Bátai Sándor alanyi művész. Nem fut megbízások után. Alanyi és exkluzív. Szobám falán őrzött alkotásai nem galériában vásárolt képek, nem alkotójuktól elidegenült, jelentésükben lecsupaszított, esztétikájukban és jelképiségükben kizárólag tulajdonosukhoz beszélő, általa szubjektív tartalmakkal és hangulatokkal felruházott művek, és nem is kincsképző műtárgyak, nem pénzzé tehető vagyonelemek. Sokkal inkább egy négy évtizedes férfibarátság elkötelezettségének zálogai. Ajándékok! Felidézik bennem művészbarátom arcát, gesztusait és pályáját: a könyvesbolt mókás kedvű eladóját, a balatoni öreg szülői házat, a neves vidéki színház díszletfestőjét, a megtalált és elvesztett örök kedves feletti múlhatatlan gyászát, aggodalmait, újrakezdéseit, könyveket, képeket, zenéket, kocsmákat, ellibbent szoknyákat, félbetört mondatokat. És a legfontosabbat: a személyiség fejlődéséből fakadó művészi pályaívet. Egykor ezen a hárfaíven játékosan hamiskás dallamokat pengtek a ráfeszített vékonyka húrok, később strukturalista rendben egymásra szerveződtek az összhangzatok, mára pedig érces hanggal nyomulnak előtérbe a mélysötét rezgőhúrok. Előtör a lélek mélyrétegeiből az elmúlás feletti borongás, a valaha teremtett és öröknek szánt humán tárgyi világ elporladásának ikonográfiája. Aligha van alkalmasabb materiális kifejezője, mint a tibeti mandalakészítő lámák lelkületét idéző papírgyurma. Színházi díszletanyag, melynek mulandóságán mit sem enyhít, hogy az akarat percnyi időre sziklává, sírkővé vagy méltóságteljes, büszke obeliszkké emelheti.

A művek helye és sorsa véletlenszerűnek gondolható, de talán mégsem az. Talán kívánkoznak valahová, és ott letelepszenek, úgy, mintha mindig is oda tartoztak volna, sehova máshová. Vajon véletlen-e vagy a sors rendelése, hogy a maga korában nagynevű Berkes Antal méretes olajfestménye hosszú nagyváradi kitérő után az én nappali szobám falára kerülve visszatért oda, ahol mestere festette közel száz esztendeje. Rátekintve ugyanaz a látkép tárul elém, mintha kilépve a nékem földi lakásul rendelt nagypolgári otthonból, a pesti Nagykörút sarkáról a Margit-híd felé pillantanék. Kétszeresen vagyok ugyanabban a térben, és kétszeresen tükröződik bennem ugyanaz a tér.

Vajon véletlen-e, hogy Bátai Sándor képei éppen a hálószobában, az elalvás, álmok, ölelések és ébredések helyén találtak otthonra nálam. Pont ott, ahol elgyengülünk, védtelenné, kiszolgáltatottá, testben-lélekben pucérrá válunk, és olykor kafkai víziók törnek ránk – tán nem is csoda egy valamikori „védett házban”, verébugrásnyira a Duna-parti bronzcipőktől. Kitárva a nagy kétszárnyú üvegajtót valóságos mitológiai világ tárul fel. A hitvesi ágy feletti falsík képzelt timpanonjának alsó sarkait két kerámiadombormű jelöli ki. Jobbról vöröses samott-hegyek előtt aranyozott kentaur nyilaz a baloldali domborművön haldokló aranyszarvas felé. Mindkettő alatt rovásírásjelek sora jelentés nélküli összevisszaságban.

Az ágy perspektivikusan összefutó peremeinek találkozási pontjában a két kerámiakép fölé magasodva pontosan középen, az elképzelt timpanon csúcsán, széles aranykeretben a Bátai alkotta Ikon. A Szűzanya a Kisdeddel a klasszikus orosz ikonfestők letisztult stílusát idéző kontúrokban látható. De csak halvány kontúrokban. Szinte alig észrevehető. Hívő keresztények otthonában elsőre dédszülőktől örökölt lepusztult vallási giccsnek vélhetnénk, vagy formatömeg-vázlatnak a bebugyolált gyermekét vivő parasztasszony félalakos zsánerképéhez. De nem az! Nem az, hanem a létében hajdan megkérdőjelezhetetlen megváltó Istenbe vetett hit halovány és egyre halványulni látszó emlékműve. Az animizmus korára utaló napragyogású szarvas és az íját feszítő vadász szinte megfogható túlvilágias evilágiasságát ellenpontozza az Ikon háttere: szándékoltan kopott barnává halványított felület, a lemállottnak láttatott aranyfüstlemezek helye. Ott kellene lenniük, de nincsenek. Vagy – talán egy másik valóságban – mégis ott vannak, csak számunkra (már) láthatatlanok. Az újszülött Jézust gyengéden tartó Szent Szűz alig sötétebb tónusú sziluettje és az őt körülölelő halovány glória inkább csak sejtetni engedi azt az alakot, amelyet látnunk kellene, de valójában nem látunk, inkább csak gondolunk, mert működésbe lépnek kulturális kódjaink beépített automatizmusai. A régi ikonokon Mária palástjának holdszínű kékjét vagy óarannyal vegyes ezüstjét, amelyet Ízisz örökített reá, hiába keresnénk. Hogy valóban ott van az ikonikus Szűz, csak az éjjeli lámpák ferdén beeső fényében mutatkozik meg, miközben láthatóvá válik, hogy nem is festménnyel, hanem domborművel állunk szemben. Csak összpontosított figyelemmel vehetőek ki a kettős alakot egybeölelő palást, a hatalmas szemek, a Szent Gyermek és a fejét tartó anyai kéz emberszerűre kurtított ujjainak árnyvonalai. Imitt-amott ószláv betűk töredezett körvonalai bukkannak elő. A rejtőzködő Istenanya tekintete óvón nyugszik az – úgy sejlik – bepólyált Kisdeden, de hinném szívesen, hogy a nap mint nap alatta szendergő esendő emberpáron is. Eközben fölényesen lefelé tekint a hegyekben, erdőkben, ligetekben, fákban és állatokban emberekkel incselkedő szellemeket vizionáló ókultuszok szimbólumaira. Gloria in excelsis Deo! Dicsőség a magasságban Istennek! – recitáljuk a szentmisén, de abba a magasságba már nem láthat fel ember. Olyannyira nem, hogy felmerül a kérdés, van-e ott egyáltalán valami. Ott van Isten? Ott van és figyel, de nem törődik velünk? Vagy elment? Vagy halott? Vagy egyáltalán nem is létezik, csupán a kamaszodó emberi elme játéka volt saját szórakoztatására és kínzására? Paradox módon éppen a teológia az, amely zárójelbe tette Istent. Az istenképzet emelkedésével Isten egyre kijjebb és kijjebb szorult az univerzumból. Oringenész és tanítványai bizonytalankodása után az Iszlám radikálisan levonta a János evangéliumának prológusából (Jn:1,1–18) adódó következtetést: Isten az Ige, tiszta, esszenciális gondolat: láthatatlan, elképzelhetetlen és ábrázolhatatlan, a vele való egyetlen lehetséges kapcsolat a teljes önátadás. Isten eszméjének helyét mára elfoglalta a térben és időben tágas, de mégiscsak emberi szűkösségre korlátozott technológiai szingularitás elképzelése. Az Ikon a tovatűnés határhelyzetét szemlélteti. A Szent Szűz és az csecsemő Megváltó alakja már alig-alig látszik. Még felsejlik, de talán csak emléknyom, csalfa illúzió. Mégis ott kell lennie, mert nem szabad, hogy másként legyen! Hiszen hogyan lehetne másként békés szívvel nyugovóra térni és az igazak álmával pihenni?

Ha létezik, hát csak Isten a tudója, miért került Bátai egy másik képe éppen az Ikonnal szemben a hálószoba belső oldalán a szárnyas ajtó fölé. Talán azért, hogy átsegítsen a reggeli ébredés gyötrelmén, vagy éppen felfokozza azt. Mikor álom és ébrenlét között már tudatomba tolakodott a szemetes autók és konténerek dübörgése, a ház nagykapujának fémes csattanása, a korán munkába indulókat szállító özönvíz előtt lift zöreje, és megállapítottam, hogy rossz előérzetem ellenére mégsem én vagyok az, aki az éjjel csúf bogárrá változott, első pillantásom mindig a Föld című képre vetül. Nem keresem a tekintetemmel! Egyszerűen csak ott van, és pontosan szembenéz velem. Pedig nem ígér semmi jót. Ez a Föld minden, csak nem földszerű. Egy a nedvesen formázott enyves papírmasszából készült domborképek sorából, amelyeken Bátai az elmúlásról beszél. Nem a kék bolygó, nem az élet változatos formáival játszadozó planéta, amelyben az izzó vasmag és a bolygóköpeny eltérő forgása biztosítja a gravitációt. Ez a Föld halott föld, sőt nem is föld, csupán rendezetlen szerkezetű anyagcsomó. Mindenféle értelemben halott. A négyzet alakú kép közepén változatos domborzatú szabálytalan korong terpeszkedik. Hegyeit és völgyeit a papírmassza egyenetlenségei jelzik a megszikkadt barnás sár eltérő árnyalataiban. Nincs rajta semmi, legkevésbé életnyom, és nincs benne semmi, ami összetartaná. Háttere nem égbolt, hanem vaksötétség, csillagtalan űr. Mozdulatlan. Mintha kicsúszott volna a fizikai létezés határán túlra, a felfoghatatlan nemlétbe. Nincsen pályája, napja és holdja vagy más égi kísérőtársa, nincs horizontja, nincs története és emlékezete. Nem történik rajta és vele semmi. Áll. Mozdulatlan, mozdíthatatlan, és isteni beavatkozás híján örökre az is marad. Visszavonhatatlan befejezettség. Legfeljebb az ujjnyi széles dísztelen fekete léckeret jelzi, hogy e „semminek” emberi jelentése van: a közömbösségnél csak csipetnyivel több gyász az üveg alá zárt totális halál felett.

Buonamico Buffalmacco: Memento mori – a halál diadala, 1330-as évek (részlet)

Buonamico Buffalmacco: Memento mori – a halál diadala, 1330-as évek (részlet)

Ez a lét a kriptájában porladó holté, akinek nevét is rég elfeledték, lényegtelen, érdektelen, terméketlen, értéktelen és értelmetlen, már-már valótlan, szinte már semmi. Memento mori! Porból lettél, porrá leszel! – mondja nekem a Föld reggelenként, és emlékeimbe idézi a pisai Campo Santo temetőben (más néven Aprószentek temetője) királysírokba tekintő cifra lovagok példáján a győzedelmes halált ábrázoló freskók sorozatát.

A lét és a semmi ütköztetése azonban nem matematikai művelet, ezért eredménye sem nulla, hanem teremtő gondolat, de legalábbis ellenállhatatlan késztetés a rendszerezésre, amely helyükre rakja és súlyozza a napi gondokat, a korszakos és életfeladatokat, a nemzedékek és az egyén létét. Mindehhez elég egy ébredés utáni pillantás a Földre.

A hálószobai galérialátogatást az 1990-ben készült Bábu kerekíti le. A szoba oldalfalán függő kép Bátai Sándor korábbi korszakából való, amelyet a paradoxonokban pezsgő, hol humoros, hol vészjósló groteszk uralt. Mégis jelzi az alkotói út folytonosságát, hiszen formavilágát tekintve az Ikon előtanulmánya is lehetne. A kép egészén hangsúlyos arany egy szentkép hátterére utalna, ha nem jelennének meg benne egyiptomi hieroglifák, hétköznapi szimbólumok, szabósági próbababák, kirakatbábok, lépcsősorok és más jelzetek, köztük Schaár Erzsébet műveire emlékeztető titokzatos dermedt alakok. Utalások a tanult történelmi emlékezetünkbe merevedett aranykorokra, amelyekre azonban fenyegetően rávetül egy hatalmas, alig áttetsző sötét árny. Alakja emberi, az idomtalan fej csapott vállakon ül. Hatalmas, rémisztő folt, amely szétterül mindennapjainkon, történetünkön. Az alak bal válla a terjedő homályba rántja a fent még izzó aranyban fürdőző világot. Jobb válla mentén a csillogó formákat elbontó eróziót szemlélteti a lefelé csorgó, szürkével szennyezett aranyfesték. A Bábu a magatehetetlen, vak és céltalan, de gonosz sorszerűség.

Ha a Föld felől az Ikon irányába óramutató szerint körbe fordulok, s végül a Föld látványán ismét megállapodom, a keresztény hitélet saroktételeibe ágyazott ontológiai bizonytalanság fog el. Az a kozmikus szorongás, amely végigkísérte a gondolkodás történetét Szent Ágostontól Jean-Paul Sartre-ig. Bátai Sándor műveinek köszönhetően a lét alapkérdéseivel, filozófiai határhelyzetekkel fekszem és kelek.