Ádám fiamnak,
most, hogy elmúlt 16
Felnőttél.
Megkötve szívben, csontozatban,
földi műveletekre készen.
Már fáj a bőröd alatti vándorlás.
Tagadásokon bukdácsolsz át,
idegen mondatok hullanak eléd.
Apró kések a memóriában: idegidő.
A szavak és tettek, mint zsilett és ütőér.
Gyomorfalat mászni reggeltől reggelig.
Átrendezni a belső tájat, várni a nem tudod mire.
Másik éned vétlen elmetárgyak közt
dühösen kóborol. Most ferdén állsz,
dacba fagyva, mint egy pattanásos obeliszk.
Valahányszor elfordítod a fejed,
szilfek és koboldok suhannak át a szobán,
és tenyerükben hozzák-viszik majdani veszteségeid.
Távolodó fények a szemedben, de mégsem.
Az ellenlökés megerősít. Mentés másként.
És így van ez jól, látom én.
Látom az arcod, és akkor is látni fogom,
(vigyázat, csalok) amikor már nem leszek itt.
Latra teszem minden szavamat.
Vajon mi nehezebb: a súly vagy a hiány?
Most csend van és Karácsony,
kettőezertizenegy karácsonya.
Befelé húnyt szemmel fehérnek képzeljük
az időt itt a papíron is.
Nincs más út, csak egymás felé.
„Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot.”
