Tudjuk, ahogyan a társadalom és a gazdaság változik, úgy változik mindennapi életünk, s vele együtt kultúránk, művészetünk is. Maga a kultúra és a művészet sem egységes, sokrétű, a társadalom rétegződésének megfelelően, ráadásul vidékenként, tájegységenként változó. Vannak emberek, akik egész életükben arra törekednek, hogy a régiből megőrizzék az értéket, értékest, hogy ne menjen feledésbe a népi, azaz a paraszti kultúra. Ki úgy, hogy újra és újra előállítja a régi tárgyak nyomán azok hasonmásait, ki pedig úgy, hogy felhasználja, alkalmazza azok egyes elemeit, díszítéseit. A tavaly elhunyt debreceni alkotó, Makoldi Sándor „a szerves magyar műveltség” egységét keresve arra tette fel életét, hogy megőrizze, és pedagógiai, kutatói munkásságával továbbadja a magyar népi kultúrát a következő generációnak. A Debreceni Művelődési Központ Újraírt népművészet címmel kiállítást rendezett emlékére, amelyre meghívta azokat a tanítványokat és követőket, akik szintén a népi kultúrában találták meg saját vizuális nyelvüket.
Szép, használatra készült, a régmúltra utaló tárgyakkal teli kiállítási térbe léphetünk. Makoldi Sándor nagyméretű képei, újraírt kerámiái, a 49 darabból álló kazettás mennyezete, családtagjainak, barátainak írt tárgyai mellett a köréje gyülekező, népi kultúrából, népművészetből táplálkozó, a népi hagyományokat őrző és ápoló alkotók munkái belakják a város egyik legjobban rendezhető, szakszerű megvilágítással rendelkező termét annyira, hogy az autentikus látványtól megdobban az erre fogékonya tárlatlátogató szíve. Különösen a népi(es) motívumok gazdag tárháza tűnik fel. Egy régi, lila palóc halottaspárna vezeti be Váradiné Ozsváth Ilona keresztszemes párnáinak sorát, rajtuk (csoda)szarvas, páva, madár, tulipán, szegfű, nőalak, életfa, mely motívumoknak egykor mind megvolt a maga jelentése. Gazdag választékát látjuk a hímestojásoknak és a mézeskalácsoknak is (Lócziné Gődény Judit), utóbbiról Debrecen városa messze földön híres volt egykor. Magam származásomnál, szülőföldemnél fogva elsősorban a székely motívumokra ismertem rá a hagyományosan, írókával írt, viaszolt, hagymahéjjal festett tojások között (Nagyné Józsa Beáta, Gyöngy Enikő).
Dezső János palóc bútorai a kiállítás kiemelkedő darabjai közé tartoznak: faragott figurái visszafogott színezéssel angyalt, zászlót őrző gyalogost és lovas huszárt, favágót, országcímert ábrázolnak. Győri Balázs mívesen, nagy gondossággal megmunkált székeiről, Nagy Imre robusztus pásztorszuszékjáról is csak az elismerés hangján lehet szólni. Molnár Péter erőteljes, mégis finom kovácsoltvas munkái egyszerre használati tárgyak (gyertyatartók) és szobrok (Krisztus, Tudós kocsis, Táltos). Szépek az új, mázas kerámiák (Győri Virág, Tóth Zoltán, Lévai Gábor) és Széles Zsolt szarufaragásai is. Farkas-Túri Enikőt és Kovács Túri Emesét a templomok kazettás famennyezete ihlette meg, szép, hiteles, „kazettás” nemezszőnyeggel vannak jelen, Vetró Mihály nemezművész pedig Fehérlófia című faliképét állította ki.
Makoldi Sándor hagyatékából igen változatos anyag ad részletes ízelítőt kiterjedt tevékenységéről. Képei a hagyományos mondavilág és a keresztény kultúrkör ötvöződéséből születtek. Jellemzőjük a szimmetriára és a dekorativitásra törekvés. Jelképrendszere egész történeteket mesél az arra kíváncsi és nyitott érdeklődőnek. A terem közepét elfoglaló kazettás mennyezetet, mivel lábunk előtt fekszik, sokkal jobban meg lehet szemlélni, mintha funkciójában látnánk, a fejünk felett. A szépen megírt-megrajzolt lopótökök a szeretet és barátság megnyilvánulásai, hiszen közeli családtagoknak, barátoknak készültek. A művész néhány szép szuszékterve és átírt cseréptála is falra került.
Bár magam úgy vélem, hogy a „szerves magyar műveltség” nehezen értelmezhető, és sokkal több rétegű, semmint hogy az évszázadok során kialakult népi vagy népies motívumrendszert egyedüliként aposztrofálhatnánk így, a kiállítás anyagát a magyar vizuális kultúra egyik jelentős szeletének bemutatásaként tartom számon a nagyon sok, másfajta szelet mellett. Azzal a törekvéssel pedig, hogy e mozgalom képviselői a paraszti, népi művészetet, a népi hit- és mondavilágot, de a népi kultúra más műfajait (tánc, zene, viselet, szokások stb.) is megőrizni, fenntartani, terjeszteni, alkalmazni, azaz éltetni kívánják, mélységesen egyetértek. A nemrégiben még legszélesebb társadalmi osztály hagyományai valamilyen formában továbbélnek, a változások is ehhez képest történnek. Sokszínű kulturális és művészeti életünknek, örökségünknek mindez része, mellyel együtt gazdagabbak vagyunk.