Mottó:
Eloldalognak a hangszerek
Nem pilinckázik szitárhúr
Zongora sem klippeg-klappog
Dobpergés tovaszaladt
Hat göbös ujjam
Egyenként üti
Hétköznapi gyakorlataimat

Meghitt lelki kapcsolatban élek az íróasztalomnál egy parányi ugrópókkal. Elneveztem Ugró Palinak. A keresztelést víziszonyára való tekintettel megúszta.

Mancó unokám a gyerekasztal mellett állva, arra bal karral könyökölve, jobbjával egy mesekönyvben, mintha karmester vezényelne, nagy ívű karmozdulatokkal lapozva rátalál a keresett képre. Hűtőszekrényben egy szelet penészbolyhos csokitortán átrágja magát egy kukac. Párnás bal babakezével gyürködi töprengve húszcentis, katicás szoknyácskáját, majd a könyvben rábök a kukacra. A felismerés örömét sugárzó arccal kinyilatkoztatja, nuni.

Összeszorítom a számat, arcüregemben bugyborog a feltörni készülő kacagás. Ezt kibírni nevetés nélkül!

Azt nem lehetne, hogy a Dagályban a büfébódé közelében az üres söröskorsója mellett pöffeszkedő idős, testes, imitt-amott szőrös férfi legalább egy alkalommal ne azt kurjantsa pojácáskodva, SEGÍTSÉG! Kisvártatva, amint felkapja valaki a körötte napozók közül a fejét, Meghívható állapotban vagyok! Oké, és mikor fog felhagyni ezzel a ripacskodással?

Bogár kutya ismét hosszú, nyári napközis táborban lebzsel nálam, amíg a gazdája nyelvet tanul külhonban. Fekszik a lábamnál a mogyoró- és kakaószínű csíkos szőnyeg sarkán, hason hangosan horkol. Rónai Egon beszélgetőműsorát nézem a tévében, közben megnyúlt krátereket hímzek. Évek óta ez a kedvenc időtöltésem. Előrajzolom egy fehér kongréra, és rikító hímzőszálakkal körbe-körbe haladok benne vidám karmazsinpiros keresztszemekkel.

Utazunk Zebegénybe az unokahúgommal, aki Nagymarosnál a fodormenta színű erdők friss szellőinek segítségével szállt fel. Meséli, hogy milyen a házuk, ahol gyerekkoromban jártam utoljára megcsodálni az apja fafaragásait. A gyufanyakörves cigarettatartó kutyát, aminek a farka alá volt ragasztva a foszforos lapocska és társait, amik emlékét kimosták agyamból az elmúlt évtizedek.

A mézszínű löszfalba lett bevágva az előkert, a kamra és a borospince. A fölötte levő kertben gyümölcsfák állnak. Rubinvörös alma, aranysárga körte. Oda járnak le az erdőből a vaddisznók fölenni a hullott gyümölcsöt. Egy ködös hajnalon a kivájt kertverembe beesett egy kis vaddisznó. Kétségbeesetten visítozott a horhos tetején tipródó anyja után, aki nem tudott lejönni érte. A lánya erre a dobhártyát szaggató visításokra ébredt. El sem tudta képzelni, mi sivalkodhat ilyen eszeveszetten. Résnyire kinyitotta a konyhaajtót, kikémlelt a derengő ezüstszürke ködbe, a csíkos vadmalacot meglátva kilábalt hozzá a posztópapucsában. Karjába emelte a megszeppenten is visítozó, rúgkapáló állatkát. Bevallása szerint, meg nem tudta volna állapítani, hogy ki félt jobban a másiktól, de erőt vett magán. A házon és a kerten átcipelte és feltette a kert oldalában húzódó csúszós löszdombra. Megvárta, míg beéri az anyját, és visszabújt az ágyába.

Fasírtot sütöttem, tolja az orrom alá a fehér nejlonzacskót. Majd megesszük az erdőben kirándulás alatt, vagy a kilátóban. Ahol gondolod. Amikor megéhezel, csak szólsz.

Két zacskó port hozott a lányom Németországból. Egy barnát és egy fehéret. A barna egy részéből gyúrtam a fasírtokat áztatott zsemle, hagymakocka és fűszerek hozzáadásával. Hogy a por összetevői mik, sose derül ki, mert nem emelem ki a tasakot a dobozból kibogarászni a német feliratokat. Ízre jó, krokettre és rösztire emlékeztet, de a fasírthoz hús híján semmi köze, csak én hívom annak. Mindegy, legyintek heherészve. Porból eszünk, porrá leszünk. Nem sikerül megnevettetnem. Nem olyan vihogós fából faragták, mint engem. Rezzenéstelen arccal, jobbjával enyhén gesztikulálva magyaráz tovább. Majd ha visszaérünk az erdőn át Nagymarosra, megmutatom a szülői házat. A manzárd egyik elhagyott lányszobája ablakából kilátás tárul a Visegrádi várra. A négyszobás, kétszintes házat az összes melléképülettel, nyári konyhával, kamrákkal, pajtákkal, ólakkal, pincékkel és teraszokkal, a gyümölcsöskerttel együtt én lakom be. Évszakok szerint, hol ide, hol oda telepedve. Amíg fűteni kell, lent lakom, nyáron felköltözöm az egyik lányszobába. Kirepült a család, öregségemre lett olyan tágas életterem, amilyenre már nincs szükségem.

Hogy több száz évvel ezelőtt betelepült őseim nyelvét és kultúráját el ne felejtsem, nappal német rádióadókat hallgatok, mondja, és be is kapcsolja. Este levetítem a boszorkánykosztümös Kirche ünnepet. Nézd meg te is! Itt alszol, nem vár senki. Mindegy, hogy mikor mész haza.

Látva értetlenségemet, bővebben kitér a Kirchére. A farsangi mulatságon a bolondok miséje. Maskarába öltözve felvonulás, eszem-iszom, tánc. Már vetíti is a laptopján, elmagyarázza, ki kicsoda. A lánya vőlegénye, leendő anyósa, apósa. Közben német tartós süteményeket majszolunk dobozból, és német sört iszunk. Szintén dobozból.

Megérkezik a Máltai Szeretetszolgálat ruhasegély-szállítmánya, fekete zsákokban, egyenesen az unokahúgom garázsába. Az önkéntes tűzoltó egyesület vörös kocsija tövébe. Fél napot turkálunk fülig érő kukászsákokban. Mustrálgatjuk, melyik ruhadarab kire lesz majd jó. Kisebb csoportokban jönnek a szomszédok mustrára. Bármelyikünk belebújik bármibe, a többiek kórusban Pont jó rád! kiáltással rátukmálják.

Pezseg az élet vidéken is, nemcsak a fővárosban, nyugtázza az unokahúgom.

Pezsegj velem, pajtás!, kiáltom, miközben magamra húzok egy zuzmószínű, olyan márkás pólót, amilyenre eddig csak vágytam, de sosem tudtam megfizetni.

Este Maradj talpont nézünk Gundel Takács Gábor gunyoros, mégse kellemetlen stílusán nevetve. Egyszerre jajdulunk fel sikkantva, amikor egy terebélyes vesztest elnyel a süllyesztő. Hogyhogy nem töri ki kezét-lábát, nyakát senki?, csodálkozom. Nem tudom, válaszolja. Sosem mutatják a megérkezésüket, csak azt, hogy leforrázva, lógó orral, üres kézzel hagyják el a stúdiót.

Mancó unokám, igen, már megint Mancó, hetven felé cammogva az ember lánya egyre kevesebb dologra fogékony. Így aztán azokat ismétli szüntelen.

Búzaszőke hajú kislányunokám a bölcsödéből Róka Rudiként hazatérve cirkuszost játszik. Anyukája kifeszít két szék közé egy rőtbarna fonalat, azon kötéltáncol Bí, meg a Kékfülű maci egy-egy ceruzával a mancsukban egyensúlyozva. Amikor átérnek a madzag másik végéhez, Mancó, a porondmester tapsolva bravózik. Megragadja az állatkát a derekánál fogva, és azzal együtt hajlong mosolyogva. Toszonom, toszonom, ismételgeti Bí, majd Kékfülű helyett is a közönség felé. A babáit ültette ki a parkettára, a kispadnak támasztva, közönségnek. Sorra járja őket, megfogva a kezüket tapsoltatja mindegyiket.

Hosszan elhúzódik az előadás, belecsúszik a vacsoraidőbe és a fürdetésbe, de még az esti meseolvasásba is, nem bánja senki, annyira jól mulatnak.

A kánikulai időjárásra való tekintettel a Dagályfürdő szolgáltatásai szeptember közepéig nyári üzemeltetés szerint várják a vendégeket. Remélem, a lyukas hátú kerámiabékák már nagyon várnak. Ahogy elhaladok mellettük, sandán rám pillantanak. Beszédbe elegyedni vagy enyelegni sosem vágynak.

A History tévében a németek Sztálingrád ostromában utcáról utcára, házról házra pásztázzák végig a várost, megsemmisíteni az ellenséget. Bogár kutya a több mint hetven évvel ezelőtt ugató kutyával felbőszülten perlekedik.

A negyvenöt éve elhunyt Gloser nagyanyám két méteres Szűz Mária reprójának faragott fakeretét restaurálom Zebegényben. Puha, nedves ecsettel kell felvinni és szétdörzsölni rajta a szappant, aztán ronggyal letörölni. Egy húsz-harminc centiméteres szakaszon, a kép jobb alsó sarkán már megélénkült az aranyozás. Kint a kertben a szomszéd srác a műemlékké nyilvánított kamránk megcsúszott cserepeit igazgatja. Megszólal a csauszínű táskám mélyén a mobilom. A bátyám telefonál. Nagyon rosszul van, hebegi-habogja. Deréktól lefelé lebénult, várja az ügyeletet. A szomszéd mama kihívta. Felhoztak a pincéből egy sezlont a kertbe, mert annyi hely nincs a lakásában, hogy az orvos beszlalomozzon az ágyáig. Tehát a kertben fekve várja az ügyeletest, még valami elemlámpát kéne szerezni, hogy meg tudja vizsgálni. Negyvenhármas papucsra van szüksége, bögrét már adott a szomszédasszony, még kaucsukja nincsen, és nagyon vékony a szappanyja. Milyen kaucsuk?!, vakkantom dühödten a telefonba. Jellemző, hogy csak baj esetén veszi kézbe a mobilt, engem ugrasztani. Hát, amibe a szappanyt lehet belecsukni, mekegi. Szóval szappantartóra van szükséged. Majd viszek, felelem kiszáradt torokkal. Este még felhívlak, hogy melyik kórházba szállítottak be, búcsúzik saját sorsán elérzékenyülve.

Zsigmond unokám megszületése örömére egy rend ruhát vettem, ami, remélem, kitart egészen az érettségi öltönyének a megcsináltatásáig, poénkodtam, amikor a lányomnak a kis oroszlános rugdalózót, a zsiráfos badyt és a macifüles sapkát átadtam.

A Margit-hídon átkapaszkodó villamosról hajnalban az Országház a Duna párájában szunnyadó felhősszárnyú partifátyolka. Csak a Parlament sosem száll fel, sosem cikázik és le sem ereszkedik. Ül rendületlenül.

Ma fogorvos néni volt a bolcsiben, újságolja Mancó unokám. Mit mondott a doktor néni?, érdeklődik az anyja, arra számítva, hogy megdicsérte a kicsinek a szép egészséges fogait. Mancó kihúzza magát, kissé megemeli a vállait, úgy harsogja: Kész! Mehet! Ezt mondta.

A kertünkbe letett fa virágosláda peremére telepedett vastag hókeret a nap hevétől megereszkedett. Mint egy hanyagul vállra vetett boa, kanyarodik le róla.

A lyukas hátú, tejeskávé színű majolikabékák a Dagályban nélkülem dideregnek. Tél kellős közepén feléjük se nézek. Jobbnak látom megvárni a kikeletet. A nap selymes sugarai simogassanak, ne a jeges szél cibálja a fejemet atomjaira, vagy fagyassza a koponyámra a vizes hajamat.

Amilyen sokáig csak lehet, kitolom a kelés idejét. Félhomályban, zúzmarában botorkálni a lakótelepen a kutyával, nehezen visz rá a lélek. Egyébként Bogár a legideálisabb hálótárs. Nem izzad, nem horkol, nem szellent dörgedelmeseket, és kis helyet foglal. Igaz, időnként kipattan az ágyból száraz csillagtápot ropogtatni, de hát mindenkinek kell hogy legyen valami hobbija.

A Zebegénybe vezető sínpáron súrlódva a vonat, mint egy asztmás pedofil, ezt nyöszörögi: Gyere, gyerek! Gyere, gyerek! Megháborodom, ha nem érünk oda hamarosan. Az ölemben szendergő kutyát is zaklatja, időnként felkapja a fejét, sandán körbekémlel, aztán visszaomlik csontos combjaim öblébe.

A kilátóból lenézve a lomb nélküli, meztelen hegyek minden épületet és madarat láttatni engednek. Tornyok ágaskodnak szemünk előtt. Udvarok, teraszok meztelenkednek. Farkasszemet néznek velünk a lakók kipakolt kacatjai. Ütött-kopott, legalább velem egyidős fa hintaló, roller, homokkupac, korallpiros lapát beledöfve, oldalára dőlt tengerkék homokozóvödör. Kutyaház láncra kötött kutyával. A kertek végében összetákolt, rogyadozó bódék, kamrák…

Tegnap délután bölcsődést játszottunk Mancóval. Lefektetett a padlóra, egy kis szőnyegre. Betatajom a hasad, mondta, és rám terített egy virágos kendőt, majd egészen az orromig lehajolt, és beleordította reszelős hangon: Hunyd be a szemed! Játékból aludtam, aztán szerepet cseréltünk, én lettem a dadus és ő a bölcsis. Lehuppant a szőnyegre, betakartam, rákiáltottam: Hunyd le a szemed! Erre szorosan összezárta a száját, elkezdett hunyorogva sűrűn pislogni és visszatartotta a lélegzetét.

A Dagályban a tejeskávé színű, lyukas hátú majolikabékák rózsaszín begóniák mögül lesik a lépteimet.

Lakótelepünkön beüzemeltették a SZÉSZ-t, teljes nevén a Szarkaébresztő Szolgálatot. Hiába esdekeltem a csacska madaraknak, hogy nem kérek 5.20-ra ébresztést, 4.50-kor rázendített recsegős nótájára. Kap még egy esélyt, ha holnap hajnalban sem képes befogni a csőrét, áthívom Magdi barátnőm madarakra célba lövős szomszédját.

Kisebb nagyobb megszakításokkal csörgött a lucfenyőn, ami köztudottan a fejemtől másfél méterre terjesztette ki az ágait. Mire befejezte, hazaért az éjszakai bárpultos szomszéd, és elkezdte a kádjába zuborogtatni a vizet, majd, belemászva, izmos testére lögybölni. Van valakinek bérgyilkos ismerőse? Bogár édesdeden aludt. Negyed nyolckor kezdődött a turbékolás és a pléh ablakpárkányon karmokkal való karistolós totyorgás. Kilenckor mentősziréna keltett. Jut eszembe, régóta melengetem a keblemen a vágyat, hogy szeretnék megtanulni szaxofonozni. Vállalja valaki, hogy esténként házhoz jön oktatni?

Fehér akáckörítés öblén pipacs vöröslik a Zebegénybe kanyargó sínek közt. Harsány zöld zsurlópamacsok nyújtózkodnak ég iránt. Habfehér gomolyfelhők közül pislán lekacsint a nap. Hangtalan szól: Megharaplak!

Lakom panelben, ingázom omladozó vályogba. Kiszáradt nyír ágakkal a vállamon trappolok a borostyán futószőnyegen át a terméskő oldalú tűzrakóhelyhez. Sóder, sóder a lábam alatt, aki itt a legszebb, tőlem csókot kap, kornyikálom szakadatlan.

A vonaton egy óvodáskorú kisfiú utazott az előttem lévő négyszemélyes bokszban, két felnőtt férfival ülve. Én voltam már itt, kiáltja boldogan a gyerek. Ott van egy domb, rajta egy vár, toldja meg mondandóját. Vááár?, kérdi a golyófejű férfi álmélkodva. Rosszul láttad. Vár nincs. Kilátó szokott lenni a dombok tetején, fojtja a kisgyerekbe a szót.

Balra fordítom a fejem. Kinézek a vonat ablakán. Még mindig ott áll a hegyen páraköntösbe burkolózva a Visegrádi vár.

Húzom haza a fonnyadt testemet a 6-os villamos irányába. Tízhónapos Zsiga unokámra vigyáztam egy fél napot. Jobb vénámba az infúziót kérem, balba a transzfúziót. Az orromba az oxigénpalackot csatlakoztassátok. Túlélésre gyúrok.

Az Országház szmogba burkolózva vacog.

Lelkemet ganghangulat uralja.

Szavakba foglalva ez körülbelül annyit tesz ki, hogy nemcsak a köröttem állóktól, saját magamtól is annyira elidegenedtem, mintha egy ismeretlen házban, egy ismeretlen emberhez lopakodnék a faltól a korlát felé lejtő függőfolyosón, attól rettegve, hogy lecsúszom a kovácsoltvas korlátig, és azt kidöntve lezuhanok a keramitkockákkal lekövezett kertbe. Ott széttoccsanok elemi alkotórészeimre.

Mancó, amikor elkezdett bölcsibe járni, hónapokig azt játszotta esténként otthon, hogy a játékállatkáinak szívesen kölcsönadja a műanyag motorját.

Ellenőrzi, hogyan pisilek. Mélyen behajolva a térdeim közé kémleli a folyamatot. Töröld meg a nunit!, utasít a csorgatás befejezését követően.

A Dagályfürdőben a kerek, morajlón hullámzó medence fölött áthussanó galamb fehér hasát tengerkékre festi a medence aljának tükröződése.

A medence homokszínű pereméről elindulva belépsz az azúrkék vizébe, lassan mélyül. A közepén táncoló nagy, vörös labda kelti a hullámokat és a morgó hangot. Ha belegázolsz, vergődve úszhatsz a mélyben, de ki is feküdhetsz a partjára. Legjobban a sekély szélén szeretek hanyatt elterülni, egy kézzel kikönyökölve a vízből. Sütkérezni, miközben a part menti enyhe hullámok nyaldossák a hasi oldalamat.

Dalra fakadt a tévében a bujáki asszonykórus, erre a kutya óvakodva kikémlelt az előszobába, megnézni, kik jönnek?

Fűtött luxusvonattal utazunk Zebegénybe. Az ajtajára fecskék vannak festve villanydróton ücsörögve. A Visegrádi Fellegvár ablakain átsüt a nap. Világít, mint egy frissen szidolozott ezüsttükör. Hiába vallattam, Tükröm, tükröm, mondd meg nékem!, meg se mukkant. A panorámaablakokat nem lehet kinyitni. Testes műanyagszagban megaszalódva érkezem meg.

Zsiga viszont a napokban elkezdett gagyogni. Eddig is látszott az arcán, hogy érti és érdekli, amit magyarázunk, de nem szólt egy kukkot se. Most már egy kis babaszótárt lehet a nyelvezetéből szerkeszteni. A hóóó = nagy és sok. A = én vagyok, a Sárki becenév rövidítése. A labda = da, a játszik = já, a baba = ba, a Zsiga = Zsizsi. A mamát, papát és az Annát tisztán mondja, és még véletlenül sem hívja a nővérét Mancónak, ahogy mi.

A Parlament az alkonyatban elefántcsontból faragott, díszes ékszerdoboz.

A bölcsi ajtajában Mancó azzal fogadta a felé lehajló Mucót sugárzó arccal: Nagyi, neked frizura van a fejeden? Ezt követően táncikálva többször eldalolta: Csiribiri, csiribiri, zakszalma.

Pünkösd kedden Dagályban úszni. Jobbat nem tudtam kitalálni. A lyukas hátú kerámiabékák mosolyogva fogadtak. Szinte már elviselhetetlen erősséggel perzselte a nap a lyukatlan hátamat.

Ha nem vet véget Bogár kutya az örökös vakk-vakkolásnak, cipős dobozban feladom a gazdájának. Elegem van belőle, hogy nem hagy olvasni, enni és aludni. Kizárólag azt viseli el, ha mozgásban vagyok: rámolok, mosogatok, főzök.

A Zebegénybe vezető úton, a vonaton két hetven körüli, fehérhajú férfi beszélget.

Szépek a fogaid, állapítja meg az egyik. Ja, bólint a másik fanyar mosoly kíséretében. Csak enni és beszélni nem lehet velük. Süvítve sziszeg a hídja alatt a levegő, és amikor rágok, nem érzem, hogy elrágtam-e a falatot. Olyan, mintha egy csipesszel tartanám egy darálóba a kaját. Mintha a nyelésen kívül nem lenne semmi közöm az evéshez. Cimborája kérdőn mereszti rá a szemét. Vagy inkább, mintha egy svájci bicskát tettek volna be a számba, és odabent nyitották volna ki. Hegyes drótok, hajlított, éles fémpántok állnak ki belőle minden irányban. Hol a nyelvem aljából kidagadó erek és inak akadnak bele a rögzítő kampókba, hol az arcom belső oldala, vagy az egész szakramentum kifordul a számból, ha az étel alámegy, és mint egy pájszer, megemeli. Alig tudom leszabadítani a horgokról az inakat és az ereket. Ha kiveszem a protézist, kitépem a beleakadt eret, ha bent hagyom a számban, nem férek hozzá az ujjammal a fennakadt érhez. Segítségem meg ugye nincs, özvegyemberként. Kész horror. Technikailag tökéletes kivitelezés, csak éppen nem alkalmas a rá váró funkciókra. Az útitársa bölcselkedik kesernyésen: Bizony az élet egy olyan groteszk játszótér, ahol mindenki otthagyja a fogát.

Annyira megrémült Zsiga, amikor rám maradt, hogy sírás közben mély álomba zuhant a vállam öblébe. Leültem vele a kispadra. Eddig még jó, gondoltam és csak akkor kezdtem nyűgössé válni, amikor elzsibbadt a jobb karom. Le kéne vele feküdni. Átültem az ágy szélére. Hanyatt fekszünk, aztán legurítom magamról. Amint elkezdtem vele a matrac felé süllyedni, felemelte a fejét. Hiába agyaltam ki a technikát, nem fog menni. Magam mögé húztam a nagy plüsselefántot, arra dőltünk rá ketten. Mire a lányom hazajött órák múlva, elzsibbadt a fél oldalam, de még a fejbőröm is. Nahát!, nyitotta ránk az ajtót. Milyen jó kis nagyi-kuckó!

Lefotózott minket, levette rólam a gyereket. Kinyújtóztattam a gerincemet. Majd széttört, úgy recsegett-ropogott. Tud ez a gyerek aludni, sutyorogtam. Csak egy sárkányt kell alárakni.

A Parlament kivilágítva ezüstfolyón úszó, arany ékszeres dobozka.

Hogy az élettársamnak – a partvisnyél és a vödör közé feszülő hálóban ülő póknak – a nyugalmát ne zavarjam, úgy mostam fel a konyhát, hogy a vödörbe tállal töltöttem be a meleg vizet, és a mopot kimosni beszaladgáltam a vécéfülkébe.

A két és fél éves Mancó unokám azt játszotta, hogy dolgozni megy, de először elviszi az órajavítóhoz az elromlott vekkert. A heverőn ülni alig tudó, nyolcadik hónapban lévő anyjához odahajolt, jobbról-balról megpuszilta, majd hozzám tipegett kényeskedve, engem is megcsókolt. Kiment az ajtón, a kilincset ágaskodva megragadta, nehézkesen becsukta az ajtót. Előtte még beintett. Pá-pá. Megyek dolgozni és az órajavítóba, utána focizni, utánozta az apját. Jó munkát!, kiáltotta Mancó után az anyja, integetve. Mikor jössz?, nézett a gyerek után. Szerdán, szólt vissza Mancó. Te addig epekedve szólongassál!

Káff! Káff!, süvöltözik a lépcsőházban Duda kutya, Bogár kutyát szólongatva.

A sokadik elmenetel és visszajövetel után ráeszmél Mancó, hogy a heverő szélén ücsörgő kutya is egy élőlény. Bevillan neki, hogy valahol ő is csak egy ember, odalép hozzá, két marokra fogja kis mogyorószínű fejét, és kétszer belecuppant az arcába. Ahol éppen éri, szemébe, orrába, szájába. Fogom a kutya törzsét, hogy visszatarthassam, ha támadásnak véli a kislány hirtelen mozdulatait, nehogy megmarja. Nem lehet előre kiszámítani, hogy a játék honnantól válik veszélyessé. Ilyen szerepjáték közvetítéssel jutunk mindhárman 2013. Újév napján megszámlálhatatlan Mancó puszihoz.

A Dagályban a zúzmaraveretes, lyukas hátú majolikabékák még néhány hónapig kuporoghatnak az árvácskák tövében. Kutya sem hederít rájuk.

Bogárnál mostanában a Kinder tojásbelső-dobás van soron. Eldobom, mielőtt visszahozza, a fogaival kinyitja. Bepattintom, úgy hajítom el újra. Órák hosszat elszórakozik ezzel a néhány mozdulattal. Ha kifárad, csöpp hátsó lábait a tenyerembe helyezve az ölemben alszik. Emiatt nem tudok egy betűt se leütni. Onnan kikecmeregve a Colombo vetítése alatt a jobb lábamon ő a bojtos papucsom, miközben bal lábam kispárnájául szolgál.

Zebegényben a szigetcsúcs szőke homokfövenyéről fekete kormorán kémlelt Nagymaros felé. Mentem az első cirógatóan melengető napsütés ösztönzésére avart égetni.

A papírmasé szarkát bedugja Mancó a takaró alá (ahelyett hogy ő feküdne már le végre), úgy, hogy kilógjon a farka. Csúfolkodó mosollyal az arcán, rámutogatva, körbe táncikálja. Ott a fajka! Ott a fajka! Bent a lyukban. Dudó, fadudó, bent van, bent van a lyukban. Dudó, fadudó, a pajafadudó! Dalolja önfeledten kacagva. Minden lyukba dudó kell…

A szarkák által tavaly kivert örvös galambpár lucfenyőn lévő fészkével ma reggel egy balkáni gerlepár barátkozott, végül mégsem foglalták el.

A Dagályba menet a szó legszorosabb értelmében színre vittük a vak vezet világtalant szólásmondást.

Leléptem az Árpád-hídon a buszról, a munkások éppen a járdán teregették a sisteregve bűzölgő bitument, nem lehetett a lépcsőt megközelíteni. Odaért egy vak, és a teleszkópos fehér botjával elkezdte piszkálgatni az ébenfekete, lágy szurkot. Mielőtt beletalpalt volna, megragadtam a bal könyökét és továbbvezettem. Végignyargaltunk a hídon és az üveg irodaházak mellett lementünk. Megkérdeztem egy arra járó asszonyt, hogy hol tudnánk átmenni a híd másik oldalára? Onnantól a nyakigláb férfi magyarázta, hogy a Dagály utcával párhuzamos utcán megyünk, ha ennek a végéhez érünk, balra fordulva elérjük a fürdőt. Megköszönte a segítséget. Nagyon sajnálja, de nem tud velem tovább tartani, mert siet, mentegetőzött, és mint eb a Szaharát, faképnél hagyott a járdaszegély szélén.

Később megláttam a gyógyvízben egy középkorú, barna nővel cseverészve.

Közben a Vízimolnár utcában átvették a pókok a teljhatalmat. A gyerek virágos labdája és a porcelán virágtartó elefánt közé egy fekete pók szőtt hálót.

Indiai szitármuzsikát hallgatok a Tilosban. A kutya feljajdul, és kiveti magát a fotelból.

Reggel nyurga fiatal sünnel és löttyedt, lomha békával találkozunk a lakótelepen. Nyakunkon a tavasz.

Álmomban a kilencvenkét éves, recsegő hangú cimborám Amerikából felhívott. Ha elsajátítom az olajfúró szakmát, egy életre biztosítom vele a megélhetésemet. Ez meghülyült! Pattant ki a szemem. Olajat fúrjak? Itt Budapesten? Hajnalban?

Nagymarosnál a Duna túlsó oldaláról ívelt át, mint egy híd, a szivárvány a vonat és a város felett. Lávakitörésre emlékeztető, koromfekete aljú, izzó narancsvörös csíkos tetejű felhők követték.

Mindig belealszom a hazaútba. Bódultan szédelegve, émelygő gyomorral, fájó fejjel érek a Nyugatiba. Miért nem lehet ezt a rosszullétet legalább néha megúszni?

Mama elment tárgyalni a megbízóihoz. Megmutattam Zsigának, hogyan alszom a rodoszi bőr szamarammal, erre ő is megmutatta, hogy szokott aludni a villám mekvin autójával.

A Parlament szmog-batyuba bugyolálva tesped a szürke folyó mellett.

Nem egészen hároméves Mancó unokám a hóna alá csapott egy lapos, kék műanyag dobozt, elindult a kisszoba felé. A válla fölött hátraszólt. Elment a doktor néni a tojházba. Magával vitte a táskáját, hogy a tervét valóra váltsa.

Érdemes volt késő estére kitolni a kutyasétáltatást. Megkerültük a két szokásos háztömböt, és a kanyarban álló, fekete eperfa alatt sünök párzottak. Ilyet se láttam még! A hím a szájával és a fogaival kapaszkodott bele a nőstény egy tüsketincsébe, hogy le ne csússzon róla. De hogy nem szurkálja össze a nőstény háta a hasát?

Befejezésül a hím óvatosan körbefordult a nőstény hátán, és orral a feneke felé mászott le róla.

A nőstény mindvégig velem szemezett. Gondolom a frász kerülgette a kutya miatt, aki nekik háttal leült, engem várni.

Zebegényben a Duna-part csendjét békakuruttyolás verte fel. A hegyvonulatok zöld lombjai közé, mint lepihent barikák, bodrosodtak a virágzó kökénybokrok.

Kis fakasszát kapott a születésnapjára Zsiga. Jöttök vásárolni?, szólt ránk ragyogó ábrázattal. Mese nem volt, nekünk Mancóval menni kellett. Fogtuk a pénztárcánkat, kiválasztottunk a fonott kosárból valami műanyag zöldséget vagy gyümölcsöt és sorba álltunk a pénztárnál. Zsiga felelősségteljes pozíciójának tudatában várt minket. Szia, köszönt. Veszel almát? Tizenszázhuszonhat. Elvette kezünkből a pénzt. Várj! Visszajáró, mondta, kihúzta a pénztárgép fiókját és általában többet adott vissza, mint amennyi pénzt nyújtottunk felé.

Jobb ötlet híján vanília illatú gyurmát vettem neki. Bogár kutya boldogan habzsolta a lepottyant morzsákat. Remélem, életben marad.

Hazafelé a hatos villamos jobboldalán ülve az Országházból nem láttam fikarcnyit se.

Kinevezett Mancó három cakkos ollót krokodilnak. Papa, mama, gyerek, mutatta fel őket, és letette a kisasztalra. Leveleket és hínárokat harapnak, jelentette ki büszkén, mintha az ő ivadékai lennének. A papának fáj a foga, fogorvoshoz kell mennie, mert így csak kicsiket tud harapni. Amíg megjavíttatja a doktor bácsival a fogát, a mama vigyáz a kicsire.

Este a zuhanytálcában körbe-körbe pörögve teli torokból énekeli: Naaad a hazam teteje, teteje. Jaszajjott a cinede, cinede. Hessz je jója cinede, cinede! Jeszatad a teteje, teteje. Én pedig a visszafojtott nevetéstől szakadok meg szinte. Ha jeszatad, mi jessz véjed, sajda jabú cinede, cinede? Mosolyogva felnéz rám. Tetszik, Sarki nadi? (Sárki nagyi) Bodi kutanak is?, kacag már velem együtt. Az nem kifejezés!, hahotázom.

Legutóbb a Dagályban a fejünk fölött szálló repülő vörös csíkot húzott. Alulról világította meg a nap.

Az Északi összekötő vasúti hídról Bogár jelenti: A Duna kék, enyhén fodrozott, a szigetek lombosodnak, a Gázgyár kupolái vakítóan fénylenek. Vonatok hónapok óta nem zakatolnak.

Hazaérve, hason fekve álmában valakinek nagyon örült, mert hosszasan csóválta zászlós farkát.

Világot járt, hibernált hernyó került elő a hűtőből a Zebegénybe kivitt, Spanyolországból származó eperrel. Zöld, selymesen fénylő, húsos, testszelvényein fekete pettyel és hosszú, vajszínű szőrrel. Isten hozott!, köszöntem rá iszonytelten. Egy eperszemmel együtt kiemeltem a dobozból és lecsúsztattam a sásliliom tövébe.

Zsiga egész nap azt demonstrálta, meséli a telefonba mama, hogy ő ügyes, okos, bátor és erős nagyfiú. Egész délelőtt bármibe kezdett mama, mindenben segített neki. Mosogatott, felmosott, krumplit pucolt. Összepakolta a játékait két szatyorba és gyalog lecipelte a második emeletről, csakhogy jöhessen ő is hozzám egésznapra. Hiába, nem bírok egyedül egyszerre két kicsivel és egy kutyával. Nagyon sokáig vigasztalhatatlanul sírt.

Nemcsak őt, az Országházat is nagyon régen láttam.

Mancó unokám a Bí (játékbárány) kartonlapból kivágott és összeeszkábált pántos papucsát is kitette az ablakba, aztán mivel még nem nőttek ki a Bí fogai, megette a papucsban álló mini-Mikulást is.

A Dagály lyukas hátú majolikabékái elárvultan vacognak a latyakos hóban kuporogva.

Felcsendült a rádióban a Csendes éj. Egy bársonyosan meleghangú férfi énekelte angolul. Bogár kutya leült velem szemben ütemre nyöszörögni. Így adta tudtomra, felkér, szálljak be a kórusukba. Kívánságára megszületett a trióvá bővült csoda.

Lángban álló fenyőtenger, írtam egy behavazott fenyők hátterében lemenő, vöröslő napot ábrázoló fotó alá. Ez a legújabb dilim. Kommentálom a Facebookra mások által feltett fotókat.

A Szentestére meghirdetett esőnap elmarad, pötyögtem egy másik havas táj alá.

Egyszer még ebben az életben el kéne utazni a hólepte Zebegénybe. Felmászni a temetőbe, a kálvárián át a kilátóra, letekinteni a hóbundába öltözött Dunakanyarra. Először és utoljára gyerekkoromban, kereken hatvan éve láttam ebben a formájában a szurdokba ágyazott falunkat. Ha a fényviszonyok megengedik, lefotózhatnám anyám szülőhelyét.

Ahol lekeféltem a blézeremről a Mikuláscsokoládé-foltot, amit Zsiga rásírt a vállamra, eltűnt a kabátkáról a halszálkaminta.

Rájöttem, hogy azért unom marhára az életet, mert nem engem szórakoztat a társaságom, hanem tőlem várják el, hogy szórakoztassam őket. Azt is fölöslegesen várom, hogy valaki rám nyissa az ajtót, mindenhova engem citálnak, ide a világvégi paneltelepre nem hajlandó elzarándokolni senki.

A Parlament reggel a hatos kombi villamos átellenes ablakára kivetítődve kék vízzel övezett szürke lebegő árnykép.

Az ebéd utáni alvás előtt mama megígérte Mancónak, amikor felkelsz, sütünk együtt a papának a születésnapjára tortát.

Minden cirkusz nélkül, hamar elaludt. Délután a játéktűzhelyével és egy serpenyővel vonult ki a konyhába tortát sütögetni. Nem a mamának segített összedolgozni az alapanyagokat, ahogy azt ő elképzelte, hanem Zsiga sárga kacsás kocsibetétjét kinevezte palacsintának, azt próbálta belegyömöszölni a babatűzhelye sütőjébe. Csapkodva, ordítva. Nem érted, hogy palacsintát készítek?!, kiabált az anyjával bömbölve.

Elkészült a tortasütéssel. Egy kis lábosba beleöntött egy zacskó üveggolyót. Olyan csörömpölve kevergette ezt a zöldborsófőzeléket, hogy Zsiga öccse majd kiesett a rácsos ágyából ijedtében.

A Dagály lyukas hátú majolikabékái az összes rajongójukat általam csókoltatják.

Bogár kutya szépen megette a reggelimet. Vajas pirítóst sajttal. Zöldpaprikát, paradicsomot és újhagymát nem kért hozzá. Tejeskávéval nem kínáltam, nehogy túlságosan felpörögjön, rosszabb esetben hasmenést kapjon.

Zebegényben a Duna fölött dolmányos varjú repül. Lecsap a víz felszínére és kikap egy apró, csillámló halat. Nem tudtam, hogy a varjak halászni is szoktak. Eddig még csak dögöt enni és hulladék közt kotorászni láttam őket.

Nyaralni jött Zsiga unokám egy egész napra. Több mindent vettem és készítettem, nehogy éhezzen. Kitálaltam az ebédet. Köszöni szépen, nem kér. Majd ő választ a hűtőből. Odarohan, kivágja az ajtaját és kikapja a doboz epret.

Rendben, nyugtázom, ehetsz epret, de ahhoz le kell venni a fehér pólót, mert nagyon fröcsögős. Rám néz, hogy komolyan gondolom-e? Eldönti, hogy ilyen áron nem kér epret. Visszahajítja a dobozt a rácsra és bevágja a hűtő ajtaját.

A Parlament ott páváskodik ragyogva a napsütésben. Hiába, mi nem megyünk arra. Apa jön Zsigáért kocsival este.

Mancó leharapta az óriás csoki nyúl fülét. Belenézett. Mi van benne?, emeli rám kérdő tekintetét. Levegő, felelem. Rám mered és megkérdezi: Azt meg lehet enni?

Összeomlott a számítógépes rendszer a Dagályban. Mikor máskor, mint amikor elfelejtettem felírni a szekrény számát. Nyomom a karórát a leolvasóhoz, semmi. Nyomom még egyszer, odaszól a takarítónő: Várni kell, mert elromlott. Jó, várok. Megpróbálom felidézni a szekrény számát. 239? 329? 392? Benyomom az órával ennek a három szekrénynek a gombját, egyiket se nyitja. Nem sikerült?, kérdi együtt érzően a takarítónő. Nem, válaszolom kissé elkeseredve. Most mit csináljak? Nem jut eszembe a szám. Leállítja maga mellé a mopját, úgy mondja. Próbálja meg az elejétől, és amelyik zárva van, azokon menjen végig. Majd csak kinyílik valamelyik.

Belevágok. Mire végére értem a szekrénysoroknak, a fürdőruhám rám fagyott, miközben az igyekezettől leizzadtam. Újra felém araszolgat a takarítónő. Még mindig nem sikerült megtalálni?, kérdi. Nem, panaszolom sírós hangon. Megfogja a csuklómat. Tessék ide leülni!, nyom le egy székre. Elviszem a karórát az irodába és megkérem őket, hogy olvassák le.

Elmegy. Bő tíz perc múlva visszajön. Kétszázhetven, súgja bizalmasan a fülembe. Érdekes, egészen más számokra emlékszem. Odalépek a 270-es szekrényhez, aminek a sarkán egy mustársárga anyag lóg ki. Biztos nem az én szekrényem, szörnyülködöm. Kék virágos ruhában jöttem. Elveszi a karórát. Akkor nyissuk ki együtt, és ha másé, visszazárjuk. Azért ketten, mert én nem nyithatok ki szekrényt, hajol a fülemhez bizalmasan.

Kinyitjuk. Szürke férfi szövetnadrág, barna bőrszandál és egy hatalmas sárga ing. Tényleg, szól a takarítónő. Elmegyek, hívom az igazgatót, de ne mondja meg, hogy kinyitottuk ezt a szekrényt. Intek a fejemmel, hogy rendben.

Újra elhagyja a színteret. Jön az igazgató oldalán. A fiatal, elegáns férfi köszön és bemutatkozik. Elmotyogom én is a nevemet, meg azt, hogy ilyen számokra emlékszem. Nagyon nyomorultnak, esetlennek és butának érzem magam, míg hárman elmasírozunk a 239-es szekrényhez. Az igazgató rá akarja nyomni a gombra a karperecet, aztán elhúzza és közli velem, hogy a szekrény ajtaja nyitva van. Javasolja, hogy nézzünk bele együtt.

Kék virágos ruha, habogom, kék vászonszandál, fehér retikül sorolom. Kinyitja és azok vannak benne. Elmondom a nevemet és a lakcímemet, igazolásul, hogy tényleg az én holmim. Semmi gond, nyugtat meg a férfi. Nézze meg a táskáját, hogy benne vannak-e az értékei. Pénz, karóra, mobil, ékszerek. Nehogy utólagosan kelljen feljelentést tennie.

Pénz, csak néhányszáz van nálam, mobilt, órát és ékszereket nem hozok ki a strandra. Minden itt van, köszönöm szépen. Biztos én nyitottam ki, amikor próbálgattam, csak nem vettem észre.

Megfürödtem saját levemben, aztán hazamentem leforrázva. Jut eszembe, a lyukas hátú majolikabékák forró csókjaikat küldik.

Árvíz idején, szélben, kutyával nem lehet a Dunánál vadkacsákat fotózni. 1. Nincs part, ahová kiúsznának a kacsák a bedobált zsemledarabkákért. 2. Ha ennek ellenére megközelít néhány kacsa, a szél eléd fújja a lehajló fűzágakat, gyomokat és a hajtincseidet. 3. Ha mindezek ellenére sikerül egy kacsára fókuszálni, úgy, hogy nem úszik ki a kattintás előtt a képből, a kutya ránt el a pórázzal.

Zebegényből a villás farkú fecskemadarak a községháza eresz alóli fészkükből üdvözletüket küldik.

Zsiga a nagynénjének segít mézeskalács-figurákat gyúrni, szaggatni, díszíteni, végül enni. Bogár kutya rosszul érzi magát. Nyüszögő jövés-menést követően odahány a szoba parkettájára. Zsiga négykézláb viszi a hírt a konyhába a nénikéjének. Dudu! Vau-vau, blőőő, billenti a padló felé a fejét tátott szájjal. Aztán szalad kicibálni a felmosó vödröt moppal együtt a fürdőszobából.

Hiába a kutya szenvedése és Zsizsi jóindulatú segítőkészsége, nekünk hangosan kell hahotáznunk.

A Parlamentben végeszakadatlanul üléseznek.

Esténként mesét nézünk Mancóval. A rajzfilmben nyúlpár puszilkodik, tücsök hegedül. A nyulak elalszanak. Reggel felkapaszkodik az égre a nap, felkel a nyúlpár. A nyúlnő a hasára bök, és elkezd keservesen jajgatni. A nyúlférj lefekteti. A nyúlnőnek a hátsó lábai közt tágulni kezd egy kerek lyuk. A többit már tudjátok.

Fehér liliomok előtt a Dagályban a lyukas hátú majolikabékákkal begóniák közt kokettáltam. Na, nem vittem túlzásba, a jó modor határain belül maradtam. Halkan üdvözöltem őket, odaléptem az egyikhez és gyengéden végigsimítottam meredeken ívelő hátán. Lyukmentén. A lyukba nem nyúltam bele.