Hol volt, hol nem volt, a kacskaringós, fecsegő Kis-Dunában, annak is az Aranyász nevű szigetén élt egy gyönyörű hattyú. Habfehér tollú, bóbitás. Hogy miért volt bóbitája? Majd a későbbiekben kiderül.
Ez a szépséges hattyú egész nap a Kis-Dunában úszkált. Ahol felbukkant, tudni lehetett, hogy nyomában aranyhalak lubickolnak, pontosabban aranyvizák. Néha kiúszott a partra, és az aranyló napsugarak szárítgatták a tollait. A hattyú nem volt ijedős fajta, de amikor először látott vízen forgó vesszőkosarat, nagyon megrémült. Nem is a hatalmas vesszőkosártól, hanem az éktelen kornyikálástól, ami a kosárból hallatszott. Bizony abban mulatoztak Tündérkert boszorkányai. Azt ünnepelték, hogy közülük a legválogatósabbat, aki még a vadkörtét sem szerette, elrabolta Belzebúb, az ördögök fejedelme. Belzebúb naponta halászott a Kis-Dunán, így nem csoda, hogy kifogott egy aranyhalat. Hogy mi volt a kívánsága, az maga a rejtély, de tény és való, hogy előző éjjel, amikor a boszorkányok a temetőben mulatoztak, ott termett, és sikerült elkaparintania közülük a legcsúfabbat.
– Te leszel a feleségem! – kiáltott Belzebúb mennydörgő hangon, és már száguldott is a pokol felé, hóna alatt a banyával.
– Neeeem, neeeem! – visított a boszorkány kétségbeesetten. – Nekem már van vőlegényeeeem!
– Nem igaz, hazudik! – üvöltötte utánuk a többi boszorkány. – Vigyed csak, Belzebúb, éppen hozzád illik!
Belzebúb ezt hallotta is, nem is, mert akkor már a pokol kapujához ért csúf menyasszonyával. Hogy milyen volt a menyegző, senki sem tudja. Hát ezért ünnepelt másnap a vesszőkosárban a többi boszorkány. Akármilyen gonosz és csúf volt valamennyi, Belzebúb menyasszonyát egyikük sem tudta elviselni. Mert mindegyikükkel veszekedett, kötekedett, s olyan rémisztően vértyogó hangja volt, hogy annak hallatán még társain is végigfutott a hideg. Pedig nekik sem volt valami csilingelő hangjuk, gondolhatjátok!
Na de hagyjuk most a boszorkányokat mulatozni, térjünk vissza a hattyúhoz. Ha ez a csodálatosan szép hattyú napnyugtakor csőrével megérintett egy tündérrózsát a Kis-Dunában, fejecskéjét pedig egy pillanatra a vízbe merítette, játékos tündérleánykává változott. Bóbitája pedig pongyolapitypanggá, amit az emberek errefelé kákicsnak neveznek. A pitypang lett a tündérke varázsvesszeje. Persze élő ember ilyenkor nem láthatta, mert ez a tündérek sorsa errefelé. Csak a csillagok lehettek a tanúi, akik megmártóztak a vízben, lemosva magukról a világ porát, beszippantva a tündérrózsa illatát. Ők nevezték el jókedvükben a kedves tündérleánykát Ilonának. A leányka éjjel a parton játszogatott a bogarakkal, a gyíkocskákkal, a békákkal, tücskökkel, míg azok nyugovóra nem tértek. Azután a baglyokkal beszélgetett, hisz ők éjjel nem alszanak. Közben figyelt: ha megjelent egy-egy éjjeli halász, Tündér Ilonka ráfújt varázsvesszejére, a pitypangra, s rögtön olyan köd kerekedett, hogy a halász jobbnak látta hazamenni. Így mentette meg Ilonka az aranyhalak életét.
Egyik hajnalon azonban, amikor éppen visszaváltozott hattyúvá, nagy baj történt. De még a nagy bajnál is nagyobb! Mert egy makacs halászra akadt, aki türelmesen várta virradatig, hogy felszálljon a köd. Bizony a hálójába akadt a hattyú szárnya!
Szerencsére éppen arra járt Árpi, a kondásfiú, aki mangalicákat őrzött a faluvégen. Meglátta a hálóban vergődő hófehér hattyút, és mielőtt még a halász kifogta volna hálóstól, Árpi a vízbe ugrott, és kiszabadította. Rá is támadt a halász, de Árpi fürgébb volt ám nála! Két kezével magához szorította a hattyút, és futott-futott, egészen a falu végéig, a mangalicákhoz. Leült a fűbe, mert nagyon elfáradt. A hattyú megmentője keblére hajtotta fejét. A disznók csak bámultak meglepetésükben, még röfögni is elfelejtettek. És ekkor megszólalt a hattyú:
– Hallod-e, Árpi! A mai naptól fogva érteni fogod az állatok nyelvét. Ez az én ajándékom, mert megmentetted az életemet. De velem csak minden évben egyszer beszélgethetsz. Ezen ugyan ne búsulj, hisz Aranyászon, ahol én lakom, három napból áll az esztendő. Ráadásul gazdagabb lehetsz, mint maga a király, ha megfogadod a tanácsomat. A görbefánál tömérdek aranyport rejt a Kis-Duna.
A kondásfiú tátott szájjal hallgatta. Mire eszébe jutott, hogy ideje lenne becsukni a száját, aztán meg újra kinyitni, hogy mondjon már valami értelmeset, addigra a beszélő hattyú eltűnt. Hiszitek, vagy nem, Árpi ettől a naptól fogva értett az állatok nyelvén. Még jobban, mint az emberekén!
Egyszer éppen a napon heverészett. El is szundított. Egyszer csak egy mély, buffanó hang ébresztette:
– Kelj fel, Árpi, de gyorsan. Umb, umb, umb, umb! Hallod-e? Fial az egyik koca épp, eredj, segíts neki valamiképp!
Árpi kinyitotta a szemét. Hát nem egy túzok kakas állt mellette!
– Nézz csak oda, majd meglátod, hogy nem túlzok! – nógatta a túzok. – Na, most már elhúzok, ott szalad a Teri tyúkom, neki udvarolok!
A túzok már el is futott. Árpi szaladt a kocához, hát ott tényleg kellett a segítség. Tizenegy kismalacot fialt nagy nehezen szegény.
Másnap épp az egyik kismalac hátát vakargatta, amikor fentről valamiféle trombitaszerű krúgatást hallott.
– Krú-krú-krú, jaj nekem, te fiúúú! Egy hatalmas sas kísér, jaj nekem, ha utolér! Árpi rögtön elővette a csúzliját, lelőtte a sast. A daru boldogan integetett neki a szárnyaival.
– Cirip-cirip, te Árpi! – szóltak hozzá a tücskök dél körül. – Jönnek a marhák, jó lesz vigyázni!
Látta ám Árpi, hogy egy csorda szürkemarha közeleg. De hát békésen jöttek, a csordás terelte őket.
– Múúú, múúú, múúú – magyarázták a szürkemarhák. – Nem bántunk mi senkit. Jöttünk, mert selymesebb a fű itt…
Árpi azt se tudta, a tücskökön kacagjon-e, vagy a szürkemarhákon.
Hálásan gondolt a hattyúra, aki ilyen különleges képességet adott neki, hogy érthesse az állatok beszédét. Másnap reggel a parti fecskék csivitelésére ébredt.
– Nagy a baj, nagy a baj erre, jön a tatár Aranykertbe!
– Kukkó, kukkó – brekegték a békák. – Szaladj gyorsan, gyermek! Jelentsd az embereknek!
Több se kellett Árpinak, már futott is. Időben értesítette a halászokat meg a parasztokat, hogy jönnek a tatárok! A falvakban félreverték a harangokat.
S hogy mit tett a hattyú? Megérintve a tündérrózsát, átváltozott tündérkévé. Megfújta híres varázsvesszejét, a pitypangot. Csak úgy szállt a pitypang fehér termése a szélrózsa minden irányába. Mindenütt köd lett és sötétség. De még Belzebúb is megjelent vértyogó feleségével. A tatárok a ködben és sötétségben nem láttak semmit. Még jobban megrémültek a boszorkány vijjogó hangja hallatán. A mocsarak és a nádasok felé próbáltak menekülni, hát el is süllyedtek a mocsárban! Aki túlélte közülük, az meg úgy eltévedt, hogy már huszadszor járja körbe a világot.
Árpi csak nevetett a tündérleánykával a történteken. Gyermekek voltak még mindketten. De Árpi már elhatározta, hogy ha legénnyé serdül, Tündér Ilonkát veszi feleségül. Ha pedig megnősül, pénzre is nagy szükségük lesz majd. Hát már másnap nekilátott aranyat mosni a Kis-Dunánál, a görbefánál. Úgy meggazdagodott, hogy no. Még a hattyú nyakára is készített egy arany nyakláncot.
Hiszed vagy nem, ez már eljegyzés volt.
Ha majd nagyra nőnek, folytatom a mesémet.
