Ritter Gábor képeit szeretném bemutatni. Azt a fejlődési ívet, amelyre közös munkánk során ő talált rá és amelyben én csupán teret adtam neki, hogy kipróbálhassa magát, s rejtett képességeit megmutathassa, fejleszthesse.
Elöljáróban két gondolatot szeretnék vázolni, amely alapján jobban körvonalazható, milyen körülmények segítették ennek a rajzi anyagnak és ennek a művészi attitűdnek a megszületését.
Egyrészt néhány szót szólnék az OPNI gyermekosztályán működtetett művészetterápiás műhelyről, arról a munkamódszerről, amellyel dolgoztunk; másrészt a hajdan volt intézet komplexitásából származó előnyökről.
Az OPNI gyermekosztálya 15 akut és 15 rehabilitációs ággyal működött. Az akut részre bekerülő gyermekek feltáró diagnosztikus és gyógyító munkájában közösen vett részt a pszichiáter, pszichológus, gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus és a művészetterapeuta.
Ebben a szakaszban a művészetterápiás munka is a gyermekek megközelítéséről, illetve megszólításáról szól, az ő személyes problémáinak feltérképezéséről. Műhelyemben ehhez alkalmazkodva igyekeztem a gyerekeket rávenni arra, hogy ők maguk találják meg maguknak a személyükhöz legközelebb álló kifejezésformát. Ez nemcsak az eszközök önálló kiválasztásában fejeződik ki, hanem a témaválasztás teljes szabadságát, a megvalósítani kívánt önkifejezési forma teljes kötetlenségének támogatását is jelenti. Nem adok témát, arra vagyok kíváncsi, őt mi foglalkoztatja; nem teszek eszközt elé, nem tudom, mivel dolgozna legszívesebben. Minden eszköz elérhető, elvehető; a technikai segítséget mindegyikhez megadom. A direkt párbeszéd korlátoz, én kapukat akarok nyitni. Oldott légkörben játszunk, ismerkedünk az atelier-szerű terápiás műhelyben.
A művészetterápia lehetőséget ad a gyermeknek témák, érzelmek, hangulatok kommunikálására, zavaró emlékek, helyzetek feldolgozására. Célja az önkifejezés támogatása, a stressz oldása és levezetése. Segítenek a gyermekkel való kapcsolat kialakításában, viselkedése értelmezésében, támogatják a gyermek fejlődését, változását.
Ritter Gábor: Vár, 2000
A rajzok megértése a strukturális jegyek, a rajzolás folyamata és tartalmának integratív megközelítésén keresztül történik. Felhasználhatósága tehát diagnosztikus és terápiás lehetőségeket egyszerre rejt magában. A rehabilitációs eljárásban hangsúlyozott a személyiség teljes részvételét segítő eszközök biztosítása. Az intrapszichés folyamatok rendezése, az élményreakciók feldolgozása mellett az elfogadott viselkedési normák, megfelelő kommunikációs készség kialakítása, a problémamegoldó- és stressztűrő képesség kibontakoztatása kerül előtérbe.
Ebben a komplex folyamatban – különösen gyermekeknél, a verbális kifejezés fejletlensége, elégtelensége miatt; valamint hogy a rajz a játék része: az önkifejezés természetes módja – jelentős szerepet kap a művészetterápiás foglakoztatás minden formája.
Az alkotás a gyógyításban a belső élmény, az énerő mozgósításán keresztül hat: a tevékenység, az alkotás, a terápiás irányuláson keresztül a megvalósulásig, a vizuálisan is megjelenő élményig.
Pácienseink stabilizációjában nagyon fontos a kezelési folyamatosság: a gyermekből serdülő, majd felnőtt lesz. Az átadás szabályaiban a legfontosabb a folytonosság. Ha a kezelési láncolat megszakad, a kliens visszanyert képességeit könnyen elveszítheti, betegségében visszaeshet. Ha a gyógyulásban a művészetterápia a vezérfonal és ezt veszti el, stabil állapota megbillenhet.
Az – azóta felszámolt – OPNI-ban az osztályok közti átadás ideális volt, ma ez álommá vált.
Gábor már rég a felnőtt rehabilitációs osztályhoz tartozott és ott vett részt munkaterápiában, mégsem volt hajlandó oda járni művészeti csoportba, évekig szabadon jöhetett hozzánk művészetterápiás műhelyünkbe. Az intézeten belül szerencsésen megvalósítható volt a fokozatosság és átjárhatóság, a pácienseink pillanatnyi állapotához való alkalmazkodás lehetősége felbecsülhetetlen előnyökkel járt. Ma a gyógyításnak ez a fajta flexibilis alkalmazkodása elveszni látszik a strukturális átalakítások harcmezején.
Gábor középsúlyos értelmi fogyatékos fiú. A szülei elváltak, amikor ő 10 éves volt. Gábor ekkor harmadik osztályos volt. A nyolc kisegítő iskolai év után bőrdíszművességet tanult, de bizonyítványt nem kapott. Anyja és annak élettársa részéről sorozatos bántalmazás érte testileg, lelkileg. Már akkor osztályunk látószögébe került egyre mélyülő depressziós tünetei miatt. Nem sokkal később került rehabilitációs részlegünkbe, ahol találkoztunk a művészetterápiás műhelyben. Gábor eleinte nagyon gyanakvó, passzív, visszahúzódó és lassú volt. Rajzolni nem volt hajlandó, egész nap csak hulladék bőröket lyukasztgatott, bőrcsíkokat hasogatott, apró bőrtárgyakat, papírdobozkákat fabrikált.
Művészetterápiás foglalkozásainkon kezdetben sablonokat készített vastagabb kartonlapokból, ezeket kivágta és látszólag minden előzetes elgondolás és tervezés nélkül gyűjtögette. Később ezeket körberajzolta, a papíron mindig tovacsúsztatva különböző ritmusokat hozott létre, majd azokat kiszínezte. Egy-egy négyzetlap, kör, háromszög, vagy hatszög segítségével, azok áthatásaiból érdekes ornamentális felületet komponált.
Később ugyanezt a hatást vonalzóval érte el, majd lassan szabad kézzel is alakította a felületet. Ezután szabad kézzel készített ugyanilyen hatású képeket, majd egyre lendületesebb, játékosabb formákkal zsúfolta tele a lapot. Egyre bátrabb, élvezetesebb lett a rajzolás, ő is egyre jobban szerette. Sokáig rajzolta ezeket a játékos díszítményeket, nagy szorgalommal, de lelkesedése nem volt még az igazi.
Az igazi áttörés az első konkrét ábrázoló műve volt. Ezután tudatosan kereste a témát.
Egyszer a szekrényemben talált egy műemlékvédelmi szakkönyvet, amelyben a második világháború után sorsukra hagyott pusztuló várak, kastélyok, kúriák levelezőlapnyi – igen rossz minőségű – fekete-fehér fényképei voltak. Gábort valamiért elbűvölték a felvételek, hosszasan nézegette a szinte felismerhetetlen romokat, majd a kezdeti sablon-rajzainak hangulati elemeit felhasználva és a fényképekről érteni vélt szerkezeti elemekből kezdett házakat rajzolni. A tíz-tizenöt centis fekete-fehér képek inspirációi nyomán negyvencentis tobzódóan színes alkotásokat készített.
Vidám, játékos, meseszerű képei derűs érzelmi hangulatokat árasztanak, gyermeki látásukkal egy varázslatos birodalomba vezetik a nézőt. Képeinek kiegyensúlyozott színhasználata vizuális érettségről árulkodik.
Először megrajzolja a kompozíciót. Minden vonalat két-háromszor áthúz, mégsem érződik semmiféle darabosság rajtuk. Utána színez. Könnyedén, játékosan, látható élvezettel.
Rajzait általános harmónia jellemzi.
Ritter Gábor munkája, 2000
„A harmonikus összbenyomás általános értelemben az egészséges, a társadalomba jól beilleszkedő emberek rajzait jellemzi. A harmonikus rajz áttekinthető, tiszta, jól tagolt, arányos elrendezésű, meleg, határozott vonalvezetésű, szabályos (de nem mereven szimmetrikus). Gyors, spontán módon készül, a formák tiszták, egyszerűek, nem túlzottan szögletesek, vagy lekerekítettek.” (Dr. Vass Zoltán, a rajzelemzés egyik hazai szaktekintélye)
Az OPNI bezárását megelőző években az intézet rehabilitációs osztályának a férfi foglalkoztatójában dolgozott: kertet rendezett, kertészkedett, takarított. Az egyszerű fizikai munkában jól megállta a helyét, számítani lehetett rá: szorgalmas, kötelességtudó. A kollegái is elfogadták, Gábor is szívesen volt velük.
A mindennapjaihoz immár hozzátartozó képzőművészeti alkotástól továbbra sem szakadt el. Otthon is rajzol, munkáit időnként elhozza, megmutatja.
Első önálló kiállítása a Tárt Kapu Galériában volt 2007-ben.
Csak reménykedhetünk mindannyian, hogy az OPNI bezárása nem fogja Gábor alkotókedvét és lehetőségeit elvenni és a megtalált kreativitás, képeiből felénk áradó igaz értékteremtés része maradhat életének.
