Ebben a könyvben megtalált, nem pedig kitalált képek szerepelnek.
A „megtalálás” nem véletlenszerű, megtalálni azt lehet, amit keres az ember, és megtalálni csak olyan dolgot tudunk, ami van.
Ez dokumentálható. Például fényképezéssel. A fényképeket „apparátus” (Vilém Flusser nyomán) rajzolja (és persze az, aki a használat módját kigondolja), a jelenség tehát létezik (létezett), ha hihetünk a fényképeknek. Ezt a referenciát a címek is erősíteni hivatottak, jelölve a felvétel helyét.
Miért érdemes a kitalálás mellett megtalálni is képeket? Talán, mert a valóság általában túltesz az emberi fantázián, mert a kitalálás is itt találja eredendő forrását.
Mi a keresés tárgya? Többségében út menti keresztek szoborarcai: Jézus- és főként Mária-ábrázolások. De nem a leltározás szempontjai szerint és nem a frissen felállított munkák, amelyekben sémaszerűen ölt (merev) formát az emberi elképzelés arról, ami azon a pénteki napon hat és kilenc óra között történt a Koponya helyén, hanem ami kilenc óra után következhet…
Mindegyik keresztállításban ott érzem a lelkiismeret-furdalást is — rokon a sajátoméval — valamit nem úgy tettünk, valami nem úgy történt, ahogy kellett volna és ebben részünk volt; tökéletlenek, hisz mulandók vagyunk (csak a tökéletes dolgok örökkévalók)… engeszteljük a végtelent, ne feledkezzék meg rólunk… és a végtelent közönyösnek képzelem, de mégis…
Az engesztelés tökéletlenségünk beismerése… bizakodás a lehetetlenben… a félálom állapota…
A szobrokra változón esik a fény, megered az eső, fújni kezd a szél, az arcokon elindul egy újabb repedés, nő egy újabb zuzmó- és mohapárna, fakul, lepereg róluk egy-egy festékfolt. A természet kezdi visszavenni, amit az ember korábban elvett. Elvett és megformált, hogy félelmeit, szorongásait, értelmet-formát keresve valahogy kompenzálja, képpel, szoborral, filmmel, síkon, térben és időben. A „fej” leveti a sémát, múló, egyéni arcot ölt.
Itt, most a számtalanból néhány arc, amit talán sikerült megtalálni.