicsővel kiszippantotta légutaiból a magzatvizet, nyákot, satöbbit, szemébe fertőtlenítőt cseppentett. Még csak kerek fejed bújt elő, azt sem tudtuk, fiú-e vagy lány, s én odaléptem hozzád, te aprócska jövevény. A családból velem néztél először Face to face farkasszemet. Szolidan sírdogáltál. Karéjban körötted: orvos, bába, nővérek, gyermekorvosnő, dadusok és Sárki nagyi személyesen.

Ováció.

Ildikó, aki még nem tudta, hogy már csak két-három tolófájása van hátra, nem értette, honnan sereglett köré és miért veszi körül ez a sok ember, akik felváltva a faliórára sandítva szurkolnak. Aztán kiderült, hogy a teljes éjszakai ügyeletes személyzet este fogadást kötött a baba érkezésének időpontjára, és a csecsemőgondozó nő percre pontosan megsaccolta a hajnali két óra huszonnégy percet.

Borcsa érkezését láthatták, de azt még csak nem is sejthették, hogy a görcsök szüneteiben a bal kezemet szorongató Ildikó azzal a néhány kézfejemre lehelt harmatgyenge puszival az eleddig együtt leélt harmincöt év fáradságát, aggodalmát és együttszülésünket meghálálta.

A zokogás környékezett. Ezek olyan meghitt intim pillanatok, amiket soha senki sem tudhat meg.

Mintha az összes velőt egyetlen mozdulattal kirántották volna a csontjaimból, majdhogynem összecsuklottam, annyira belesüppedtem önmagamba. Hiába szerettem volna az újsütetű családtagot megfürdetve, bepólyálva látni, ehelyett osontam a derengő hajnalban haza. Rekedtesen köszöntem a számítógép klaviatúráján kattogó Böbe bábának, s ő barna, hullámos hajjal övezett jóságos matyó baba arcát felém billentve a lehető legegyszerűbben és legőszintébben megköszönte a segítségemet. Ezen aztán úgy elámultam, hogy csak hebegtem-habogtam, mert mit szerencsétlenkedtem én ott egy teljes éjszakai műszakot letöltve azon a műbőr borítású csőváz széken, mint egy csuka, és néztem, mint a moziban, a lehető legtermészetesebben, nyugalmat erőltetve magamra. Miközben Hemingway Indián tábor című novellájának nyomasztó emlékét igyekeztem elhessegetni, amelyben az indián nő két napig nem bírja az emeletes faágy alsó traktusán megszülni a gyermekét, s mire az újszülött jobb híján egy ócska bicska segítségével, császármetszéssel a napvilágra kerül, a felső ágyon fekvő apja a fal felé fordulva tehetetlen kétségbeesésében egyik fülétől a másikig a borotvájával átvágja a torkát, és egyetlen mukkszó nélkül kileheli a lelkét.

Az anyaság olyan olajozott, vagy olajozatlanul csikorgó rendszer, amelyikben mindent teljesíteni kell. A múlttól a máig, egészen csontvázszéthullásig. Még a túlvilágról is egyengetni lent hagyott öregecske gyermekünk életútját. Kibúvó ritkán adatik, sok hátulütővel. Anya és gyermek is megszenvedi az elmaradt teendők böjtjét.

Az idő kerekét visszaforgatva, Ancsa Borcsa akkor fogant, amikor az Égei-tenger partján Éva barátnőmmel két hétig négykézláb másztunk kagylókat és színes kavicsokat vadászva. A körömnyi élénksárga és lilásfehér kagylók ragadták magukkal az én fantáziámat, viszont az egyetlen embertalp formájú, bazaltszürke alapba ágyazódott tejkvarc és okkersárga mintázatú kőnek én sem tudtam ellenállni. Kikaptam a kristályvízből. Tenyeremben addig forgattam, míg meg tudtam nevezni: Fezes fej oldalnézetben; szem, orr, száj, minden a helyén, peckes mell, pocak és bogárhátra emlékeztető, kettős sárga vonallal szétválasztott telt fenék. Karok, lábak már nem fértek rá a maroknyi kavicsra.

Kőkeretbe foglalt áldott állapot. Mi más lenne, ha nem várandós női torzófigura. Talán most sikerül nagymamává válnom, sóhajtottam vágyakozón, és tessék, már itt szepeg a karomban a kórház folyosóján. Nyáron piros-fehér szegélyes Mikulássapkában. Fogjuk rá, hogy már alig várta, hogy élő elevenében láthassa az ő tűzokádó Sárki nagyiját. Vállára hajthassa ingatag fejét örökkön krahácsoló nagyanyjának, s a szülői házba hazaszállítva belekucorodhasson órák hosszára elhúzódó, tekergő bömbölést követően álomba simulva. Zöld békás, bő és kurtaszárú badiban. Ildi fejét ingatva ámuldozik, hanyatt még sosem aludt a baba.

Ez kell neki, hencegem öreganyabölcsen. Csont- és bőr bölcső, utalok testet-lelket aszaló kemoterápiámra.

Levetetjük Gabó apával a prototípusról – bök lányom piszkafaformámra – a mértéket, sitty-sutty összeeszkábál neki egy ilyet – neveti Ildi egy hajszálnyival megkönnyebbültebben.

Két-három hónaposan a mély kocsiban hason fekve, ha ébren van, mint egy gémeskút, kimerevített karral, fekvőtámaszba emelkedve bámészkodik kifelé a kocsi pereme felett.

A játszótéren háromhónapos korában az anyja karjaiban hasalva az ugrándozó gyerekeket mosolyogva megszólítja. A babaúszáson nem a gyakorlatokra összpontosítja a figyelmét, hanem lelke mélyéből felszakadó he! kiáltásokkal kommunikál minden egyes résztvevőjével. Emiatt minden alkalommal kiküldik az anyjával együtt a medence hátsó, elkülönített részébe, a közös gyakorlatokra nem alkalmas, renitens babák közé.

Egyébként nem sorolható a reménytelen esetekhez, nyolc hónapos korában a kukucskálós játékot ő kezdeményezi. A babakocsiban hanyatt fekve vagy ülve a fejére húzza a takaróját, kis ideig vár, majd elrántja maga elől és ránk vigyorog. Tisztában van vele, hogy pápázni akkor kell, ha jön vagy megy valaki és következetesen végre is hajtja.

A járóka rácsába kapaszkodva rogyadozó álló helyzetbe felhúzza magát. Felhúzott vállal, behúzott nyakkal úgy fest hátulról, mint egy öreg medve. Mindössze kilenc hónaposan. Néhány nap múlva háttal a járóka szegletébe felfeszülve, összerogyásig vagányul is tud már állni. Hamarosan rájön, hogy álltából fél térdre ereszkedve fel tud venni egy játékot a járóka padlójáról, többször egymás után bemutatja rajongótáborának ezt a produkciót. Annyira büszke magára, hogy minden alkalommal kissé szégyenlősen elmosolyodva körültekint, hogy kellőképpen örvendünk-e neki.

Mi ne értékelnénk? Hogy is képzelhet ilyet? Már hathónapos korában is majd szétvetette karó fazonomat a büszkeség, amikor tanúja voltam, hogy az énekelve ringató anyjával gajdolva, csukott szemmel há-á-á-á-ákat dalolva merül álomba.

Még mindig kilenc hónapos, amikor a bútorokba kapaszkodva elindul egyenként ledobálni a dísztárgyakat, CD-ket, könyveket, minden egyes puffanásnál utána néz és h’pát mond. Bivalyerő szorult a mi kisemberünkbe, felkapaszkodik a ruháskosár oldalára, kihajigálja a rugdalózóit, pólóit, a kiürült dobozt megfordítja, és mint az öregek a járókeretüket maga előtt tolva kimegy vele az előszobába. Alig ocsúdtunk fel a közös szülés kábulatából, és máris ön- és közveszélyessé cseperedett.

H’mtá-t mond a hintára, amiben imádja a reptetést. Az anyját nyanyának hívja, puszit ad, harap és csíp. A lépcsőn négykézláb fölmászik. Az ágy széléhez érve gyá’-t kiált (vigyázz!), megfordul és kapaszkodva háttal előre lemászik.

Csibészesen hancúrozik tíz hónaposan a felnőttek dupla ágyán, annak tudatában, hogy puhára esik. Négykézláb elmászik a kábé egy méter magas Bumbus plüss elefánthoz, felkapaszkodik rá, bekapja egyik műanyag gülüszemét, hátrasandít vigyorogva, arra várva, hogy rászóljon az anyja: Nem szabad! Erre kacagva hanyatt veti magát.

A csintalankodás már megy, bezzeg a babaúszáson még mindig ott tart, hogy igyekezik a többiek figyelmét is elvonni a feladatoktól, s mikor az anyja erőnek erejével kényszeríteni próbálja, teli torokból bömbölni kezd. Visszhangzik az egész uszoda, de annyira, hogy az oktató szólni sem tud, hogy kiküldje őket, a fejével int, hogy távozzanak a sarokba. A büntetésben aztán végig azt játszik, amihez kedve van. Mire anya feladja, nem vált több bérletet. Minek, más erőfejlesztő mozgás is van a földkerekségen. Például lehet a csúszdán a peremébe kapaszkodva fordítva felmászni. Szétterpesztett, begörbített lábakkal, mezítelen talpát tapadókorongként használva. Fölérve ’gyázz-t vezényel magának, feláll, megfordul, nyújtja a kezét az anyjának, hogy abba kapaszkodva, mosolyra húzott szájjal dicséretet várva lecsúszhasson. Tizenegy hónaposan lehet még buszt várni, s ha felbukkan az úton dübörögve, zörömbölve, bu’-t kiáltani, pá-pázni a fel- és leszálló utasoknak, dédit, babát, mamát, papát, nénit szólongatni, felismerni a lepkés mesekönyvben a bábot, böffentve rákiáltani: báb. Rámutogatni a dédi falára aggatott tálakra, azokat is nevén nevezni: tá’. És még mindig nem töltötte be az első évét, amikor nagy küzdelmek árán négykézláb felkapaszkodik a sámlira: Dedá! Diadalkiáltással jobbját maga elé lendítve körbenéz, mint győztes trónbitorló hadvezér. S ha a hümpá! Csatakiáltást helytelenül hümbának ejtem, lesújtóan hátranéz és határozottan, ingerülten kiigazít: hümpá!

Vezényszavakat félszavakkal utánoz: vigyázz!, fordulj!, ügyesen!, kurjantja és egyenesen fejest ugrik a teraszról a rózsabokor aljába. Igen, oda, mert Balatonon nyaralunk Ildivel hármasban. A kánikulában én surfing feliratos ujjatlan trikóban és bocis bugyiban. Mit tegyek, ha sosem nő be a fejem lágya? Ő pedig, akit egyenesen Mancónak szólítunk (az Anna Borbálát becézve összevonva), ahányszor lehajolok, mút kiált a fenekemnek. Bogi kutyát Bo-nak vagy vo-vonak, a diót de-nek, a betűket, amik a joghurtos poháron vannak, be-nek, engem pedig a nagymamát kiferdítve eleinte gyagyának, majd nenának, nanónak, aztán nánának szólít.

Anya este beviszi a faházba, együtt megkeresik az alvóbárányt, becsukja a zsalut, hogy álmosító sötétség uralja a szobát, és a bárányt átölelő Mancót sétálva ringatni kezdi: Álmos már a baba – énekli csendesen. – El kell altatni. Selyem paplankával be kell takarni. Aludj baba, aludjál, angyalkáról álmodjál! Hunyd be kis szemed. Két kis angyal integet – dünnyögi a gyerek fülébe, mire az felágaskodik a karjából, jobbjával a levegőbe kanalazgatva rekedtesen felkiált: Pá-pá! Hiába, altatót már énekelni nem, mert figyel a szövegre, csak dúdolva dünnyögni lehet.

Időnként fel-felzokog az eső már napok óta. Nem zavaró. Enyhül a kánikula, mindamellett, hogy nem hűl le a levegő kellemetlenre. Amint megérkeztünk és én megkaptam a manzárdszobát, kitártam az ablakát és a spalettát, napvilágra került a csücskébe tapasztott kerek darázsfészek. Onnantól felváltva hevítette a nap tüze és áztatta a zápor, s az ártatlan rovarok belekényszerültek a takarításába. Csápjaik közé szájukra, mintha szappanbuborékot fújnának, gyűjtötték a fészek tetejére beivódott, és a felső sejtekbe becsorgott esővizet. Arányaiban akkorát, mintha az ember egy kisebb görögdinnyét egyensúlyozna a száján. Amikor elég nagynak találták a vízgömböt, megfordultak, hátsó lábaikkal megkapaszkodva előre kimerevítették egész testüket, mellső lábaikkal választották le fejükről és dobták a vízcseppet a teraszra.

Sajnálom, hogy kiszolgáltattam őket az elemi erők martalékának, de nem csukhatom vissza a spalettát, mert nyitott ablak mellett bekerülnek a manzárdszoba légterébe és tartok annyira a fullánkjuktól, hogy nem akarok együtt élni velük. Ha becsukom az ablakot is, akkor belefúlok a fölső traktusba felszálló fülledt trópusi levegőbe. S ha vagy ők, vagy én, akkor, mint minden önző halandó lény, magamat választom.

A kitartó esőzés következtében a vízgömböket még másnap délben is első lábukkal söprögetve köpik. Délutánra váratlanul kikapaszkodik mocskos felhődunnái mögül a nap. Úgy tűnik, a sárga csíkos darazsak túlélték az elmúlt eső verte húsz órát.

Napokig az eső hol eláll, hol újra rákapcsol ezerrel, s a darazsak fáradhatatlanul szivattyúzzák a fészküket.

Harmadnap hajnalán a szivacsossá ázott fészekbe a lakói dermedten kapaszkodva gubbasztanak. Egy cinege többszöri nekirugaszkodással bezabálja a darazsakat és a fészek sejtjeit szétcsipkedve kirabolja. Ágyamon fekve lesem csúfos végüket, később a terasz étkezőasztala mellett ülve megbizonyosodom felőle, hogy jól láttam, tényleg cinke. Aztán a maradék fészekroncson egész nap az életnek semmi jele. Röstellem, hogy napokig miattam csapolták le hiába az esőlét utódaikat mentve.

Mielőtt hazautazom, felkapaszkodom a manzárdba becsukni a zsalukat. Újra az eresz fedezékébe kerül a fészek, de minek, sajogja a lelkem kishitűen. Fölérve látom, hogy a fészek középső, épen maradt sejtjeibe négyen kapaszkodnak. Gondolom, a szétrebbenve megmenekedett régiek, nem újak.

Borcsa egyéves születésnapján városias polgári házuk belső udvarára egy utánfutóról a nagybátyja a már kiforrott balkán fíling megkoronázására lecsúsztat egy OKLAHOMA EXPRESS feliratú kétlovas társzekeret. Barna fröccsöntött műanyag lovakkal, ágaskodó mű róka mongusztával. Attól, hogy a gyerekek egy százforintos segítségével beüzemeltetik a hintót, ami abból áll, hogy lovukon vágtázó indiánok győzelmi vadnyugati indulóval spékelt rángatózó ringásba kezd, többekben feléleszti Kusturica Macskajaját. Dobbantgatós táncra kapva pattintgatva duddogják: Djindji rindji Bubamaru / ciknije, shuzhije / Ajde more kor romesa…

Az apróságok sorba állnak a társzekér mellett, sorra-rendre kibányásszák az akadozó fémfiókból a százast, becsúsztatják a perselynyílásba, egymást lökdösődve felkapaszkodnak a bakra ringatózni. A felnőttek fehér műanyag székükkel a szekér köré karéjt vonva szakadatlanul átröhögik a délutánt. Egy nyolc-kilencéves forma komoly, vékonyka kislány (olyan minden szál haja, pertlije, masnija, csipkéje a megfelelő helyre és szögbe pontosan beállítva) egyenes gerinccel, mozdulatlanul ül a hintó mögött egy széken időtlen idők óta. Egy férfi készségesen megkérdezi tőle: Te nem ülsz fel? – Nem az én világom – jelenti ki rezzenéstelen arccal.

Ancsa Borcsa úgy tesz, mintha nem harmincan-ötvenen kavarnának körülötte, hol egyikünk, hol másikunk kezét megragadva felváltva cibál minket a zárt kapualjba aggatott hintához, homokozóhoz, etetőszékhez, hintóhoz, mikor mihez szottyan kedve. Ha valaki hirtelen tett mozdulatától, váratlan kiáltásától, vagy valami számunkra érthetetlen hatástól megriad, mivel szavakba nem tudja önteni félelmét, álltó helyzetében előre meggörnyed, magába roskad és kitör belőle a zokogás.

Ugyanúgy rohan az idő Mancóval, mint velünk, mióta elmúlt egyéves, és mindent ehet. Apad a tejjel-mézzel folyó Kánaán forrása, és anyja ereje is, ezért elkezdi leszoktatni a kicsit az esti és az éjszakai szoptatásról. Már csak azért is, mert a gyerek nem lakik jól az üres tejjel. Vesz neki tápszert, s mivel eddig nem használtak cumisüveget, egy csőrös itatóüvegbe tölti, és megpróbálja vele megitatni. Túljutva az esti hancúrozáson, meseolvasáson, Mancó beleteszi a kispárnát az anyja ölébe, rámászik és hanyatt fordul szopni, és sehogy sem érti, miért nem a meghitt összeforrásuk következik be, hanem egy idegen, kemény és hideg tárgy kínálja a vacsorát. Próbálkozik, igazgatja, paskolgatja a párnát, újra és újra elhelyezkedik rajta. Aztán amikor ráébred, hogy ez valamiért már nem működik, magába omolva keserves zokogásba kezd. Együtt sírnak. Majd megszakad a szívük, mégis valamikor el kell vágni ezt a pót köldökzsinórt is. Nem szoptathatja az anyja élete végéig.

Nem hajlandó inni az itatóüvegből. Valahogy ki kell játszani, hogy elfogadja. Ildi az ölébe vonja, kiteríti neki kedvenc képeskönyvét: Petőfi Anyám tyúkját, és hüppögő mesélés közben oldalról becsúsztatja Mancó szájába az itató csőrét. Mivel kedvencére, Morzsa kutyusra koncentrál, akaratlanul inni kezd.

Azóta, hogy csak egyszer szophat, olyan átszellemült áhítattal fogadja azt az alkalmat, mintha az oltáriszentséget venné magához.

Papa – sóhajtja isteneknek kijáró szent csodálattal – pá-pá – vagyis elment, mutatja és mondja – brrrrr – tehát autóval, aztán kopogtat az asztalon mutatóujjával, ami annyit jelent, hogy dolgozni, vagyis kalapálni – brü-hü-hü-hü – adja elő még azt is, ahogyan ő sírt, amikor az apja távozott. Később a zuborogva kattogó mosógép dobjára mutat, és Anya készségesen felvilágosítja: megy a mosógép. Erre ő, ha megy, akkor pá-pá.

Megriad a babanevelési könyvben látható terhes nő kidülledt köldökétől. Borzongva rábök. Köldök, mondja Anya. Erre nehézkesen felcibálja nyakáig a pólóját és két ujja közé csippenti a köldökét, hogy neki is van. Ezt követően napjában több menetben köldökszemlét tart a család összes tagjának, hasukról a pólót fölrángatva.

Ildi lányom annyira beékelődött anyaszerepébe, hogy egy éve a nap huszonnégy órájában szolgál és két óránál sosem sikerült neki egyhuzamban többet aludnia, ezért egyiptomi rabszolgának érzi magát. Egyébként is úgy néz ki. Inas, agársovány. Siskára vágott haja közül csak orra bukik időnként elő. A kánikulában bő, ágyékát alig fedő bugyogóban egész nap csatakosan görnyed a gyerek fölé, vagy a gyerekkel a karján. A szókincse: bab, kaka, kaja, mamára csappant. Állandóan a kicsi neszezéseit füleli, ezért nem képes senkire sem figyelni. Gyakran előfordul, hogy meg sem hallja, ha beszélek hozzá.

Újra a balatoni faház manzárdjából kapaszkodom lefelé a nyöszörgő falépcsőn. A fölső ablakból kúszik lefelé egy halovány fénysáv. Lent a vaksötétben Ildi Mancót próbálja visszaaltatni. Ahogy lopakodom lefelé a vécére, a meredek lépcső legalsó, fedezékben maradt fokát átlépve akkorát zökkenek a sarkamra nyekkenve, hogy a gyomrom összefut az agyammal, minek hatására öblös káromkodás fut ki a torkomon akaratlan. Ezt követően, amikor legközelebb leereszkedem, a gyerek az anyja öléből behúzott nyakkal, sandán lesi, hogy lecsúszom-e, szitkozódva landolva, mint az előző alkalomkor. Ahányszor ez a jelenet megismétlődik, harsányan nevetünk.

Az altatások amúgy eléggé megviselnek, mert napjában többször kirekesztődöm a nyekergő házból, amibe se bemenni, se belőle kijönni, se beszélgetni nem szabad az alvás ideje alatt. Evégett, meg amúgy is rászokom a naplemente löszfal hegyéből a szakadékot vaskorláttal határolt kilátóból való szemmel kísérésére. Egyébként is, ha tehetem, megnézem, mert nincs két egyforma.

Leggyakrabban szétkenődött maszat-felhősávok vajúdják a dombok fedezékébe a vérnarancs napot. Ma a többnapos esőzések után összefüggő felhőtakaró borítja az egész eget körkörösen, és a nap körül a legsötétebb. Kezdem azt hinni, hogy potyára mentem ki, amikor délnyugaton foszlani kezd a felhőzet. Egyetlen szabályos lyukon az akarattyai hajómóló csücskébe a sima víztükörre egy kerek aranysárga lapot vetít. Mint a sülő tükörtojás sárgája, rezeg a kerek folt felett a felmelegedő víz párája. Ahogy siklik lefelé a napkorong a sötét felhőréteg mögött, a felhőzet kezd sávokban szétcsúszni, minek következtében fénypászma csúszik a vízen izzó fénykorong felé, beleolvad és szép egyenletesen húzza tovább az aranyhidat a strandon át egyenesen felém. Nem csak aranyló sávot húz, hanem egyenlő közönként kiszélesedő pilléreket is ver vibrálva maga mellé. Aztán mintha varázsecset kúszna az aranyhídon végig, az egész fehéren izzó ezüstfolyammá válik. Szürkülni kezd az ég. Alkonyodik. Az ezüsthíd rezegve tüdőlilára szivárványosodik, majd a feketéllő víztükrön remegve szétfoszlik és felszívódik. Remélem, jövőre már együtt kísérjük a fáradhatatlan napunkat nyugovóra, Mancóka.

Addig viszont lehet viszolyogva borzongani az asztal mellett mászó, narancssárgás mintázatú fülbemászó látványán. Nem érteni, hogy milyen láthatatlan fityfene makakázik délutánonként a diófáról. Madár? Ha igen, akkor valamelyikünknek észre kéne vennie, amikor rászáll az ágra, vagy elröppen róla. Lehetne valamilyen színe, formája. De nincs, csak leköszön közvetlenül a közelünkből a fáról, s mi visszamakakázunk, amire készségesen válaszol. Mókus jár a mogyoróbokorra lakmározni, de kétlem, hogy ilyen harsányan makogna. Ildi egy biológus ismerősét felhívja telefonon, fejtse meg a rejtélyt. Munkatársak jönnek látogatóba, nekik is elregéljük a láthatatlan makakánkat, mire az a diófa egyik letört ágának az odvából kiszól: kvakaka. Béka, kapja fel a fejét a kolléga.

– Béka, fán? – nevetgélünk. – Kecskebéka, fűzfán? Igaz lenne a nóta? -hitetlenkedik Ildi. Lehet levelibéka is, igazítja ki magát. Tapadókorongokkal a lábán felmászik, és a fa odvának fedezékéből kibrekeg nekünk.

Helyesbítünk. Onnantól nem makakázunk az odú irányába, hanem kvakakázunk, s ha kedve tartja, válaszol. Ha nem, akkor kihirdetem, hogy vagy alszik, vagy csavarog a békakomám.

Asztalhoz ülve az egész családunk Mancó óhajára, parancsszóra karcsú üdítős pohárban szívószállal vele együtt egyszerre bugyborgunk.

Amint leereszkedünk a kiserdőn és leérünk a tó partjára, ledobjuk magunkról a srtandkendőt, hogy bemenjünk felüdülni a vízbe, a gyerek pa-pa-pa-pampogni kezd. Nem igaz, hogy máris megéhezett, hiszen most evett, s mi kényszeresen, de megetetjük, ahányszor csak pappog, mert azt hisszük, enni kér, pedig csak mutatja, hogy így tátognak a kendőnkön úszkáló halacskák.

Esténként a kert szélébe húzott, vihar által leszakított diófaág oldalában az avart zörgetve libasorban masíroznak a mezei egerek. Nem iszonyodom tőlük, nem is zavarnak, csupán heccből odamegyek és egy nagyot toppantok mögöttük. Erre egy termetes, elfelé haladó sün összerándulva visszasandít rám, hogy felmérje, mekkora veszély fenyegeti személyemben. Nem bántalak, nyugtatgatom feleslegesen. Az egereket akartam elijeszteni. Azokat bezzeg nem lehet, az egyik világos nappal egy tőlem két méterre tátongó öblös lyukból percekig farkasszemet néz velem. A sün pedig fel fog robbanni holnap amiatt, hogy a kiborított erjedt túrót felzabálta a terasz mellől. A saját gázától, mint egy lökhajtásos repülő fog fölszállni a mennybe, élcelődöm.

Milyen ügyesen vitte a sikló a vízben a kis szájából keresztben kilógó halacskát, ábrándozom este a faház lépcsőjén kuporogva. Mancó kicsap elénk egy mesekönyvet, abban bököd szép sorjában a figurákra, s mi egyenként megnevezzük őket. Bárány, boci, cica, kutyus. Sárkány, mondom, amint a száguldozó kisfiú kezéből az ég felé repkedő papírsárkányra mutat. Erre a kicsi hamiskásan elvigyorintja magát és megböki a szegycsontomat.

Beazonosított. Nincs kecmec, én vagyok a sárkánya, nevetek az anyjára.