Régen felmerül bennem a kérdés, hogy van-e összefüggés művészi minőség és – nincs jobb szó – erőkifejtés között. Persze a válasz első reakcióra az lehet, hogy természetesen nincs összefüggés. De bennem, aki évtizedek óta járok képzőművészeti műtermeket, stúdiókat, műhelyeket, mindig felrémlik például a festő személyisége, aki festőasztalán válogat a pigmentek, a festékek, az ecsetek között, ahogy dolgozik a festőszerrel, a palettával, a festőkéssel, tisztítja és kezeli őket, ahogy elhelyezi a képet az állványon, melynek vásznát is esetleg ő alapozta, feszítette fel, s folyamatosan áll születendő képe előtt. Mindez erőkifejtés is. Nem is beszélve a szobrászról, aki nem csak fizikai teljesítményként teszi fel a szobrot az állványra, de előtte vázat ácsol, agyagot gyúr, mintázófát farag, esetleg gipsznegatívot készít, vagy épp a követ vagy a fát faragja. Mindez aztán végképp erőkifejtést igényel. De a grafikusnál is ez a helyzet, ha hagyományos technikákkal dolgozik, akár mélynyomásra készülve, akár magasnyomásra, de még a síknyomásnál is. Fametszet, rézkarc, kőnyomat: rengeteg elő- és utómunka, technológiai teendők sokasága, s bizony az ezekkel járó erőkifejtés, például a nyomtatásnál…
Vagyis az én olvasatomban a képzőművészeti alkotó munka fizikai terhelést is jelentő, azzal együtt járó tevékenység, mely szerves része e hivatásoknak. De hogy van ez az elektrográfiánál, a digitális képalkotásnál? Értelmezésemben utóbbi minden területén a fizikai terhelés radikálisan csökken, ha nem bántó, azt állíthatom: kényelmes munkafeltételek teremthetők. Miként hat ez vagy egyáltalán hat-e például a digitális képalkotó tevékenységre? Nos, ez a jelenség szoros összefüggésben van a technikai, civilizatórikus, technológiai, automatizálási, indusztriális és robotvilággal. A társadalomban körülöttünk mindent kényelmesebb körülmények között lehet előállítani, tehát miért ne hatna ez a folyamatözön a művészi alkotómunkára is? De, és talán itt jön a „csavar”, miközben sok tevékenység egyszerűsödik, az elektrográfiával, a digitális, fotografikus, szkennelő, másoló tevékenységgel foglalkozó művész egyre bonyolultabb technikai problémákkal szembesül.
Miközben fizikai terhelése radikálisan csökken, intellektuális terheltsége radikálisan növekszik. Az elektrográfia tehát mégsem a kényelem művészete! Míg a hagyományos képzőművészeti technikák művelését egyszer kell megtanulni – persze akkor nagyon –, addig a digitális képalkotás világában egy pillanatra sem lehet megállni, folyamatosan tájékozódni kell a szoftverek, hardverek, pixelek, fájlok, konfigurációk világában. A kissé tán pejorálóan érzékelhető – bár nem annak szánom – kényelmesebb műalkotási processzus felfokozott intellektuális perfektséget kíván. De persze ez nem elég! A komputer varázslója még nem lesz a képzőművészeti műteremtés zsenije, a tehetség és a kreativitás itt is nélkülözhetetlen, bár néha-néha valóban úgy érzem, hogy a szoftverek gazdag ismerete megkísérli pótolni a tehetség – amúgy – nélkülözhetetlenségét.
Ez a kiállítás – mint a Magyar Elektrográfiai Társaság immár több kiállítása az elmúlt években – szintén igen igényes anyaggal áll a nyilvánosság elé, noha az alkotóknak nem volt könnyű dolga: a 20 cm x 20 cm-es mérethatárok szigorúak voltak, ezen belül kellett maradni, ezen belül kellett kiáramoltatni a víziót, s ezt a „börtönt” legfeljebb a sorozatban gondolkodással lehetett kitágítani vagy épp videó készítésével. A 95 kiállító művész hihetetlen gazdag szemléleti világot tár elénk. Néha itt is felmerül annak veszélye, amiről J. D. Jarvis digitális művész beszélt, aki szerint a digitális technika létrejöttével az utóbbi évtizedekben: „túl sok hatalma lett a művésznek arra, hogy a szemet elkápráztassa”. Nos, ez szerintem fontos gondolat. Persze tudjuk, hogy ez a hatalom nagyrészt a szoftver „mindentudásából” is következhet, mégsem ennek van döntő szerepe, hanem annak, hogy az alkotó miként él ezzel a „túl sok hatalommal”? Itt most azt tapasztaljuk, hogy kevés az öncélú attraktivitás és sok az áttételes és mély gondolatiságra építkező megoldás. Bár a véletlennek nagy szerepe lehet/van a digitális képalkotásban (is), itt inkább egyfajta teleologikus, céltudatos magatartásmód tanúi vagyunk. Érzékelünk néha tobzódást, de ez azzal függhet össze, amit egy francia kutató ír, miszerint a digitális képalkotó technika a „létrehozott virtuális univerzum felfedezésének kalandjára hív, mely sokkal gazdagabb vizuális ingerekkel lepi meg a nézőt, mint az eddigi valamennyi képi műfaj” (Pierre Cornette de Saint Cyr). Nos, ez szerintem szintén nagyon lényeges gondolat.
Itt ugyan, ezen a kiállításon a méretek korlátozottsága mindezeket a vizuális ingereket is visszafogja, ám mégis: szuggesztivitásuk erőteljes.
A szemlélet és az alkalmazókészség tágassága sok művészi, esztétikai következtetés levonását is lehetségessé teszi. Ebben fontos helye van annak, hogy az elvont, geometrikus, expresszív, konstruktivisztikus, organikus felfogásoknak hangsúlyosabb a jelenléte, mint a figurális, realisztikus szemléletnek, bár ha ez fel-felbukkan, izgalmas szembesülnünk iróniával, abszurddal, sajátos szürrealizmussal, konceptualitással. A szemléleti határok tehát rendkívül tágak, tágasak, szinte egyetemesek.
A művek származási helyét tekintve jó érzékelni, hogy egyáltalán nincs főváros-központúság, az ország szinte minden régiója, nagyvárosa képviselteti magát. Sok kiállító küldte el munkáját külföldről, így van itt egyesült államokbeli, kanadai, lengyel, ukrán, román, görög, holland, német, japán, sőt argentin kiállító – 12 ország képviselteti magát –, kiállít felvidéki és erdélyi magyar (ott élő és itt élő egyaránt). Mindez jelzi e műfaj (én még annak nevezem, bár lehet, hogy már művészeti ág!) rugalmasságát, azt is, hogy az internet rendkívül megkönnyíti a képáramoltatást, a művek „megtestesítését”, „megtestesítődését”, kiállítását. Ez a hatékonyság rendkívüli ereje az elektrográfiának. S izgalmas tapasztalni, hogy a természetesen jelentkező új nevek, művészek mellett (ami pozitívum!), milyen sokan tágítják munkásságukat a digitális technika alkalmazásával! Jeles festők, grafikusok, szobrászok, fotográfusok, sőt építészek és keramikusok is kiállítanak, akiket eddig eredeti szakterületük művelőjeként ismertünk, értékeltünk, de egyre inkább vesznek részt ilyen típusú kiállításokon, s munkáik igényes, önkereső, identitáskutató horizonttágítást bizonyítanak. Persze egy ilyen „sok kiállítós” eseményen nem lehet neveket említeni – az összest képtelenség, a válogatás nem ildomos –, ám mégis hadd emeljek ki három művészt: Lux Antalt, Joseph Kadart és Kemény Györgyöt, akik mindhárman betöltötték 80. életévüket, de bizonyítják, hogy a nyitottság, a kreativitás, a világ technikai fejlődése iránti művészi érdeklődés még egy művészi pálya későbbi vagy késői szakaszában is lehetővé teszi a megújulást.
Elhangzott a Matricák 2017 – Digitális alternatívák miniben kiállítás megnyitójaként.