Kanofer magas, sovány ember volt, és fürdés után szolgái illatos olajjal dörzsölték be testét. Írnok volt, a ház szolgája, és az volt a dolga, hogy az irattári tekercsekből a főpap akarata szerint kivakarjon vagy átírjon neveket, eseményeket. A múlt ura volt, neve pedig annyit jelentett: szép-jó lélek. Kawab (neve „tiszta lélek” jelentésű) kövér paraszt volt. Pompás mézsört készített, a gátakat pedig a földjén minden évben pontosan megerősítette. Nofernoferuaton Ta-serit pedig szép volt, Ehnaton és Nofertiti negyedik (legkisebb) lánya. A gyönyörű hercegnő élete csupa rejtély, és hogy mit keres e neves holtak társaságában Szlaukó László, az Ozirisz-orsókat alkotó szobrász (mellesleg festő, performer és elektrográfus), maradjon örök titok.
Az élet, a halál csupa titok. A valóságnak tartott világ is az, virtuális és szubjektív valóságok laza halmaza keveredik valami objektívnak elfogadottal, szétválaszthatatlanul.
Ha igaz az, hogy a világ megismerésének három módja van – tudomány, vallás és művészet –, úgy az is érvényes, hogy az egyén is háromféle módon viszonyul az őt körülvevő valósághoz: tudásával, hitével és gyakorlatával. Ez a gyakorlat a rítus, és Szlaukó Ozirisz-orsóit joggal nevezhetjük rituális tárgyaknak. Épített szobrok ezek, inkább kötegek, mint orsók. Különböző anyagok – fa, bőr, vas, papír, gipsz – értő összeállítása. Mind külön-külön megmunkált darab, faragott, csiszolt, gyűrt vagy domborított, festett és patinázott vagy csak rozsdás. A kötegek több rétegűek, mintha egyik réteg fedné és takarná a másikat, mégis láttat belőle részt. A látható és láthatatlan nagy kalandja. Mivel Szlaukó biztos kézzel nyúl választott anyagaihoz, csak annyit láttat e rétegekből, amennyi izgalmassá teszi az elfedettet. Nem tudhatjuk, hogy egy ágat látunk-e vagy csak az ág két végét, esetleg két ág egy-egy végét – és miért éppen ág, vessző, bot, pálca? És miért bőr vagy miért papír… És miért Ozirisz…
Szlaukó László: Ozirisz-orsó
Amikor a láthatóból átlépünk az értelmezhetőbe, eljuthatunk a rítushoz, vagy éppen a hermeneutika divatos ingoványába tévedhetünk. Mielőtt azonban kedvünk szerint tévednénk ez irányokba, két megállapítást még tennünk kell. Az egyik az elénk tárt és rejtett részletek szimmetriája. Ahogy a világot sem az egyensúly, hanem az egyensúlyra való törekvés jellemzi, úgy Szlaukó orsóiban is a szimmetriára törekvés állandó vibrálása teremti meg a harmóniát. Az egymásnak megfeleltethető részek legalább annyira ismétlődések, mint ellentmondások. Az orsók részleteinek egyedisége, más részleteihez – lehet, hogy éppen ellentéteiben – hasonlíthatósága az orsók szimmetrikus szerkesztéséből (és nem tükrözésekből) ered. Minden Ozirisz-orsó lezárt egész, klasszikus értelemben vett szobor-tárgy, melyen nem érzünk semmi feleslegeset, és nem érezzük valami hiányát sem. Ez a szigorú szerkesztési fegyelem teszi kétségbevonhatatlanná az orsók érvényességét, a belőlük sugárzó feszültség erejét.
A másik megállapítás már csak formai (…vagy – annak tűnhet?). Az egyik orsó legyen a kulcs. Az, amelyik egyértelműen csónak alakú… Az alkotói szándék is kulcsnak szánhatta a többi orsóhoz. Ez az egyetlen, melyen élő organizmust – zöld gabonát – növesztett. Ehhez szakítania kellett a lezárt formával, meg kellett nyitnia a más orsókon rendre takart középső részt. Az orsók szerkezetéből is többet mutat meg. A merített papír és bőr alatt látszik a hajlított vesszők íve – de az is, hogy a hártya-szerű bőr olyan vessző-töredékeket is fed, melyek nem a csónakot formázó szerkezet részei. Viszont ezzel a csónakhoz hasonlítással máris túlléptük a nézelődés határát és folytathatjuk éppen csak megkezdett gondolatainkat Szlaukó László Ozirisz-orsóinak értelmezhetőségéről.
Szlaukó László: Ozirisz-orsó
Ozirisz-orsók pedig nincsenek… – jelenti a nagy tudású egyiptológus, és hihetünk neki. A számtalan Ozirisz történetben nem szerepel orsó, sem orsóhoz hasonló valami, sőt a világ múzeumainak egyiptomi gyűjteményeiben sem találni Oziriszhez kapcsolható ilyen tárgyat. Tehát valahogy úgy vagyunk Szlaukó szobraival, mint XIV. Lajos, amikor meglátta Versailles-i palotájának udvarán a zsiráfot. („Ilyen állat pedig nincsen – mondta, és visszatért reggelijéhez.) Viszont Oziriszről – az ókori egyiptomi vallás talán legjelentősebb istenéről, aki Ízisszel és Hórusszal alkot istenháromságot – bőven van tudásunk. A héliopoliszi enneád tagja leginkább a túlvilág uraként ismert. Ő a holtak könyörületes bírája. Azt is tudjuk, hogy az egyiptomiak hittek a túlvilági életben. Oziriszt ezért nevezhették „az élők urának” is, és gyakran a holtakat is élőknek, így az alvilág életet adó urát is tisztelték benne. Azt már kevesebben tudják, hogy tőle ered a termőföld termékenysége, a növények évenkénti megújulása, a Nílus áradása, és ő tanította meg a földművelésre az embereket.
A holtakat egy csónak viszi át a Níluson, és az egyiptomiak hite szerint a halál után a lélek Ozirisszel azonosul. Ez megmagyarázza, hogy a lelket miért ábrázolja a halottak szertartása Oziriszként, amikor elbírálására jelentkezik a szellemvilágba…
Máris igazolódni látszik, hogy a kulcsként választott orsónk beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ha nem is találtuk meg az Ozirisz-orsók ókori egyiptomi előzményeit, Szlaukó orsóihoz közelebb jutottunk Ozirisz által. Még mindig csak a forma felől közelítve magyarázatot találhatunk a talányos szimmetriára. Amennyiben az evilági halál egy másik élet kezdete egyben, s a kettőt Ozirisz olvasztja egyetlen egésszé, Szlaukó orsói egy olyan egészről szólnak, melyben az eltérő dolgok nem ellentétek, hanem egymást egyetlen teljességgé kiegészítő párok. Az alkotó az orsó-forma választásával és az Oziriszt megnevező címmel egyfajta meditációs tárgyat hozott létre. A kezdet és a vég megfordul, és nemcsak a szoborban, de gondolatainkban is a Középre kerül. Mint az Ozirisz-történetekben az élet megítélése egy másik élet lehetőségét hordozza, s e két élet a lehetséges egyetlen Élet. Az orsó – mellyel vizsgálódásunkat kezdtük – tökéletesen megfelel ennek, sőt… Az orsóból felnövő búza (…rozs vagy árpa?) jelzi, hogy Szlaukó a halálon túlit is életnek tekinti, és a számunkra klasszikus jelképpel ábrázolja… De mit tekint életnek?
Szlaukó László: Ozirisz-orsó
Bármilyen szívesen időznénk még Ozirisznél, biztosak lehetünk benne, hogy derék művészemberünk nem az ókori egyiptomiakról szól. És nem is egyiptomiaknak. Szlaukó Lászlónál Ozirisz csak ürügy. Mint már említettük, az egyiptomiak minden halottat Oziriszként ábrázoltak, így Ozirisz nem más, mint a Mindenség legfőbb Urának tükörképe és másodpéldánya az Emberben, maga az idealizált ember. Az Ozirisz-orsók így végső soron emberábrázolások, vagy orsó formájú Oziriszek. Különbözőségükben emberiek, hasonlatosságukban isteniek, életükben örökkévalók…
E meglepőnek szánt megállapítás még további magyarázatra szorul. Ha eddig meditációs tárgyként tekintettük Szlaukó orsóit, és eljutottunk a tárgytól az emberig, mint rituális tárgy, tud-e hozzátenni eddigi vizsgálódásainkhoz? Talán igen…
Ha az életet test és lélek együttes működésének tekintjük – a keresztény Európa hagyományát ismerjük –, azt hihetjük, hogy világosan értjük az Ozirisz-orsók életsugárzását, s könnyedén befogadjuk az Ozirisz-Embert. A halál után a lélek a túlvilágban érdemei szerint tovább (örökké?) él… Viszont Szlaukó akkor feleslegesen bajlódott a csónak-forma orsóval s – valljuk be – Oziriszt is hiába keverte bele a történetbe. Az orsók elfedett részeinek titkához – „miképpen itt a földön is…” – úgy látszik, a lélek felfedezésén keresztül vezethet az út…
Az egyiptomiak – számunkra bonyolult – lélekhittel bírtak. Az élő és halott teste is lélek, sőt nem csak az egész, hanem részei is saját lélekkel rendelkeznek. Az embernek kevesebb, az isteneknek több lelke van – a tudomány negyvenkét különböző lelket különböztet meg a Halottak Könyvében. (Csak érdekesség, de a múmiák „készítésekor” is ugyanennyi darabra szedték szét a testet.) A halott minden szerve egy-egy isten uralma alá kerül. Teste Ozirisz teste. Bal halántékának tulajdonságai Tum isten tulajdonságai, jobb szeme Tum isten szeme, sugarai áthatolnak a sötéten. Bal szeme Horus szeme, és megöl minden élő teremtést, felső ajka Isisé, alsó ajka Nephtysé. Nyaka istennő, kezei isteni lelkek, ujjai mennyei kígyók, Selkit istennő fiai. Oldalai Amon két tolla, háta Geb, gerinccsigolyái, hasa pedig Nun isten…
Szlaukó László: Ozirisz-orsó
Mielőtt belebonyolódnánk e lelkek bonyolult szövetébe, magyarázatot leltünk Szlaukó László orsóinak különböző rétegeire, a szobor-építés részeket egésszé alkotó konstrukció lehetséges titkára. Ha az orsókat emberábrázolásnak tekintjük, úgy azok a teljes emberi lélek ábrázolásai is, szigorúan az ősi rendszer szerint. Azonban a rituális tárgy felvet egy újabb kérdést: a Szlaukó által felépített és lelkekkel alaposan megtöltött köteg egyfajta bálvány-e, az idealizált közös ős „emlékműve”, vagy egy élő személy?
Az egyiptomiak hat lelket különös tiszteletben részesítettek. A Ka nevű életerő-lélek (az ember szellemisége) szigorúan az egyén életéhez kötött. Ez az emberi élet halhatatlan alkotóeleme, mely a halál beálltával elhagyja a testet. Ez segíti az elhunytat abban, hogy a túlvilágon egyesülhessen Ozirisszel. (Különben az isteneknek is volt Ká-juk, csak nekik több.) A Bá-t olyan személyes léleknek fordítják, ami a halállal nem távozik el a testtől, de időnként elhagyhatja tulajdonosát, a síron kívül is utazhat, és felkeresheti azokat a helyeket, ahol az életében szívesen időzött. Az Akh olyan lélek, amely nem más, mint az evilág és túlvilág között ide-oda közlekedő szellem. Képes kapcsolatot tartani az istenekkel, akár az élők és a holtak érdekében is. Az Ib (szív-lélek) az érzések, hangulatok, vágyak lelke, míg a Sheut (árnyék-lélek) amolyan „őrangyal-féle lélek”. (És ne feledjük el a Ren-lelket, amelyik a név, a személyes megnevezés fontos lelke – már csak a gyönyörű Nofernoferuaton Ta-serit miatt is, aki hosszú combjaival, csak fátyollal fedetten átlibben éppen téren és időn!)
Szlaukó László: Ozirisz-orsó
Szlaukó László munkái között különös helyet foglalnak el az Ozirisz-orsók. Évtizedek óta időnként épít-alkot egyet-egyet. A sorozat (mert hát annak látszik…) ritkán látható együtt kiállításokon. Néha csak egyet állít ki, máskor hatot, hármat – de ezeket is változó sorrendben. Meditációs tárgyunk, rituális objektünk műalkotássá nemesül. Lélekkel bíró személyes tárgy, háromdimenziós lélekkép – pontosabb a fényképnél, és fontosabb is. Szlaukó László a mába rántja Ozirisz élet-halál birodalmát, követve egy ősi rendszert, függetlenné téve tértől és időtől. Hogy ebben a folyamatban mennyi a megfogalmazottan tudatos, és mennyi az élet-halál-jelenlét ösztönössége, az orsók szempontjából közömbös. A művész mintha az ókori papok szent titkát ellesve megállítaná az időt, és helyettesítené az örökkévalósággal. Ő nem a halott testet balzsamozza be, hanem az élő lelket (a lelkeket!), felépítve belőlük az élő személyiséget, az érzéseket, vágyakat, szavakat – a világ neveit. Aztán mindezt jól elfedi, papírba és bőrbe csavarja, dróttal általkötözi… Hiszen benne a nagy titok, az idealizált pillanat szabadsága és teljessége, talán a legősibb emberi vágy: a mindenség birtoklása.
A művészet történetén végigvonul az ideálisnak képzelt örök emberi ábrázolásának vágya és igénye. Egyáltalán, ábrázolható-e az Ember? (Vagy ábrázolható-e az Isten?) Szlaukó válasza bizonyosan az igen… Az Oziriszbe olvadó, benne egyesülő végtelen szubjektum tárgyiasulása az orsó, de a fordítottja is egyben: az emberi lélekben lakó Ozirisz. Ez hát a Titok, melynek nyomába eredtünk… Szlaukó nem e titok megfejtését kínálja, hanem éppen ellenkezőleg, az „örök titok” megtartására figyelmeztet! Az ismeretlen kutatása és nem a megtalálása az az emberi – és mélyen a lélekbe zárt – szándék, mely az Ozirisz-orsókba zárja a szubjektum titkát: életét.
Ezt teszi Szlaukó László is. Lét-pillanatokat rögzít, és az alkotás során minden elem a sajátja is marad mindaddig, míg e részek nem szervesülnek orsóvá. Az már a praxis része, a hogyan. Az Ozirisz-orsók talán éppen azért sokfélék, mert képességük van az általános hordozására. Az egyes művészekre oly jellemző absztrakció helyett a művész az Ozirisz-féle absztrakciót választja, a léleknek leginkább megfelelőt, az organikust.
Szlaukó László: Ozirisz-orsó
No de azért ne feledkezzünk meg Kewabról sem – kinek neve amúgy „tiszta lélek” –, és aki a nagy multiverzumban csak nézi-nézi az Ozirisz-orsót, s közben a fügelekvárt törölgeti a szájáról. Mit sem tud ő a hermeneutikáról (az értelmezés és megértés tudománya…), bár mindenféle világ tetszik neki, melyben vagyon Ozirisz, akit jól ismer. Sőt…
Nem is neki magyarázza Bohár András a túlvilági kocsmában Hippói Szent Ágoston patrisztikáját, aki tudta, hogy Oziriszről a magára hagyatkozó elme semmi biztosat és lényegeset nem képes mondani. „Különbséget kell tenni a dolgok érzékelése és morális megértése (tapasztalása és átérzése) között – mondja a mester Kanofernek, aki bölcsen bólogat. – Az Ozirisz-orsók tapasztalása legfeljebb a racionális gondolkodásnak felelne meg, de ez róluk semmi bizonyosat nem képes mondani. Fölösleges tehát az alkotást és a benne lévő ellentmondásokat boncolgatni, mert az felette áll a racionalitásnak. Szlaukó munkája olyan művészi ábrázolás, amely a közvetlen jelentés vagy a külső megnyilvánulási forma mögött valamilyen isteni lényeget, transzcendens eszmét tesz jelképként érzékelhetővé.”
„Tehát anagógé…” – gondolta a mi szép s jó lelkű egyiptomi barátunk, Kanofer, ki jártas volt a skolasztikában. Töltött a rajnai rizlingből, s tovább hallgatta a bölcs férfiút…
A hermeneutikai megközelítés egyik legfőbb gondja, hogy az egyszeri alkotásban – amit nyelvi jelek nélküli közlésnek is felfoghatunk – megvalósult, majd az idő múlásával tartalmában gazdagodott Ozirisz-orsók új helyzetbe kerülnek. Megváltoznak a viszonyok az alkotó és műve között éppen úgy, mint a különböző nézők és az alkotás között. Úgy vagyunk vele, mint szavainkkal: ha el akarjuk kerülni, hogy félreértsenek bennünket, egyre gyakrabban kell pontosítanunk jelentésüket, vagyis azt, hogy mire is gondolunk pontosan. E nélkül a gondolkodás és a kifejezés formái, értelme elsekélyesedhet, eltorzulhat vagy elveszítheti akár jelentését is. Ha a befogadó nem tudja felidézni azt a gondolati-érzelmi gazdagságot, amely a szobrot „életre hozta”, a tartalmak kiszakadhatnak eredeti környezetükből és idegenné válnak, elhomályosulnak – vagy pedig az alkotásra rakódnak tőle idegen képzetek. Az anagógé többértelmű célzás: az igazi jelentést az elrejtés szándékával megváltoztató jelek halmaza, amit csak a „beavatottak” értenek…
Szlaukó László nem az elrejtés szándékával építette meg orsóit. Ellenkezőleg – a láttatás vezette.
Szlaukó László: Ozirisz-orsó
Amikor az alkotóban egyértelmű jelentés konkrét formát ölt, – a szellemiből a fizikai valóságosba lép –, a jelek e másik valóságban „elrejtődnek”. Az orsókban együtt van jelen mindkét valóság, sőt több valóságos lehetősége. A szellem „titkos” szabadsága és a fizikai lét determináltsága. A két vázlat mutatja, hogy Szlaukó mire vállalkozik az Ozirisz-orsókkal. Egyfelől a csónak-szerkezet (a Níluson átkelő lélek hordozója) nyílhat fel előttünk, mint értelmezéseinket meghatározó alkotói tény, de közelíthetünk a papír-bőr rétegek látványa (a „titok…”) felől is. Szlaukó a két – vagy akár több! – lehetőség kalandját egyszerre zárja be az orsókba. Csak az orsók értelmezésével válhatunk „beavatottakká” – csábít minket az alkotás szerkezetével, befejezettségével – és befejezhetetlenségével.
Mint a jó versek végén – a csend.
Ezért az ilyen – látszólag szerteágazó – elemzés egyik feladata, hogy megteremtse az alkotás illeszkedését (kompatibilitását) a befogadóval: hogy életre keltse Szlaukó orsóinak gondolati és érzelmi gazdagságát. Az értelmezés is létrehoz egy újabb – immáron nyelvi – jelképrendszert, melynek valódi jelentései éppúgy rejtettek lehetnek, mint a műveké.
Kanofer, Kawab és Nofernoferuaton Ta-serit a születésük Ozirisz-orsóját nyújtották át az Élők Urának, mert tudták, hogy aminek neve van, az valóságos.
(2015)
Szlaukó László Paticsok és Ozirisz-orsók című kiállítása 2018. május 11-én nyílt Százhalombattán, a Barátság Kulturális Központ Emelet Galériájában; megnyitotta: László Bandy. A tárlat június 8-áig látogatható.
