A Magyar Vízfestők Társasága tavaly ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. A jubileumi év alkalmából az Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér, valamint a szekszárdi Művészetek Háza után az Újpest Galériában láthatnak az érdeklődők egy, a tagok munkáiból válogatott csoportos tárlatot.
A rendszerváltás utáni időszak elején, 1990-ben az egri Akvarell Biennálén díjazott 10 képzőművész alapította meg a Magyar Vízfestők Társaságát, név szerint: Szily Géza, Bikácsi Daniela, Butak András, Erdélyi Etelka, El Kazovszkij, Kőnig Frigyes, Lóránt János, Stefanovics Péter, Szentgyörgyi József és Végh András. A jelenleg 81 taggal működő társaság – melyet negyedszázadon át Szily Géza elnök vezetett Ványai Magdolna alelnök hathatós közreműködésével – vállalt céljaként szélesebb körben kívánta ismertté tenni az egyik legrégebben létező festőtechnikát, a vízfestést, s a vele való kísérletezés segítségével új festészeti lehetőségek és utak keresését is szorgalmazta. A rendszerváltozást követő években több, hasonló struktúrájú művésztársaság alakult Magyarországon. Ezek – kiállítások rendszeres szervezésével – szerepet játszottak a hazai műgyűjtői réteg kialakulásában is. A vízfestők társasága immár negyedszázados szakmai tevekénységével jelentősen hozzájárult a magyar akvarellművészet népszerűsítéséhez itthon és külföldön, nemcsak a rendszeres kiállításokkal, de konferenciák szervezésével és kiadványok, katalógusok megjelentetésével is.
A társaság mindemellett az egri országos akvarellbiennálék (2014 óta -triennálék) társszervezőjeként működik közre. Meg kell említenem Supka Magdolna és Mezei Ottó művészettörténészeket, akiknek Szily Gézán és a többi alapítón kívül szintén fontos szerepe volt az egyesület szakmai irányvonalának kijelölésében. Példaként kiemelném az 1993-ban lezajlott nagysikerű, Színes víz című, közép-európai akvarellfestészeti kiállításukat az Ernst Múzeumban, ahol Mezei tanácsára a szalonszerű elrendezés helyett az alkotói tendenciák mentén való csoportosítás határozta meg a tárlatot.
Az akvarell műfaja nagy múltra tekint vissza a művészet történetében. Wehner Tibor meghatározása szerint e technika alatt: „a papírlapra ecsettel felhordott, áttetsző gumiarábikummal megkötött, vízben oldott festékpor segítségével megalkotott, a fehér papír és a színfoltok együtthatására alapozó, a bársonyos tónusokat, a fényben játszó, légies könnyedségű színeket – vagy a gouache és a tempera átlátszatlan foltjait – alkalmazó kompozíciókat” érthetjük elsősorban. Az akvarellfestészet alkalmazása végigvonul a művészet történetén, de jelentősége, fontossága koronként változott. Említést érdemelnek Albrecht Dürer ilyen módon készített, aprólékosan kidolgozott művei, valamint a németalföldi tájfestészet és az itáliai manieristák remekei, a XVIII. századi angol és francia romantikus festők munkái, s az impresszionisták e technikával készített alkotásai is. A fotó megjelenése majd elterjedése nyomán a vízfestés szabályai ugyanúgy fellazultak a XX. század során, mint más technikáké, és egyre inkább egyéni hangok, egyedi alkotói célok és megoldások kezdték el meghatározni a műfajt: Cézanne akvarelljein és Rodin modellvázlatain át Picasso, Chagall és Kandinszkij munkáiig számos művész tevékenysége gazdagítja a képet, s a sor természetesen még hosszasan folytatható volna. A magyar művészetben idősebb Markó Károly, Munkácsy Mihály és Barabás Miklós nevét kell mindenképp megemlítenünk e klasszikus technika művelői közül. Utóbbi tiszteletére a Magyar Vízfestők Társasága kétrészes emlékkiállítást rendezett 2010-ben és 2011-ben.
A hazai akvarellfestészet második nagy korszakában többek között Szőnyi István, Egry József, Vaszary János, Márffy Ödön, Aba Novák Vilmos, Patkó Károly, Ziffer Sándor tevékenysége alapozta meg a mai, kortárs akvarellfestészet jelentőségét.
A harmadik nagy korszakot az egri akvarellbiennálék 1968-as elindulásától számíthatjuk, amikor az ötvenes évek uniformizáltsága után, immár szabadabb szakmai légkörben, egyre inkább előtérbe kerülhettek az egyedi alkotói stratégiák. Ez készítette elő a vízfestők társaságának megalakulását is. A csoportot egyébként az 1910 és 1945 között működött Magyar Akvarell- és Pasztellfestők Egyesülete utódjának is tekinthetjük. A századelőn több, a használt technika mentén szerveződött művészeti egyesület létezett, melyek 1945 után ellehetetlenültek, és a hozzájuk hasonló működésű társaságok csak a 80-as évek végén indulhattak újra.
Habár az alkalmazott műfajt tekintve elvileg homogén csoportról van szó, a társasághoz tartozó művészek jó része mégsem csak a klasszikus értelemben vett vízfestéssel foglalkozik. A határok feszegetése, sőt, átlépése is jellemző rájuk, annak köszönhetően, hogy szinte mindannyian más műfajban is alkotnak. Folytonos útkeresés, megújulás, kísérletezés jellemzi tehát a tagok alkotótevékenységét. A technika nagyfokú ügyességet, kreativitást és fegyelmezettséget követel meg művelőjétől, hiszen egyik sajátossága, hogy alkalmazása során jóformán nincs „hibázási lehetőség”. Az alkotásokat gyakran a véletlen is alakítja: nem ritka, hogy munka közben az alkotónak improvizálnia kell, alkalmazkodni az anyag időnként kiszámíthatatlan viselkedéséhez.
A Társaság tagjainak alkotásai rendkívül változatos stílusúak és különböző hangulatúak. Az egyéni hangok ellenére mégis rokoníthatók, csoportosíthatók, sőt a hasonló motívumok vagy témák felbukkanása sem idegen tőlük. A cím fontos eleme a képeknek, és a művek értelmezésének folyamatában a néző számára iránytűként szolgálhatnak. Az alkotás először ugyan vizuálisan hat a nézőre, de mivel a befogadás aktusa időben történik, a képi hatás után a cím fogalmi alapokat is ad, ami további gondolatokat ébreszthet a szemlélőben.
Ahogy már említettem, a csoportot meghatározó elsődleges szempont a műfaji determináltság. Ezen túl azonban meglehetősen sokszínű a paletta, expresszivitás, személyesség jellemzi a teljes absztrakciótól akár a kidolgozott figuralitásig terjedő munkákat. Az „egyéni mitológia” fogalommal körülírható a művek belső tartalmának felülete: „egyéni”, mint sajátos, szubjektív és önálló. Valamint „mitológia”, mint történet. A kiállított művek egy-egy történetként, ablakként is felfoghatók, melyen keresztül belepillanthatunk az alkotó belső életébe.
A választott Vízben oldás cím szépen utal a kiállításon egyeduralkodó akvarell műfajára, ezen felül pedig további gondolati tartalmak, asszociációk előhívására is alkalmas lehet. A szubjektív válogatással összeállított tárlaton a kurátor szándéka szerint három fogalom köré csoportosítva kerültek elrendezésre a művek: játékosság, elmúlás, tér. Ezek között természetesen nem húzódnak éles határvonalak, hanem számos kapcsolódási pont, átjárás fedezhető fel.
A játék nem csupán a gyermekek privilégiuma. Az alkotói folyamat, a kísérletezés is játékos munkaként értelmezhető. Mindannyian tudjuk, hogy a szerelem, a két ember közti kapcsolat is játék, sőt néha egyenesen játszma. Valójában ez minden emberi kapcsolatunkat meghatározza, segítségével sokat tanulhatunk önmagunkról és másokról is. A játék lényege az oldott hangulatba kerülés, vagy akár a stresszoldás. Az e fogalomhoz társított műveket az erős színek használata köti össze, valamint az életöröm kifejezése határozza meg. Emellett gyakran mély gondolati tartalmakat is hordoznak. Lehetnek ugyan könnyedek, de ez nem jelent felszínességet, témáik a komolyságot sem nélkülözik.
A halál vagy valaminek a pusztulása lehet tragédia, ugyanakkor feloldozás vagy megváltás is. A kiállításon e fogalom mellé válogatott műveket visszafogottabb kolorit, drámaiság és líraiság jellemzi. Az elmúlás és a veszteségek feldolgozásának szükségessége végigkíséri az életünket. Emberek tűnhetnek el mellőlünk, helyzetek múlhatnak el, változnak meg gyökeresen egy szempillantás alatt – akár úgy, hogy soha nem térnek vissza. Elveszíthetünk családtagokat, barátokat, kedves tárgyakat, érzéseket, helyeket is, sőt akár önmagunkat. Folyamatos változásban éljük az életet. Az ebből adódó fájdalmak feldolgozása, a szembesülés szükségessége, az új helyzetek elfogadása és a szükséges gyászmunka után a megbékélés, az emlékek megőrzése válik fontossá.
Életünk során mindig, mindenhol terekben vagyunk jelen. Épített térben, természeti térben, vagy álmainkban, képzeletünkben akár furcsa, nem létező tájakon is járhatunk. A Föld határain túl az űr végtelenbe húzódó tere vesz körül bennünket. Élettereink erősen meghatároznak minket, jelentőségük lehet számunkra: az általunk használt terek vélt vagy valós stabilitásukkal biztos pontot kínálnak számunkra a mindennapokban. A csoport tagjait évek óta foglalkoztatja a tér, az építészet vagy épített tér. Nem véletlen tehát, hogy már több kiállítást is szenteltek ennek a témának. E tárlaton is számos olyan alkotás szerepel, melyen metafizikus terek, épületeket, tájak, személyes terek jelennek meg, melyek az akvarell klasszikus motívumainak is nevezhetők és így jól beleilleszthetők az elődök által megkezdett hagyományba.
Mindent összevetve a kiállítás, bár méretében a szekszárdinál kisebb anyagot mutat be (minden alkotótól egy munkát), karakteresen tükrözi a Magyar Vízfestők Társaságának színvonalas tevékenységét, s méltán tarthat nagyobb figyelemre számot.
Felhasznált irodalom
- P. Szabó Ernő: Vízfestők 25, in: Vízfestők 25 – Budapest, Szekszárd 2016/2017 (kiáll. kat.), Magyar Vízfestők Társasága, 2016, 5–12.
- Wehner Tibor: Színes víz, in: Színes víz. Nemzetközi Akvarell Kiállítás (kiáll. kat., Budapest, Ernst Múzeum, 1993. január 21. – február 21.) szerk. és rend. Gelencsér Rothman É., Budapest, 1993, 3–4.
Vízben oldás – a Magyar Vízfestők Társaságának jubileumi kiállítása
Kurátor: Urai Dorottya művészettörténész
Újpest Galéria, Budapest
2017. április 14. – május 6.