Olykor annyi is elég,
ha tovább lehet szőni a szerelem szőttesét,
amelyet az éjjel ligetében
Történet Úr leterít, reám vágyakozik,
hogy egyszer felöltöztet,
máskor levetkőztet a mondataival.
Ugyan akadnak koboldok
a fűszálak közt, akik az árokparton
szórakozásból fényes ünnepséget adnak
az alkalmi hősnek, legyen az barom,
hogy földerengjen a nagyjelenetben
a tenor hangú és mindig másik tündérkirály
és a néma párja, ki én lennék, ha ott lennék, s nem itt.
Titánia.
Megelégedetten,
akiben, ha erdőben hál,
nincs semmi királynői,
negyvenegy és feles a lába, trampli,
és a keble maroknyival dúsabb a szerepkörénél.
Mint súlyos kilincs a pinceajtón,
olyan az ő orra és a farka,
még előnyére is válik,
ha akad, aki használja
s két kézzel ragadja meg,
hogy bejusson a mélybe, borért.
A dohszaga se zavar,
amely az éjszaka küszöbén hever,
hogy őrizze, amiként emlék a főhősét,
a mámort.
Ó, szerelmem, miért kellett látnom
a szerelem szamárfejét?
Pókháló! Moly! Mustármag! Babkóró!
Hogy kitaláljak szavaim sötét rengetegéből
nincs hozzá elég kívánságom, de társam se,
hogy vezessen,
maradok tehát úgy, hogy távozom,
s távoztomban megnézem
az erdőben a fákat is,
melyek örök időre elrejtik a szamaramat.
Kinek pedig zenére termett a füle,
annak szóljon doromb, hagyom.
