Majdnem azzal kezdtem, hogy ha Prágai Tamás, akkor – számomra – Szépirodalmi Figyelő. De hamar rá kellett jönnöm, hogy a Tamással kapcsolatos emlékeim jó része nem kötődik közvetlenül a laphoz. Akkor már mondhatnám akár a Balatont is: Szőcs Géza egy füredi könyvbemutatóját még az előző évtizedből, vagy amikor az iszkázi Nagy László-táborba menet megálltunk röviden a sajkodi strandon. Talán a nyári fények teszik, de ezek az emlékeim élesebbek. Persze másképp, de éles az is, amikor – már ebben az évtizedben – az Írószövetség közgyűlésén találkoztunk. Valahol a hátsó sorokban, nem véletlenül. Tamás akkor már lényegében kivonult az úgynevezett irodalmi életből, meg is lepett, hogy épp ott futottunk össze. Talán utoljára, nem is tudom pontosan.

De ha az igazán jelentős emlékeket keresem – megint csak: a számomra jelentőseket – akkor tényleg Szépirodalmi Figyelő. A lap 2002-­ben indult, s bár nem voltam alapító szerkesztő – sőt akkor még semmiféle szerkesztő nem voltam, s úgy általában nem volt túl sok közöm az úgynevezett irodalmi élethez –, én is abban az évben kerültem be a szerkesztőségbe. Mezei recenzensből avanzsáltam zöldfülű belső munkatárssá, s míg a többieknek szokásos rutin volt a heti szerkesztőségi ülés a Balassi Intézet Somlói úti épületében (az intézet volt akkor a lap társkiadója), addig számomra jóval több: mondhatni beavatás. Ahogy beavatás volt az is, amikor a megbeszélések végeztével alászálltunk a budai magaslatokból „a városba”, hol többen, hol ketten Tamással. A baráti sörözések számomra gyorstalpalók voltak, hogy mit is gondoljak huszonegynéhány évesen a kortárs irodalmi közegről, illetve milyen optikán keresztül tekintsek rá. Az, hogy van bennem – nyolc évi főszerkesztői munka után is – némi tartózkodás és szkepticizmus ezzel a közeggel kapcsolatban (direkt említem magát a közeget, s nem annak ilyen vagy olyan szereplőit), részben Tamásnak is köszönhető. Nem mintha egy kicsit is megpróbált volna elidegeníteni ettől az „úgynevezettől”, de időnként hangsúlyozta, megérti diszciplináris különállásomat, tudniillik hogy filozófiából készülök doktorálni, nem irodalomból. Amiben részemről persze semmi tudatos nem volt, a tudatos különállást ő választotta később. A SZIF­-ből viszont néhány év múlva kivonult, s ezzel az én életemből is, hogy aztán olyan emlékezetes pillanatképek erejéig térjen vissza, mint a fentiek. Egyébként heti szerkesztőségi ülések sem voltak egy idő után, ma meg már úgyis mindent e-mailben intéz az ember.

Így hát én is e-mailben váltottam szót vele utoljára. Némi lelkiismeret-furdalással írtam neki tavaly, hisz’ olyan rég nem kerestem, s akkor is csak szakmailag: ha volna kedve, adjon egy írást számunkra, a Szépirodalmi Figyelő „szakácskönyvébe”. Történetbe csomagolt recepteket vártunk – vagy éppen receptbe csomagolt történeteket –, s kellemes meglepetésemre Tamás igen lelkesen válaszolt, pedig akkor, ha jól számolom, már javában küzdött a betegséggel. Ahogy írta, „az élelmiszer előállítását, házi feldolgozását fontos lépésnek tartom a jó élet felé”. S valóban, néha számomra is úgy tűnik, a jó életet ilyen irányban kell keresni, nem holmi irodalmi szalonokban. (Még ha szalonok lennének! De inkább találunk lövészárkokat.) Ha innen nézem, megértem a pázmándi remeteséget – ami azért nem remeteség volt –, a privát Waldent, legalábbis ahogy én képzeltem. S Tamás küldte is a történetet, Kecskecurry címmel, ami egy pillanatkép a pázmándi életből, a gazdálkodóvá lett költő napjaiból (ha műveltebb lennék, biztosan hozhatnék párhuzamot, például Berzsenyivel, aki Somogyban, akarom mondani külső-Inkában gazdálkodott). Volt hozzá recept is, többször elhatároztam, hogy megfőzöm, csak nem jutok kecskéhez. Persze, Tamás írta, hogy másból is lehet.

Annak a lapszámnak a bemutatóján hallottam, hogy Tamás állítólag nagyon beteg. Terveztem is, hogy elmegyek meglátogatni, csak valahogy nem hittem ebben az egészben. Mármint hogy ő lehet nagyon beteg. Ahogy abban sem igen lehetett hinni, hogy pont ő halt meg ilyen fiatalon, aki arra lett volna hivatott, hogy harminc év múlva is ott üljön a pázmándi diófa árnyékában, ugyanazzal a csibészes mosollyal, példázva, hogy így is lehet élni. Sőt csak így lehet élni. Ehhez képest az irodalmi nyüzsgés tényleg másodlagos. Ezért sem írtam most a műveiről, azt úgyis megteszi értőbb módon más. Én úgyis csak azt idéztem volna fel, milyen fájdalmasan jó regénynek találtam az Inka utazást, amikor elsőéves doktoranduszként Pécsre jövet-menet olvastam a vonaton. Mindig félve olvasom barátok, kollégák műveit: tudnék-e igazán őszintén nyilatkozni róluk? Tamásnak tudtam volna, ha kérdezte volna. De ő végül egy egészen más kérdést tett fel, amire nincsen válaszom.