„Az írás a halandók bosszúja”, mondja Turczi István a beszélgetéseket tartalmazó könyv nyitóversében. Kívülről talán a fennmaradásért való versenyfutásnak néz ki az író élete, de gyanítható, másról van leginkább szó: elvégezni a feladatot, amit sorsunk szab ki nekünk, vagy ha úgy tetszik, magunk magunknak. Nehéz lenne egy szóval meghatározni, mi Turczi foglalkozása, hiszen szerteágazó tevékenységet folytat, olyanokat, amelyek önmagukban is elegendő elvégzendőt jelentenek. Turczi István egyszerre író, költő, műfordító, szerkesztő, folyóirat- és könyvkiadó, irodalomszervező és tanár, sokak irodalmi atyja, de világutazó is, és fontos, az irodalommal összefüggő tisztségek viselője is, például a Magyar Írószövetség Költő szakosztályának vezetője. És persze családapa is, nem utolsósorban. Nagyon aktív és nagyon koncentrált élet az övé. Ide idézném Bedecs László a Tények melankóliája című tanulmánykötetéből az alábbit – ez talán elég jól összefoglalja, hogy ki is ő: „… a magyar költői hagyományt jól ismerő, a világirodalmi folyamatokat fordítóként is követő, a jelenkori költészettel pedig szerkesztőként is intenzív és teremtő kapcsolatban lévő költő. Olyasvalaki, aki a versekben létrehozott párbeszédhelyzetekben pontosan képes érzékelni saját pozícióját, a költészet jelenkor történéseiben neki jutó szereplehetőségeket.”
A Spanyolnátha Könyvek Falánk idő címmel megjelentetett kötete az utóbbi, mintegy két évtizedben Turczi Istvánnal készített interjúkat és interjú-részleteket gyűjtötte egybe. Pályatársak, újságírók, szerkesztők faggatják, megismerni akarván a titkot, az alkotó- és szervezőmunka belső hajtóerejét, a világról való gondolkodás fundamentumát, egy követésre méltó értékrendet. Kérdések és válaszok tehát. Ezeken át nem csupán egy kiemelkedő alkotó életútja tárul elénk, noha önmagában ez is érdekes lehetne az olvasó számára. Turczi személye az elmúlt néhány évtized irodalmi-kulturális közéletének alakítójaként és hiteles tanújaként nagyban hozzájárul bonyolult, folytonos változásban lévő korunk megértéséhez, az összefüggések értelmezéséhez, újabb kérdések feltevéséhez, válaszok kereséséhez. Az útkeresés fontosságát emeli ki, mondván, hogy az mindig lényegesebb és izgalmasabb, mint a megérkezés, megállapodás. És történeteket is kapunk, Faludy, Vass István, Nemes Nagy Ágnes és mások kapcsán. Sok-sok név kerül elő, például a műfordításról szólva a nagy elődöké, mint Rab Zsuzsa, Képes Géza, de említve mások mellett a skótok nemzeti költője, Edwin Morgan és az ausztrál Shapcott is, és a korán elhunyt Borbély Szilárd, akinek emléke előtt Turczi kötettel tiszteleg.
Irodalomértékelése pontos, következetes: hangsúlyozza a kultúra, az irodalom jelentőségét, identifikáló szerepét a globalizálódó világban. Ahhoz pedig, hogy a magyar irodalom valóban a világirodalom része legyen, tennünk kell: jelen kell lenni nemzetközileg is, felolvasásokkal, előadásokkal. „Országimázsként is felfoghatjuk, ha külföldön befut egy-egy magyar író, művész, színház, táncegyüttes vagy szimfonikus zenekar.” Turczi egyébként is olyan, mint egy utazó nagykövet, kultúrdiplomata, „irodalomdiplomata”. A PEN-ben alelnök volt, jelenleg a magyar PEN Club főtitkára, de ettől függetlenül is rengeteg kapcsolatot ápol, épít, számtalanszor képviselte Magyarországot Dél-Koreától Ausztrálián át Peruig, mondhatni, szinte programszerűen járja a világot. Azt is kifejti, hogy „a magyar irodalom terjesztését először is itthon kellene sokkal hatékonyabbá, olvasó- és szerzőbaráttá tenni”, s ebben a médiának kellene szerepet vállalnia, mert ez egyáltalán nem csak „szakmai belügy”. Mindez akkor is így van, ha vannak (és vannak) a magyar irodalom külföldi megismertetésén dolgozó intézmények, vannak ösztöndíjak, pályázatok, könyvfesztiválok, találkozók.
A másik oldalról, a külföldi irodalom magyarországi megismertetése terén pedig számos fordítást köszönhetünk neki, erről is szívesen mesél. A nyolcvanas évek végétől jelennek meg fordításai, 1996-ban Singer nyolcszáz oldalas, kultikus családregénye (A Moszkát család) is, amelynek előzménye az egyetemi évekig nyúlik vissza, amikor Géher István műfordítói szemináriumán egy Singer-részletet választott fordítási feladatul. Bensőséges viszonyban van a finn költészettel, az ausztrállal, skóttal, izraelivel is, erről is olvashatunk az interjúkban.
Jóízű beszélgetésekkel is találkozunk, amelyek néha keserédessé válnak, amikor az interjúalany a veszteségekről, költőtársak, barátok haláláról beszél. A nyugatosokkal való kapcsolatát érintve több helyen is említi Vass István jelentőségét, akinek személyisége, főleg pedig mentalitása, magatartása meghatározta indulását. Az interjúkat olvasva az ember kedvet kap az olvasáshoz, megismerjük a költészet szerepéről megfogalmazott gondolatai révén, hogy például a dél-amerikai próza miért lett olyan meghatározó a huszadik század utolsó harmadában, s hogy az ottaniak számára a vers remény, fénysugár, annak a szimbóluma, hogy az életnek van értelme.
Megtudjuk azt is, hogyan viszonyul a díjakhoz, s hogy a honi „díjharcnak” milyen egzisztenciális okai vannak. Persze firtatják a kérdezők a Prima Primissima díjat, amellyel kapcsolatban a sajtó sokáig cikkezett. Turczi szerényen – két kollégája, Buda Ferenc és Bodor Ádám nagyságát és jelentőségét méltatva és kiemelve – hangsúlyozza, hogy ez nem szakmai díj, hanem társadalmi, és az ismertség, a társadalomformáló aktivitás alapján ítélték neki. A díjakkal egyébként több interjú is foglalkozik, azonos vagy hasonló kérdések sorakoznak, amelyekre a válaszok is ugyanazok. Szerencsésebb lett volna, ha ebből kevesebb kerül a kötetbe, mert olvasóként zavarónak és időt rablónak éreztem az ismétlődéseket. Ezt leszámítva azonban csak dicsérhetem a szerkesztő Berka Attilát, mert remekül építi fel a kötetet, témakörökre bontva, úgy, hogy végig fent tudja tartani az érdeklődést. És azt is meg kell említeni, hogy a tördelés, tipográfia is kitűnő (Székelyhidi Zsolt munkája), nagyon jól elválnak a régebbi és az új interjúszövegek és az egyes betoldások, áttekinthetővé téve a művet.
Számomra elsősorban az életrajzi, életpálya-részletek az érdekesek, a személyes és szakmailag fontos pillanatok felidézése, a szerteágazó tevékenységről hírt adó részek. Az új író- és költőgenerációk felkarolása, írócsoportok és a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán indított írásművészeti tanszak működtetése, a nemzetközi kapcsolatok fenntartása, a fordítói munka történetei – merthogy Turczinak mindenhez van egy története, ami színessé teszi az interjúkat – mind-mind izgalmas olvasmány. A Deodatus megírásának folyamata, a fikció és a valóság, a történeti tények és dokumentumok megismerése és felhasználása, a szereplők kidolgozása, megformálása, a főhős mint médium s mint egyfajta ösvény a valóság és a képzelet, Turczi képzelete között – mindez élvezetesen elmesélve betekintést ad az írás módszertanába is.
Figyelemfelkeltő az is, ahogy az interjúkon keresztül elénk tárul egy alkotó ember egyénisége és nem utolsósorban az élethez való viszonya. Turczi kiválóan kommunikál, világosan, összefüggően fogalmaz, nem beszél mellé, őszinte, nyitott. Remekül teremt kapcsolatot, a barátságokat, ismeretségeket ápolja. Az idősebbeket tiszteli, a fiatalabbak méltóságát is tiszteletben tartja, általában is a szellemi kíváncsiság és a tisztelet jellemzi. Nem véletlen, hogy tisztelői, barátai már az ötvenedik születésnapjára is – éppen ötven írást tartalmazó – kötettel rukkoltak elő.
Megismerjük az interjúkból az érettségi utáni időszakot, a munkával zsúfolt egyetemi éveket, megtudjuk, kik voltak a csoporttársak, hogyan működött az akkori irodalmi élet. A 10. Jelenlétben együtt megjelenni Kukorellyvel, Petőczcel, Rainer M. Jánossal, Bächer Ivánnal, Nagy Atilla Kristóffal, Balla D. Károllyal, Márton Lászlóval, Gáspár Katalinnal mai szemmel nézve bizony jelentős eseménynek nevezhető, s megfogja az olvasót. Akár csak a Segédmúzsák fekete lakkcipőben című kötet megjelenésének viszontagságos körülményei, vagy Réz Pál, Petri György és a fontos tanárok, mint Pándi Pál és különösen Király István és mások emlegetése. Turczi apró, kicsi gesztusokra, véletlen eseményekre, nüánszokra is emlékszik, például hogy nem volt jobb altató valaha, mint a Singer varrógép monoton kattogása, és hogy a tanítványi kapcsolatok hogyan alakultak barátivá, hogy működnek az „emberi pókfonalak”. Megérinti az olvasót a múlt meleg fuvallata.
Többek kérdezik a versek, a kötetek születéséről, például az sms-versek vagy az Áthalások(!) kapcsán, az erotikus költészetről és a magyar erotikus szókészlet hiányáról, azaz a magyar irodalom szemérmességéről vagy inkább prűdségéről, s ennek kapcsán fel-alá sétálhatunk az időben és a kultúrákban a latinoktól a távol-keletiekig, eljutva egészen a nők és a költészet kapcsolatáig, de a fotóművészetig, az Eifert Jánossal közös kötet születéséig is. És felemlegetve A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei című könyv is, amelyet a kitűnő festőművésszel, Für Emillel közösen jegyeznek.
Szó esik a könyvben a magánéletről, a gyermekkorról, a hosszú, tartós házasság titkáról, a tágabb és szűkebb családról, pénzkeresésről, a filmművészet és a zene hatásáról, az olvasás fontosságáról, a kánonba kerülés kérdéséről, s az alapértékről, hogy árkokat temetni kell, nem ásni. Nem könnyű a létezés – mondja –, de gyakoroljuk.
