Egy kiállítás margójára

Szárhegyre, negyven esztendőre hangolt kiállítás nyílt 2015 májusában a Csíki Székely Múzeumban. A válogatásban múlt és jelen, hagyomány és újítás kapcsolódott össze a nyitottság jegyében, a kortársiság igényével.

A 132 alkotást felsorakoztató tárlat a művésztelep emblematikus alakjainak munkái mellett számos hazai és külföldi, ismert és elismert művész műveiből válogatott. Ugyanakkor, mivel a válogatás keretei szűknek bizonyultak, számos fontos alkotás ki is maradt belőle, ami remélhetőleg további válogatásokra, újabb rendszerezésekre sarkallja a gyűjtemény kezelőit. A kronologikus tálalás történetiségükben hagyta kirajzolódni a különböző Szárhegy-képeket, amelyek azonban nem külön-külön, hanem együttesen jelentik mindazt, amit Szárhegyi művésztelepnek nevezünk. A kezdeményező triász, Zöld Lajos újságíró, Márton Árpád és Gaál András képzőművészek szerencsés találkozásának köszönhetően 1974. augusztus elsején baráti hangulatban, óriási lendülettel és lelkesedéssel vette kezdetét egy nagyszerű, de bonyodalmakkal, válságos időszakokkal teli történet, amely ma már kétségtelenül törtélelemnek számít.

A művésztelep, amelyen sokáig fele-fele arányban vettek részt magyar és román művészek, kilépést jelentett a művészet hivatalos helyeiről, kiutat egy diktatúrából. A gyergyószárhegyi környezet ugyanakkor természeti szépségei, tradíciói, romantikus hangulatú kolostora, kastélyromjai révén kitűnő ihletforrásnak bizonyultak nemcsak a nagybányai művésztelep iránti nosztalgia okán idelátogatók számára, hanem az ország különböző szegleteiből idesereglett, megközelítőleg évi harminc alkotó számára egyaránt. Bár a művésztelep nem iskolaként szerveződött, szellemisége az évek során mind jobban kitapinthatóvá, érzékelhetővé vált.

Az alapítók nagyot álmodtak, világszínvonalút! A rendszerváltást megelőző elzártság ugyan nem tette lehetővé a telep nemzetközivé válását, azt azonban kijelenthetjük, hogy a szárhegyi gyűjtemény első fele átfogó és hiteles keresztmetszetét nyújtja a romániai képzőművészet egyik fontos korszakának.

Egy komoly gyűjtemény létrehozása a telep életben maradásának garanciáját is jelentette. Éppen ezért az alapítók már kezdetben feladatuknak tekintették az évről évre szaporodó gyűjtemény gondos megőrzését (ami nem is volt könnyű feladat!), illetve bemutatását.

„Nagyméretben kell dolgozni, ha azt akarjuk, hogy gyűjteményünk legyen!” – fogalmazta meg Gaál András már a kezdetek kezdetén, és ez egyfajta alkotói attitűdöt is takar, amely visszaköszön az alkotásokon, akárcsak az a hősies elszántság és áldozatkészség, amely nélkül valószínűleg már rég feledésbe merült volna mindaz, ami egykor Gyergyószárhegyen megszületett.

A ’89 utáni időszak sokáig az útkeresésről és az intézményesülésről szólt. A többszöri vezetőségváltás, átszervezés meghatározó volt a művésztelep karakterét tekintve. A változások nemcsak a nemzetközivé válással, a különböző rezidens programokba való bekapcsolódások révén, a művészek mozgásterének növekedésével jártak együtt, hanem a kifejezésmódok, alkotói attitűdök szempontjából is jelentőséggel bírtak. A frissen felcseperedett generációk megjelenésével egyre sokszínűbbé, árnyaltabbá vált a gyűjtemény, előtérbe kerültek olyan beszédmódok is, melyek a művésztelep történetében előzmény nélkülinek számítottak. A művésztelep karakterének alakulását többek között olyan markáns változások jelezték, mint a ’98-as tábor, amelyet a Túlsó P’Art művészcsoport szervezett, vagy később, a 2000-­es évek elejétől működő Korkép elnevezésű, világszinten is jegyzett tábor, mely elsősorban Siklódi Zsolt, a tábor művészeti vezetője és Erőss István, a művésztelep meghívott művészeti tanácsadója nevéhez kapcsolódik. Ez utóbbiak teljes műfaji szabadságot hirdettek, ugyanakkor koncepciójukban fontos szempontnak számított, hogy az alkotók kifejezési eszközei is korszerűek legyenek. Ennek eredményeként az utóbbi másfél, két évtizedben egyre nagyobb számban születtek efemer alkotások a maradandóak mellett, melyek ma többnyire csak dokumentált formákban léteznek.

A csíkszeredai kiállítás főként a múzeumi környezetbe jobban illeszkedő, hagyományos műfajokból válogatott, a szabadtéri és/vagy efemer alkotások hangulatát csak egy-egy fotó vagy egy-két ideköltöztetett alkotás idézte, holott ez utóbbiak nyilvánvalóan szerves részét képezik a művésztelepnek és a szárhegyi környezetnek egyaránt. Helyspecifikus alkotások, melyek a múzeumok megkülönböztetett terében jelentőségüket vesztenék, csak abban a természeti és kultúrtájban működnek igazán, amelybe szánták azokat.

2014-ben 40 éves évfordulóját ünnepelte a Gyergyószárhegyi Művésztelep. Ennek örömére bár ürömmel volt teli a kastély körüli állapotoknak köszönhetően, a telepet működtető kulturális intézmény táborok, kiállítások, ünnepi rendezvények sorával tisztelgett. A csíki kiállítás a művésztelep negyven éves évfordulójára szervezett eseménysorozat záró rendezvénye volt, amely talán új kezdetet is jelez.

A 40. évforduló mérföldkőnek számít, hiszen a kastély nélküli állapotok miatt mind sürgetőbbé vált a művésztelep fontosságának, felbecsülhetetlen értékeinek prezentálása olyan kiállításokon, mint amilyen ez a mostani is volt, rálátást biztosítva a művésztelep karakteres vonásaira, a képviselt művészi irányvonalakra.

A művészetek hivatalos helyeiről, a galériákból, múzeumokból kivonuló művészet most néhány hétre újra visszakerült a kiállító terekbe, hogy ily módon, sűrítve és tömörítve, egy térbe helyezve elérhetővé váljon, közelebb kerüljön a nagyközönséghez, ugyanakkor felhívja a figyelmet a gyűjtemény jelentőségére, kutatásának, szakszerű kezelésének, további népszerűsítésének szükségességére.

A szervezők tervei szerint a tárlat a későbbiekben vándorkiállítássá alakul, több romániai, illetve európai nagyvárosban is láthatja majd a közönség.

Kastélyépítésről, intézményesülésről – a rendszerváltás előtt

A kezdeményezők, Zöld Lajos, Márton Árpád és Gaál András szerencsés találkozásának köszönhetően, Márton Áron püspök jóváhagyásával, 1974. augusztus elsején a romos állapotban levő szárhegyi ferences kolostor néhány szobájában megnyitották a Barátság Művésztelepet. Ezzel hosszadalmas, rengeteg erőfeszítést igénylő „építőmunka” vette kezdetét, amelynek eredményeként a Szárhegyi Művésztelep nemcsak itthon, hanem nemzetközi szinten, sőt mondhatni világviszonylatban is méltó elismerést vívott ki magának. A kolostor, a kastély, Szárhegy környezete ideális helyszínnek bizonyult egy művésztelep számára, kiutat jelentett, menedéket a Ceaușescu-­diktatúra körülményeiből. Az alapítókat, alkotókat ugyanakkor egyfajta romantikus elvágyódás, a Nagybánya iránti nosztalgia is vezérelhette ide, e festői környezetbe. Nem véletlen, hogy Zsögödi Nagy Imre is támogatta a művésztelep létrehozását és működését, és a valamikori Nagybányai Művésztelep alkotói, Balla József és Ciupe Aurel is szívesen jöttek Szárhegyre, magukkal hozva valamit a nagybányai szellemiségből.

Az első évek fáradságos munkával teltek, ami erősen próbára tette a közösség erejét. Hősies önfeláldozásról, kemény munkáról és rengeteg kompromisszumról szólt a rendszerváltást megelőző időszak, mely az alkotás mellett az infrastruktúra kialakításáról, a kolostor és kastély igények szerinti felújításáról szólt. Elsősorban Zöld Lajos elszántságának és keménykezűségének, vagy ahogyan Márton Árpád nevezi, „szike” jellemének köszönhetően – akitől „úgy féltek (…) mint a tűztől”. Ahol megjelent, mindjárt segítettek neki, csak szájára ne kerüljenek… Zöld Lajos lényegében az egész megyét megmozgatta, a gyergyói üzemeket, kollektíveket, vállalatokat, mindenki adott valamit. A vállalatvezetők rendszeresen kölcsönöztek szakmunkásokat az építésre, építőanyagot, bútorokat készítettek számunkra. Ezt Zöld Lajos nélkül egyszerűen nem lehetett volna megtenni” (Székelyföld. 1999. január), nem utolsó sorban pedig a helyi közösség áldozatos és kitartó kalákamunkájának eredményeképpen használhatóvá vált nemcsak a kolostor, hanem a kapubástya, az ún. Lovagterem és részben az Asszonyok háza is.

Először a kolostor hátsó traktusának nyolc szobáját restaurálták, majd mentették meg másodszor a könnyező házigombától. Ezt követően kezdődhetett a kastély restaurálása, ahová kiállítóteret, műtermeket, raktárt álmodtak az alapítók. Stibli Sándor műépítész tervei alapján tehát elkezdődtek a munkálatok, melyek során több ezer ember dolgozott önkéntesen.

1981. december 6-án már képtárat avattak a helyreállított kapubástyában. Alig fejezték be ezt az épületrészt, máris hozzáfogtak a Lovagterem megépítéséhez, amelybe Zöld Lajos Közép-Európa egyik legnagyobb, legértékesebb grafikai kiállítását álmodta meg, koncerteket, „okos tanácskozásokat”, „vidám mulatságokat”. Ehhez a munkálathoz már a pénzügyminisztérium támogatásával fogtak hozzá, éppen ezért nagyon gyorsan kellett dolgozni, hogy a kiutalt nyolcszázezer lejt még abban az évben elköltsék, különben visszakerült volna az államkasszába.

A tizedik évfordulón, 1983-ban már a Lovagteremben ünnepeltek.

Időközben létrejött a Szépteremtő Kaláka. Az így megvalósult népművészeti tevékenység során a szobákat sikerült „fel is öltöztetni”. A helyi közösség tagjaiból létrehozott, 1990-ig működő Madrigál Kórus pedig a korhű hangulat megteremtésén fáradozott.

1984-ben már több százan dolgoztak ingyen és folyamatosan a kastélyépítésben, az Asszonyok házának állagmegóvását is sikerült elvégezni, a teljes felújítás azonban még most is várat magára.

Az rendszerváltás előtti másfél évtizedet a magyar-román barátság jegyében életre hívott alkotói és a közösségi építőmunka határozta meg.

A ’90-es évektől napjainkig – új évezred, új irányok, párhuzamos történetek

A ’90-es évek zavaros időszakát egyfajta értékválság, nyitás és útkeresés jellemezte. A tábor egyre nemzetközibbé vált, a rendszerváltást követően egy újabb nemzedék is felcseperedett, mely a saját útjait, hangjait kereste.

Zöld Lajost ’94-ben Váli József váltotta fel a vezetésben. 1996-ban Hargita Megye Tanácsa átvállalta a Lázár-kastély működtetését és a Barátság Művésztelep jogutódjaként megalapította a szárhegyi székhelyű Hargita Megyei Alkotóközpontot, melyet ’96 és ’99 között Csutak István vezetett, őt követően pedig, egészen 2014-ig, Kassay Péter volt a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ névre átkeresztelt intézmény vezetője. Ezután Czimbalmos Attila vette át az intézmény vezetését, mely jelen pillanatban kastély nélkül, kastélyon kívül folytatja tevékenységét.

Ezek a vezetőváltások át meg átrajzolták a táborok karakterét, néhány estben pedig egészen markáns változásról beszélhetünk.

Az új generációk megjelenése, a nemzetközivé válás, az egyre szaporodó külföldi kapcsolatok, a megfiatalodott szervezőgárda új koncepció jegyében szervezte meg művésztelepét.

A nyaranta megrendezett táborok megszaporodtak, ily módon lehetővé vált az is, hogy egymástól határozottan eltérő szemléletű táborok is ugyanabban a környezetben működhessenek.

A kastélyépítés Zöld Lajos távozását követően leállt ugyan, a művésztelep viszont újabb épülettel gazdagodott. Az egykori iskolát Hargita Megye Tanácsa újíttatta fel, majd 2007-től a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vendégházként használja.

A többszöri vezetésváltás, a szervezőgárda megfiatalodása, a ’98-as Túlsó P’Art művészcsoport által szervezett, új irányvonalakat jelző tábor egyre inkább előkészítette annak a több mint egy évtizede működő, világszinten is jegyzett tábornak a megszületését, mely elsősorban Siklódi Zsolt, a tábor művészeti vezetője és Erőss István, a művésztelep meghívott művészeti tanácsadója nevéhez kapcsolódik. A Korkép névre keresztelt alkotótábort műfaji kötöttségek nélküli, kifejezési eszközeinek tekintetében korszerű alkotómunka jellemezte, amely bizonyos értelemben éppoly szoros kapcsolatot ápolt a helyi közösséggel és a szárhegyi környezettel, mint elődei.

Művésztelep kastélyon kívül? – bizonytalan jövő

2014-ben a művésztelep története fordulóponthoz ékezett. A néhány évvel korábbi bírósági végzések értelmében a kastélyt visszakapták tulajdonosai. A döntések következtében, illetve közös nevező hiányában, 2014-ben a művésztelep kiszorult a kastélyból. Bár a központ továbbra is működik, tevékenysége jóval visszafogottabb, bizonytalanabb.

Viszont van egy gyűjtemény! Egy 1824 darabot számláló, felbecsülhetetlen értékű műkincsállomány, amely többnyire raktárakban sínylődött az elmúlt évtizedekben.

Eljött az ideje a rendszerezésnek, az állagmegóvásnak, a bemutatásnak is!