Leszel
Vagy, voltál, leszel. Közössé
válnak emlékeink. Fényképek
maradtak apámról, anyámról,
és másokról, akik odafordultak.
És terólad is közelebbről.
Azonos akartam maradni veled.
Az időből élek, most viszont
boldoggá tesz az időtlenség.
Más kezével találkozik kapaszkodó
kezünk. Leheletünk közelségében
szárnyalunk. Szemünk gyönyörű
egymás szemében, és mégis pislogunk.
A harmat eltünteti bőrünk
domborulatait, és megfelelünk, és
várunk feszült várakozással, és
arról majd később szólunk, hogy
egyszer csak összecsuklunk, egy
titkos mozdulattal.
Vagy, aki vagy. Csend van
körülötted, a beidegződés zárva tartja
a szádat. Neveden szólítanak, és örülsz,
és a szék karfáját szorítod. Voltál,
aki voltál, nem tettél mást, tápláltad
elfogadásodat. Elérkeztél a pillanat
előtti ősállapotba. Nem sejtetted,
hogy küzdelem ez is.
Leszel, ha áthárítod nevetésedet,
ha megkínálsz, és belepirulsz,
ha ráérősen elnyúlsz és mesélsz,
hogy példádat kövessem, amikor
fogad szétharapja a káprázatot.
Megőrizlek
Íme, lehullottam, mint egy alma,
szerettem volna elmondani, elszakadni
és megtorolni a történelmet.
A tér megfordult a fejemben.
A végtelenség kemény nyalábja nem
enged közel. Tokát ereszt, mozdulat
követi a mozdulatot.
Az ég függőjébe kapaszkodom.
Két óriási ballonkabát egyetlen óriássá tágul.
A mozdulat bámulatra éhes. Így maradsz meg
bennem, kabátom szárnyával eltakarva.
Bizalmaskodva tapogatom nedves ajkadat.
Kitérőt kínálok a bolygók felé az úszó tér
közepén. A forradalom beszél,
követjük a házakat, a forrást, a patakot,
ahogy kiteljesedik. Marx hazament,
szétterült, kavargott, mint a tűzvész.
Isten világában nem veszhet el semmi.
Sziluett vagyok e földi létben.
A hideg házban szétomlanak a falak.
Szemzugomban szétrágott kövek.
Gátlások a gyengéd alázatig. Visszahúz egy
eltévesztett csók, megvonja illatát,
működni kezd egy harmadik élet.
Ártatlan képnek tetszik a Föld.
Zöld nap, piros fű.
Kék hajlék lehetséges életemben.
Nekem csapódó rajztáblák és ecsetek.
Ismeretlen fajú szerelem.
Megfontolt, kicsi csókok.
