Szerelemről, vágyról, emlékekről van szó Nyirán Ferenc verseskötetében. És közelítésekről, távolodásokról. És a mulandóságról. Napok, délutánok, madárröppenések. És egyedül töltött estékről, melyek „csöndes kínja újból / megsuhint, hiába szimatolsz az alkonyi légbe, / elszelelnek a barátok is, magukkal sodorva / a megivott sörök illatát…” és „se szél, se csontropogás, csak kiszáradt hitek / pátosza…” Valahogy így kezdődik Nyirán Ferenc kompakt kis kötete s tart egészen a Záróráig, miközben filmszerűen peregnek az olvasó előtt a verssorokból épülő képek és történetek. Eltűnt nyarak jutnak eszünkbe, nevetések, pohárcsilingelés, kocsmák és temetők, és a magányt gépfegyverropogás szakítja szét Dubrovnikban, abban az évben, amikor a Jugoszláviából elszármazott férjem minden híradót végighallgatott a rádióból, több nyelven, és a háború rettenete beszivárgott az életünkbe, ahogyan Nyirán Georgia című versébe is. Talán mindenki zuhant már álmában, vagy elképzelte a saját halálát (mi lenne…), miközben igazából csak a mások halálát tudjuk megidézni.
Nyirán szövegei nyomán a szavak hol mézként, hol ecetként születnek az ajkunkon, ahogy megformáljuk őket. Soraiból – mint legóelemekből a várat – újra és újra felépítjük magunkat, miképpen ő is, versbe írva magát (A harminc bűne), „…hogy az álmok / és az évmilliárdok kizökkent történeteiben / végre helyére kerüljön a(z) [általa(d) / unk] meggyalázott világegyetem”.
Nyirán Ferenc szemérmes. Nem siratja hangosan elvesztett hitvesét, az olvasó nem tudhatja, kiről is van szó. Nincs átok a veszteség miatt, nincs lamentálás, számonkérés egy felsőbb hatalomtól, csupán a menekvés hiábavaló próbálkozásai az emlék elől. Csak a hiány és a fájdalom terhe dalol csendes szűkszavúsággal. Épp ettől a visszafogottságtól megrendítő és felkavaró.
Itt-ott nyomdafestéket nem tűrő szavakat használ, amit a belső feszültség és az indulat ad ajkára, a tehetetlen düh, konzervatívabb lelkemnek ez bizony disszonáns. Néhol az érzelmek hullámzása és megszelídülése összecseng egymással, az elmúlt érzelmi viharok emléke pedig visszajár, mert a történetek beépülnek az emlékezetbe. Higgadt felidézésükbe csipetnyi nosztalgia is vegyül olykor (20).
Az apróságok kicsiny tárháza látszólag tényleg apróságokat mesél el vagy idéz fel. A versek címe egy-egy szám, nyilván sorszám. A kötetbe tizenkét epizód került be, még csak nem is az eredeti sorrendben (ami valószínűleg megszületésük rendjét jelölte), mégis a teljesség érzését nyújtják, fájdalom, a dolgokba való beletörődés, nosztalgia és egyfajta elegáns távolságtartás jellemzi e blokkot is, amit azért némiképp megkérdőjelez az egyes szám első személy. Megrendítő, ahogy szenvtelen hangon sorolja az apró, jelentéktelen mozzanatokat (pl. 22), hogy aztán csak az utolsó szóval üssön egy nagyot, váratlanul.
Bensőséges kapcsolatokra pillanthatunk rá, és kérdéseire akár kereshetjük vele együtt a választ, és rácsodálkozhatunk az időnkénti intim és szemérmes viszonyulásra gyermekhez, feleséghez, szeretőhöz. A férfiúi magány és a társra vágyás, a szakítások, a belenyugvás, a keresés több fázisban manifesztálódik. A mű és modell ellentmondása fogalmazódik meg „az alkotás” című versben, azaz viszonya a kettőhöz, s az alkotás elsőbbsége – tehát a művész „önzése”. Az idő múlása, a veszteség elviselése és megszokása egyszerű és átütő hangulatú sorokban, néha tárgyszerűen, máskor visszafogott, mondhatni szégyenlős líraisággal jelenítődik meg: „rugdosom a színes faleveleket / a Svábhegyről a Normafa felé tartva és az összes / nő hajszínét látom e gyönyörű levelekben” (64. o.).
Noha a versek többsorosak, mégis a haiku tömörségét idézik, és a felépítés is hasonló: a befejező sor(ok) – a haiku szabályának megfelelően – tartalmi-érzelmi ellentétet hoz(nak) be – mintegy csattanóként – az előző sorokban megrajzolt képhez képest, a (jól megírt) haikura jellemző váratlan meglepetéssel (pl.: reggeli).
A kötet két utolsó verse erőteljesen depresszív hangulatú, s nem véletlen az egymást követő két cím: búcsú és Záróra. Mindkettő olybá tűnik, mint egy nehéz életet végképp lezáró végkifejlet, és csak remélni tudom, hogy írójának sorsa hoz még szerencsét és örömteli napokat neki.
Személyes, én-líra e kötet, szinte szégyelli az ember utólag, hogy végigolvasta. Az jut eszembe, amit egykor Torok Sándor mondott: azért jobb a festés a költészetnél, mert az ember nem teríti úgy ki magát, mint egy télikabátot. Nyirán Ferenc azonban nemcsak önmagát, bennünket is megmutat, s a személyes hangvételű líra így válik általánosabbá. Ecce homo, mondhatnánk. Íme, az ember, saját sorsával, érzéseivel, vergődéseivel.
A könyv a kitűnő és igényes könyvkiadó, a miskolci Műút 24. köteteként jelent meg kabai lóránt értő szerkesztésében. Az elegáns fedőlapot Baglyas Erika míves indigórajza díszíti.
