Kalmár János szobrászművésznek két, a lélekkel kapcsolatos bemutatkozása is volt korábban. „Időtlen állapotok” című kiállítása a visszatérő és az ember életét meghatározó dolgokkal foglalkozott, a „Lelki gravitáció” a jelenbe átmenthető lelkiség elsőbbségét hangsúlyozta. Az „Intervallum” című tárlat kapcsán arról kérdeztem a művészt, mit is jelent pontosan ez a kifejezés, mire ő, kötetlen beszélgetésünkből adódóan, egyszerűen így fogalmazott: „Bacsó Béla (esztéta) az osztálytársam volt, vele beszélgettem. Azt magyaráztam neki, hogy engem a jelenlét filozófiája érdekel, az, hogy a személyes világom hogyan megy át a szoborba. Úgy érzem, hogy mindig újra kell értékelnem a történéseket ahhoz, hogy hitelesek legyenek. Bacsó meg azt mondja, ezt úgy hívják, hogy intervallum. Ez van. Olvassál utána. Ez van. A közbeeső szakasz.”(1)
Beszélgetésünkből kiderült számomra, hogy János az intervallumot nem kifejezetten földi mércével méri, vagyis a jelenlét nem azonos a „földi itt és mosttal”, közelebbi kapcsolatban áll az időtlenséggel. A hitre vonatkozóan és a szobrok befejezését illetően a jelenlétről a következőket mondta: „A jelenlét nagyon picike, amiről éppen most beszélünk. … Én meg vagyok győződve. Szerintem hit nélkül nem működik semmi. Ez jelent mindent. Ez a világ egy megnyilvánulás, egy teremtés, amelyben a lélek jelenléte fontos, ki tudja, hogy hány dimenzióban jelenik meg. Édesanyám felnőttként is azt mondta, hogy olyan kislánynak érzem magam. (És most jön a lényeg.) A lélek kortalan. Ennek a lelki tudatnak az ébrentartása fontos. Ez nálam mindig jelen van, és ezt nemcsak az életem ezen szakaszára értem. A halál elég buta fogalom, mert mindig úgy fogjuk érezni, hogy még valamit nem tudtunk befejezni. Ami az utolsó pillanatban lesz, azt kellene tudnom megérteni. Meg kell tudni érteni, hogy nem kell mindent befejezni, mert nem én teremtettem. Kell, hogy legyen bizalmam az életben, a Teremtésben, az Istenben. A Mester és Margaritában nagyon szép a gondolat „ugyebár elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette?”(2)
Beszélgetésünk rávilágított arra, hogy Kalmár János az intervallumot olyan fogalmak mentén képzeli el, mint az újraértékelés, hitelesség, hit, időtlenség, vagyis a lélek ébrentartása. Átgondolt, elmélyült intervallum-értelmezésben a lelki utat szorosan összekapcsolja a megértéssel, amit a szobor készítésének a folyamatával azonosít. Két fontos gondolat ragadott meg igazán: először is, hogy a pillanat (amely legyen jelenlét vagy intervallum) itt maga által formált térként, az alkotás eredményeként jelenik meg, vagyis az ember nem ajándékba kapja a pillanatokat, hanem annak önmaga is aktív részese és formálója. A másik fontos megállapítás az üresség (a pillanat, amelyben az önvizsgálat és az önformálás végbemegy), és a lelki út felfogása az origami analógiájára (ami elveti a következmények nélküli lelki jelenlét lehetőségét, hiszen egyik hajtásból következik a másik). Mind az üresség, mind az origami jelentős fogalomkör a japán kultúrában. János maga is említi ezeket a fogalmakat a kiállításhoz kapcsolódó esszéjében, ezért alkotásainak szellemisége számomra olyan szobrászokhoz kerül közel, mint Varga Ferenc vagy Gergely Réka. Igaz azonban, hogy az említett szobrászok a jelenléthez – bár őket is foglalkoztatja az üresség és az origami (vagyis a következmények) – különböző formai megnyilvánulásokat választanak. Varga Ferenc a természetet (egy hatalmas glinkgo biloba fát), Gergely Réka a szakrális rítusokhoz kapcsolódó templomi környezetet ragadja meg, míg Kalmár János a szemlélődő, gondolkodó és befelé figyelő ember figurájába sűrít. Ami bennük közös, hogy valahol mindannyian a természetből indulnak ki (és ebben nem értünk egyet Kertész Lászlóval, a kiállítás kurátorával), éppen ez az, ami például a minimáltól teljesen eltérő szemléletben mutatja az alkotásaikat. Az ő munkájukban arte povera típusú megközelítés van, ragaszkodnak kőhöz, vízhez, testformákhoz (legyen az vérvörös, vagy szürke, dermedt, kék). Rituálisan ismételnek olyan dolgokat, mint a rebbenékenység, a könnyűség, amely a maga valóságában a levelek ismétlődő rajzolatához, az ívekhez vagy a „lelki oszlopokhoz” kötődik. A „lelki oszlopokhoz” még visszatérek.
Ígértem hétköznapi, elmélyült és tudományos intervallum-definíciót is. A tudományos definícióhoz Harsányi Jenő filozófus megfogalmazását hívom segítségül: „Bármilyen jelenségről csak mint a minőség megnyilvánulásáról beszélhetünk. … A mikrointervallumot csak addig lehet szűkíteni, amíg a jelenség az adott minőséget képviseli.” Harsányi világosan kifejti, hogy a minőségi feltételek nem mérhetők, nem felsorolhatók, nem súlyozhatók, de ami fontos, hogy vannak. Vannak minőségi váltások is.(3) Ami a három szobrászt összekapcsolja, az az éber, élő lélekminőség, amely a minimálból teljesen hiányzik.
Bár úgy tűnhet, hogy filozófiai megközelítéssel próbálom megérteni a kalmári intervallumot, de míg ez Jánoshoz érzésem szerint közel, addig tőlem távolabb áll. Ezért is hívom a munkáit „lelki oszlopoknak”. A beleérzés szerinti intervallum-definícióm szerint ugyanis méretüknél, formájuknál és igen, tartalmuknál fogva – bár János mindenfajta tartalomelemzéstől elzárkózik –, tehát a beleérzés szerint a szobrok az oszlop és az ember kapcsolatát feszegetik.
George L. Hersey művészettörténész felülvizsgálta Vitruvius késő római építészeti traktátusának az oszloprendek kialakulásáról írt történeteit. Az oszlopokat Vitruvius az emberi arányokkal hozza összefüggésbe.(4) Hersey ókori kontextusban, a görög és a latin részleteket értelmezve az oszlop és az ember kapcsolatát olyan fogalmakra vezeti vissza, mint az árulás, a leigázás, a kolonializmus és a házasság. Úgy véli, hogy a görög templomok szervesen kapcsolódtak az áldozathozatal rítusához, például szent táncokhoz, felvonulásokhoz, és oszlopaik a leigázottakra és a hódítókra emlékeztetnek.(5)
Az oszlopok és az ember mitikus kapcsolata a New York-i Metropolitan Museum gyűjteménye(6) alapján megjelenik a nigériai, a benini(7) és a maori kultúrkörben is. Az építészet mára eltávolodott e felfogástól, például Santiago Calatrava malmői vagy Frank O. Gehry hannoveri forduló törzset idéző tornyai(8) inkább formai, mintsem szellemi követői ennek a hagyománynak. De éppen az oszlopok lelkesítése kapcsán véleményem szerint Kalmár János nagyon is követője ennek a hagyománynak. Persze az áldozat nála inkább lemondás a vágyról, az akaratról, a ragaszkodásról. Amikor azt mondja, hogy őt a hírekből az erkölcsi oldal érdekli, akkor is ehhez kapcsolódik, azáltal, hogy olyat örökít meg, amit érdemes, ami kortalan. Ülő alakjainak, az erdőnek vagy legfrissebb munkáinak, a Vertikális törékenységnek tereitől elvitathatatlan a szakralitás, a földitől eltérő dimenzió. A látogató bekapcsolódik a rítusba, a lehajló ember áldozatkész mozdulatát szemlélheti, vagy azonosulhat azzal, végighaladhat Az Úton (installáció). Az oszlopok funkciója a megtartás, vagyis fent hangsúlyosak. Kalmár is a felfelé törekvést hangsúlyozza, amikor a megértés folyamatát a felfelé törekvő, körbe-körbe járáshoz hasonlítja. A Vitruvius által tárgyalt kariatidák a házasság kérdésével, ezzel párhuzamosan Kalmár János a szeretet megosztásával foglalkozik. Ugyanakkor az 1960-as évek afrikai szobraival veszi körbe magát otthonában, közöttük ott a lélekmadár, a maszkok és a termékenységszobrok. Ő maga is része a rítusnak, rituális térben él. Nem azt mondom tehát, hogy Kalmár János szobrai újszerűek, hanem azt, hogy aktuális felvetésekre keresnek választ azáltal, hogy egy régi hagyományhoz kapcsolódnak, és feladatuknak a lélek ébrentartását, az intervallumot választották.
Hivatkozások
1 Részlet a Kalmár Jánossal folytatott beszélgetésünkből. Helyszín: műterem, időpont: 2017. november 9.
2 ua.
3 Harsányi Ernő, Néhány gondolat a véletlen természetéről, Filozófia, Acta Universitatis de Attila József Nominatae Sectio Philosophica XV, Szeged, 1974, 19-26. o.
4 Vitruvius, Tíz könyv az építészetről, Képzőművészeti, 1988, 32-33, 105-120. o.
5 Hersey, George L., Vitruvius and the Origins of the Orders: Sacrifice and Taboo in Greek Architectural Myth, Perspecta, 23, 1987.
6 Metropolitan Museum gyűjteménye
7 A batammaliba építészet antropomorf jelenségéről írt nagyszerű tanulmányt Blier, Suzanne Preston, Houses Are Humans: Architectural Self-Images, The Anatomy of Architecture: Ontology and Metaphor in Batammaliba Architectural Expression, University of Chicago Press, 1987, 118-139. o.
8 Politakis, Charalampos, The Human Body Matter: Notes on the Persistence of Anthropomorphism in Architecture, What is the Matter? Materiality and Materialismat the Age of Computation, szerk. Voyatzaki, Maria, ENHSA, 2014, 327-336. o.