Talán a Hitel egykori, Papp Endre lelkesedésével fűtött estjén, fiatal szerzőket bemutató sorozatán ismertem meg? Logikailag idáig tudok visszajutni, de semmilyen konkrét találkozásra, kezdetre nem emlékszem. Csak már korán, alighanem a kilencvenes évek második felétől adva volt az ismeretsége. Tetszett a személyisége: elkötelezettségének a komolysága és ironikus könnyedsége; undergroundos föllépése és néptáncos hagyománytisztelete; bölcsészelszántsága és küzdősportokban való jártassága. Aztán, hogy bele mert és bele tudott vágni abba, ami engem is vonzott, a vidéki életbe. Sokat vártam a tehetségétől. Nemzedékem legjobb tulajdonságait láttam benne, ébredek rá utólag.

Máig sem vetettem számot igazán a pályájával. Első kötetét túl sűrűnek találtam. Egy következőt részletei alapján kicsit kigondoltnak. Irodalomelméleti könyvével nem mindenben értettem egyet. És mivel különben sincs az embernek sok ideje csak úgy olvasgatni, úgy döntöttem, egyelőre félrerakom az írásait – persze, azért bele-beleolvasgatva –, és majd ha jön a nagy dobás, vagy majd nekem jön el a kellő pillanat, akkor immár távlattal, egyszerre pótlom. Még nem pótoltam. Még nem tudom, melyek végül is azok a művek, amelyek megtalálták a maguk helyes arányát, mondjuk zsúfoltság és kiszámítottság között. Várom a hívást. És más, sürgető munkák miatt egyre halogatom a meghallását. Mentség-e, hogy sokakkal vagyok így?

Egy időben sokat találkoztunk. Míg mind a ketten a Kortárs szerkesztői voltunk. (Aztán neki elege lett a vegetálásból, és kilépett.) Ekkoriban még együtt is utaztunk egyszer (2006 júniusában). Ő szállított a kocsiján minket (négyen voltunk), én adtam Eperjesen a szállást (lektorként volt ott kollégiumi lakásom). Odafelé Selmecbányán át mentünk, másnap megnéztük többek között Ruzsbach-fürdőt, amelynek krátertava, ha jól tudom, valamelyik művébe is bekerült. Az utolsó éjszakára a Vinnai-tó mellett vettünk ki szállást, majd onnan jöttünk haza, többek között Kassát és a Szádelői hasadékot érintve. Ha már helyeket sorolok, a Tokaji Írótáborban is rendre összefutottunk. A többször meglátogatott, szép kilátású, teraszosan domboldali borozót egy dedikációjában is megemlíti.

Később aztán ritkábban találkoztunk, Pázmándon talán csak egyszer voltam. De mindig a régi, vonzó személyiség maradt, öröm volt látni. Utoljára a 2014. évi könyvhéten (a könyvheti alkalomra emlékszem, az évszámot akkori, utolsó dedikációja őrzi).