Két emberalak indul kifelé, a poros szekérúton, át a mezőn, az erdőnek. Arany fényben hullámzik a késő délutáni táj. A két ember megy, nem sietnek, de meg sem állnak. Mire elérik az erdőt, árnyékuk megnyúlik és vörösbe hajlik az ég. Messziről kutyaugatást hoz a szél az erdő szélére. A két férfi hallgat.

Erős léptű, meglett ember mind a kettő. Állkapcsuk feszes, szájuk görbe, nagy kövekből hasították mind a két arcot. Kimért léptekkel róják az ösvényt. Nem néznek egymásra. Tudják az utat. Vörös még az ég, nincs már világos a fák között.

Az egyik férfi csomagot visz a hátán. Lötyög valami egy flaskában és mintha ételszag is volna. A másiknál nincs semmi a fegyverén kívül. Szél indul, távolabbi, majd egyre közelebbi fák zúgnak, száradó levelek szitálnak a magasból, a szél alább hagy. Surrog minden lépésük. Tovább.

A férfi, amelyik a csomagot viszi és ócskább a bakancsa, egyszer csak megáll és nézi a másikat. Biccent a fejével a sűrű irányába, igazítja a nadrágszíját, von egyet a vállán, vár. A másik felrántja a taknyát, körülnéz, hallgatózik, majd végigméri a társát. Végül bólint. Amaz leteszi a csomagot és elsétál az első fák mögé és elvégzi a dolgát. Visszajön, felveszi a zsákot, a másik az álla hegyével int, mennek tovább. Már előbukkantak az első csillagok.

Fogynak a lombhullatók, fenyves már, ahol járnak, emelkedőn kaptat az ösvény. Egy őz. Dermedten áll, hegyezi, rángatja a füleit, tekintete nem mozdul a két férfiról. Azok meg jöttön jönnek, egyre közelebb, nem lassítanak. Rezzen a vad ina, szökken, eltűnik előlük. Egyenletesen, kimérten, lépés lépést követ. Mennek.

Elmúlt éjfél, a Tejút világít a ritkuló fenyves felett. Keményedik a föld, fehér kövek dudorodnak ki belőle. Időről időre megélénkül a szél, a hegyoldalon biztosan jóval erősebb a levegő. Lehet, hogy fagyni fog. Szinte világít a hegy a csillagfényben.

Elmaradoznak a fák, ezek már cserjék, vastag a fű és a bakancs gyakran bicsaklik az omlásból idáig gurult köveken. Nem állnak meg, fújtatnak a kaptatón, messze emelkedik a leheletük. Elfogy talpuk alól a föld, az oldalból leőrlődött kavicsok csikorognak alattuk.

Egyszer a fegyveres férfi megáll. A másik tesz még pár lépést, megfordul, nézi. A fegyveres a kezét nyújtja, fel nem emelte, csak az ujjaival, tenyérből jelez a csomagért. Távolról csak a kövek hallatszanak, amint lépnek rajtuk, és látszik, hogy ők sötétek és az omladék szinte világít körülöttük. Leülnek, a fegyveres előveszi a flaskát, fogja. Még nem isznak. Fordul felettük az égbolt és a két ember szinte mozdulatlanul ül az éjszakában.

Amelyiknek ócskább a bakancsa, nézi a messzeséget, nézi a fegyverest, amaz hol az eget, hol a földet nézi és fogja a flaskát. Orrcimpájuk kerekre feszült. Magasra emelkedik felettük a pára.

Nemsoká hajnalodik. A fegyveres férfi mély levegőt vesz, kifúj, ültében felegyenesedik, majd feláll a szikrázó csillagok alatt. Bal kezében a flaska, jobbjában egy nagy darab kő, övében a csőre töltött fegyver. Nézi a másikat. Az sóhajt, bólint, felegyenesedik ő is. Erős levegőt szuszognak. Nyújtja a flaskát, az ócska bakancs alatt omladék reccsen, isznak egy-egy kortyot mind a ketten. Állnak. A fegyveres férfi lendíti a követ és a kiloccsantja a másik agyvelejét. A test oldalvást roskad, körülötte sötétedik és gőzöl az omladék. Hajnalodik.

A férfi áll még egy darabig, aztán leül, biztosítja a fegyvert, a zsákba csomagolja. Markába lehel, mélyet szippant a papírba tekert szalonna illatából. Hátára veszi a zsákot és az oromnak indul. Ha nem késlekedik, fentről épp megnézheti a napkeltét.