Fanni levele
(Miknek, hogy elmondjam neki, mennyire tudom őt szeretni)
egy levél. nem több.
a mindenem, és talán az utolsó.
ha gondolok rád, folyamként törnek elő,
mint eddig számtalanszor, a megélt érzések, sorban
úgy kerül ez is papírra,
(ezt a világot tőled kaptam).
te voltál nekem az élet, a szavaim, az érzéseim.
művész, a lelkem alkotója.
szoborként álltam előtted, hol dámád voltam, hol aktod.
ma csak a napok vannak, üresen és tartalom nélkül,
olykor megkérnek, beszélnék-e Radnótiról?
és akkor elmegyek, sokan vannak, hallani szeretnének
rólad valami titkot…
a titok te vagy, még most is
pontosan úgy, ahogy üzentél nekünk holtan –
a tárcád, a lapokat a sártól megóvtad.
férfi és költő, szavakat formáló
csendes irodalmár
én pedig kritikusod és múzsád,
az első, aki téged olvasott,
s lettem szerelmed.
írtál nekem
sokszor és sokat
(most „én írok levelet” neked)
azt, amit a szívem rejt és a gondolataim mondatnak velem.
kettős játéka ez a bensőmnek, és ebben a játékban is te vagy a párom.
(hogy tud fájni a szív, elhiszed nekem?)
„CARTES POSTALES”:
lennék utastársad vonaton, s a zajban
mosolyognék szíveden, ahogy a szőke lány,
világítanék, mint ő a katonán.
konok és üres évek teltek el az utolsó csók óta.
hogy az időt töltsem,
naplót írtam neked, és az utókornak.
amikor kezdtem, épp huszonhárom múltam.
naplót. előbb magamnak,
majd, ahogy teltek a sorok,
én is ott maradtam
a vonalak közt, darabokban.
(darabok közt lettem benned, és nem gondoltam; hogy egyszer mindezt, együtt eltemetem)
mások, próbálják elmondani nekem; te nem vagy már.
nem hiszek senkinek.
tudod, miért?
mert láttalak visszatérni;
lassú léptek a lépcsőházban: pont olyanok, mint a tieid
halk kopogás az ajtón: pont úgy, ahogy te tetted.
ezerkilencszázharmincöt, Pozsonyi út egy.
bár máshol temettelek el,
azóta itt vagy.
örökre velem.
együtt élünk, te és Fannid.
(hogy haragudtam én rád, mert itt hagytál)
a várakozás, hogy adj életjelt, közben te
engedted, ahogy a földet szórták rád.
üzentél és kérted; én temesselek el,
legyen más a végzet:
„halált virágzott a türelem.”
a végzet egy lett; te ott én itt
ölelés nincs,
csak az emlékekben
eltűnt, mint a csontos kéz simogatása,
amit egykor úgy vártam.
(ma már csak: image peinte)
nem maradt más, csak hagyaték,
a szavak, velük a képek.
a szobák üresek,
te nem kérted,
csak engem, hogy legyek neked.
(én kicsi Fannim – mondtad,
miközben a lelkem magadhoz szorítottad.
kértelek – ne engedd el,
így tartasz ölelésben: tendre)
ma nincs más, az idő szorít csak, s ha engedi,
hogy szaladjanak a gondolataim,
te velem futsz.
elfáradtam már, megpihenek,
tudod, ott, ahol együtt írtuk az életünket át, közös papírra az éveket,
nem vetettem volna szemedre, ha egyszer elfogynak,
és a legutolsóra,
ahogy a mai filmek végén,
ráírhattuk volna
te meg én: vége.
nem lett közös jövőnk, mégis együtt vagyunk.
az emlékek téged idéznek, ahogy a sorokat vetem. eszembe jut, amit írtál:
„nélküled élni sem lehet immár”
emlékszel?
régen, amikor még terveztük, együtt talán jobb lenne már
s hagyjuk addigi életünk:
kevés lett az idő.
kevés lett a szó.
kevés lett a kimondott gondolat.
sorok közt sok az írásjelek nélküli mondat.
csendes éjszakák, egymás ölében,
a sok olvasás között, emlékszel?
idéztünk egymásnak,
miközben magunkat tártuk ki a szavakkal.
az idő elégtelen lett,
pedig hány lap telt meg azzal,
ami kettőnk élete volt.
nincs volt. számomra a van létezik.
megtaláltuk egymást, és hiába a történelem kételye,
maradtunk együtt, lélekben egy,
és léleknek kettő.
te nem akartál mást, csak hogy Fannid legyek
én nem akartam mást, csak hogy Fannid lehessek.
lettem és vagyok, ma már összefolyik a két akarat,
s maradok neked.
és ha egyszer az idő, mint hídja a térnek,
meggörbül, visszavezet hozzád.
nem érdekel hogy és hogyan, csak szoríthassam újra
magamhoz azt, aki vagy.
leseprem majd rólad a sár megannyi terhét,
láthassam a férfit – ahogy te mondtad –, azt, aki értem lettél.
(összegörnyedt költőtestet hozott a sár
kibújtatta magából, kit eddig ő nevelt,
én itt „kint”a lelkét mint emlékét lestem; hol bukkan fel
piros pulóver, talán tőlem kapta,
őt kiborította a föld magából, hogy újból nekem legyen.)
ő nekem és én neki.
már tudom; visszatekerhetem az időt, ameddig szeretném,
hogy újra érezhessem meggyötört lelkét,
hogy újra láthassam, miként ölel át,
hogy hagyja nekem el nem eresztett testét.)
itt vagyok, fejemet a válladhoz szorítom
tudod, oda, ahol annyira szeretted,
azt mondtad, oda illik pont,
közben megölellek.
és ha már enged az idő és a tér,
úgy indulok én is feléd
(Fif)
Levél Fannihoz
(Miklós, „meg nem írt” levele, kihantolása után közvetlenül)
nem akartam, hogy így láss,
meggyötört testtel, koszosan
sárban fetrengve¸ a húsom közt a szövet,
ami egykor a tőled kapott
pulóver volt.
sokszor elképzeltem, milyen lesz,
ha rám találnak.
(csak bízni tudtam abban, hogy eljut az üzenetem,
és az a néhány sor, amit írtam, hozzád.
akartam, hogy lásd.)
sokáig nem beszéltünk, nem láttalak.
a távolság, bár létezett,
nem eresztett el téged tőlem,
a perceket, hogy túléljem,
gondolatban elkértem őket.
hadd játsszak velük inkább én,
ne más tegye azt,
szerethesselek úgy, ahogy
annak előtte volt.
kerestem a szemedben az undort,
úgy hittem, azt fogom látni,
amikor kibontanak előtted.
de nem. a kétséget és a szerelmet láttam.
köszönöm.
(ti nem tudjátok, de ezt vittem magammal
az új sírba, az ünnepi hanttal.)
szégyelltem magamat,
nem akartam, hogy így láss.
hogy öleltelek volna, akkor, ott.
érezni azt, miként dobban a szíved
miként üti el az életem perceit.
(és a vágy ráült az idő nagymutatójára,
kajánul mosolygott, hogy lássam,
legyen az időnek bármilyen gátja,
ő akkor is ott, ha mindenhol
téged látlak.)
(tudod, ott lent a sötétben, a sár alatt a földben
nem maradt más nekem a jegyzetemen kívül,
csak a te emléked.)
(egy dolog csak, amit nem mondhattam el neked,
egy dolog: azt, hogy az életet te jelentetted nekem,
és mennyire szeretlek.
amikor nem voltál mellettem,
holt lettem egészen.)
(Mik)
